A Magyarországon (pl. a sukorói kaszinó apropóján) sem ismeretlen Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke nemrég a német Die Welt-ben publikálta abbéli nézetét, hogy Izraelnek is be kellene lépnie a NATO-ba. Az, hogy a „NATO” rövidítésnek elvileg „észak-atlantit” kellene jelentenie, már rég nem zavar senkit, mert hát Magyarország, Szlovákia vagy Törökország sem éppen atlanti államok – hogy például a mostanában egyre többet ugráló Grúziát ne is említsük. Izrael, úgy látszik, nemcsak európai államnak érzi magát, hanem atlantinak is.

Megkezdődik a lamentálás: ki gondolta volna még pár hete, hogy egy maroknyi tüntető megdönti a tunéziai rezsimet és ez átragad Egyiptomra, sőt az egész arab világra is (bár már ott tartanánk...). Lám, mennyire ingatag ez a Közel-Kelet. Itt jön egy apró logikai bakugrás, amikor is Lauder felidézi, hogy a NATO anno azért jött létre, hogy a „nyugati értékeket” megvédje a kommunizmus veszélyétől, de ma már új kihívásoknak kell megfelelnie. Nem tudom, hogy ő is Afganisztán és Irak lerohanására, Grúzia felfegyverzésére, az európai „rakétaelhárító-rendszerre” vagy a koreai partok melletti békés repülőanyahajó-sétáltatásra gondolt-e, de a kommunizmus elleni harc után a NATO aktivitása a logikus elvárásokkal szemben nemhogy csökkent volna, hanem jócskán megnőtt.

Lauder is elérkezik a kihagyhatatlan szóvirághoz: Izrael az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten. Akár még ez is igaz lehet, ha a demokráciát a pártokrácia ciklikusan megrendezett nagy szavazósdijával definiáljuk, ami megint bejuttat egy pár korrupt gazembert a parlamentbe, ahol már végre mentelmi joguk van (mivel ez a rendszer ismerős lehet, valószínűleg Magyarország is demokrácia). Nem biztos, hogy a házrombolások, betonfalak, fehér-foszforos támadások civilek ellen mindenki demokrácia-felfogásába beférnek, az enyémbe pl. nem, de az övébe szemmel láthatólag igen.

Ezután jön a szintén nem először hallott sirám, hogy szegény kis védtelen és ártatlan Izraelt csupa ellenség veszi körül Egyiptom és Jordánia kivételével. Eztán pityereg egyet a Hezbollah megállíthatatlan térnyerésén, amelyet a gonosz iráni ajatollahok támogatnak. De csak sikerül a lényegre térnie: megbukott a Mubarak-rezsim, ami olyan megbízható partner volt. Ebben a pillantban beindul nála az orwelli duplagondol és nagyhirtelen el is felejti az összes demokratikus elvet, mert az egyiptomi nép meglehetősen utálta Mubarakot és ennek most végre kifejezést is ad (ebben az utálatban pedig nagy szerepe volt éppen az Izrael-barát politikának, nem véletlenül rajzoltak Mubarak homlokára Dávid-csillagot a tüntetők). De mivel ez a fejlemény nem pozitív Izraelnek, a nép véleménye nem érdekes – tetszik érteni: demokrácia...

Foglaljuk össze: Izrael retteg. Kétségtelenül nem „barátok közt” van, na de ki tehet erről? Az egész világ, de különösképpen a muszlim világ feszülten figyeli a kairói utcákat. De Izrael nem tudja megtagadni önmagát: háborúzni fél egyedül, ezt inkább csinálja meg más, védjék meg az amerikaiak vagy a NATO. Amerika hosszas rábeszélésre útnak is indította a Kearsarge hadihajót, amelynek a célja hivatalosan „mentőakció”, csak ezzel az a baj, hogy a Kearsarge kifejezetten támadásra kifejlesztett hajótípus. A NATO meg el van foglalva a saját „projektjeinek” (Irak, Afganisztán) nyöglődésével és Izraelnek sikerült annyira elmérgesítenie a kapcsolatát a NATO-tag Törökországgal, hogy az nem kis valószínűséggel elszabotálná az esetleges felvételt (nomeg nem lenne hajlandó más muszlimokat ölni – zsidó érdekekért). De miért ne álmodhatna Lauder is nagyokat... Amint azt Afganisztánban vagy akár Irakban is láttuk: az arabokat le lehet rohanni, lehet őket akár halomra is gyilkolni, de nem fogják magukat megadni. Sőt, egy agresszió csak beindíthatja a robbanást olyan országokban is, ahol még egyelőre úgy-ahogy csönd van. Nem könnyű helyzet.

Izraelnek van miért félnie.

Kürti Balázs