A közelmúlt számtalan példával bizonyítja, hogy azokban az országokban, melyekben a kívülről gerjesztett zavargásoknak a hatalom nem tudott erélyes intézkedésekkel gátat szabni, a rendteremtés várható veszteségeinél sokszorta több áldozattal járó belháborúk törtek ki. Afrika számos országában (különösen az arab világban), Szíriában, de még a Kaukázusban is, a milliós áldozattal járó belháborúk csak azért lángolhattak fel, mert a hatalom a kezdet kezdetén lagymatag módon akarta megoldani a kérdéseket. Ennek az volt az oka, hogy vagy nem ismerték fel a veszélyt, vagy nem merték vállalni azokat a kockázatokat, melyeket azonban később, sokkal rosszabb körülmények között mégis vállalniuk kellett.

Azok az országok, melyekben a hatalom irányítói elkötelezett emberek és jó stratégák, soha nem kerülhetnek ilyen csapdába. A zavargások mindig a rend ellen történnek, még akkor is, ha a fennálló rend messze nem ideális egy átlagember számára. Ma már belső háborúkkal, forradalmakkal, zavargásokkal nem lehet egy jobb világot kiharcolni. Egyetlen lehetőség a szabadságharc, mely össznépi támogatású, fegyveres és totális küzdelem a hatalomért. A hangsúly az össznépi támogatáson van, mert nélküle csak zavargás minden belső hatalmi harc. 

A belső zavargások veszélyének példaértékű felszámolási műveletét a kínaiak mutatták meg az egész világnak. 

Gorbacsov 1989. májusi pekingi látogatása bátorítást adott a rendszer ellenzékének. Ettől kezdve szinte naponta 200-300 ezer ember - főleg fiatalok és diákok - lepte el Peking főterét, a Tienanmen teret (a Mennyei béke terét) és a környező utcákat. A tüntetők Gorbacsovot (az atlantisták ügynökét) éltették, és rendszerváltást követeltek.

A vezetés keményvonalasai ezért elhatározták a szigorú példastatuálást. Június 3-4-én a hadsereg páncélos, ejtőernyős és egyéb egységeit vetették be a Tienanmen téri zavargók ellen. A beavatkozás mintegy 1500-3000 ember életét követelte. Hasonló keménységgel léptek fel a többi nagyvárosban tüntetők ellen is. Ezzel sikerült elejét venni annak, hogy a Szovjetunióhoz és Kelet-Európához hasonlóan Kínában is többpárti demokrácia váltsa fel az egypárti rendszert. A cion-atlantisták azonban tovább folytatták a bomlasztási kísérleteket, de már nem a közben rendszerhűvé vált diákok és értelmiségek vonatkozásában, hanem a nemzetiségek fellázításával. Tibetben, de különösen Ujguriában lázadásokat provokáltak ki ügynökeik által. A kínai válasz még a tienanmen téri eljárásnál is keményebb volt. Azóta -kisebb incidenseket leszámítva- mindenhol nagy a csend, és a nemzetiségek lassan Kína-barátokká válnak a növekvő életszínvonaluk következményeként. 

Kijevben Janukovics már kissé elkésett, de még nem reménytelen a helyzet. Már eléggé sok indulat gyűlt fel az erőszak-szervezetek tagjaiban a hetek óta elszenvedett megaláztatások miatt, melyek a zavargók részéről érték őket. Itt az ideje elővenni a géppuskákat (ha még egyáltalán vannak). Felmerül még annak a lehetősége is, hogy ez a kivárás nem ok nélküli.

A zavargások eldurvulása és kiterjesztése a vidéki városokra lassan előidézi azt a helyzetet, mely az orosz beavatkozást szükségszerűvé teszi. A térségben nincs egyetlen olyan katonai erő, mely bármiféle hatást tudna kifejteni az eseményekre az oroszokén kívül. Janukovics számára ez az egyetlen ésszerű megoldás és talán ennek érdekében nem töreti le a zavargást, kivárja amíg a lakosság döntő többsége is megelégeli ezt a botrányos állapotot, és rendet akar. Ha tovább durvul és terjed a bűnöző elemek és a cionisták által kirobbantott országos zavargás, akkor az oroszokat már valóban békefenntartó és rendteremtő erőként fogadja az ukránok többsége. Ez a megoldás szinte biztosra vehető. De hogy ne tűnjön külföldi segítségre szoruló, gyenge politikusnak, azért a géppuskákat mégiscsak ki kellene hozni a fegyverraktárakból (jó sok lőszerrel). Legalább egyszer a csőcselék közé kellene vágatnia Janukocsicsnak, ha másért nem, akkor azért, hogy a történelembe ő írja be magát Ukrajna megmentőjének. Ezek után jöhetnek az oroszok.

Janukovicsnak küldjük tisztelettel az alábbi képeket, példának okáért:

Kassai Ferenc - Hídfő.net