Manapság, mikor a szétesőben lévő észak-keleti szomszédunkban, Ukrajnában zajló zavaros események kapcsán újra és újra előkerül Kárpátalja részleges visszacsatolásának esélye, nem is lehetne aktuálisabb egy rég elfeledett kis háborúnak a története. Ebben a kis háborúban, a második világháború előestéjén honvéd csapatok egy rövid villámháborúban visszafoglalták Kárpátalját, és újra megnyitották a közös lengyel-magyar határt. Emlékezzünk hát ezen a forradalmi napon, ne csak erre az eseményre, hanem arra is, hogy egy harcos nemzet fiai és leányai vagyunk, akik sokszor arattak diadalt a történelem viharaiban, akkor is, ha a papírforma mást igazolt volna, mint az apró Dávid a hatalmas Góliát felett.

Új államok, új helyzetek

1939. március 9-én Prágában zavargások törtek ki, ennek nyomán a cseh és a szlovák kormány szakított egymással. Március 14-én a Jozef Tiso vezette Szlovákia kikiáltotta önállóságát. A Wehrmacht ugyanekkor megszállta Csehország maradékát, a magyar csapatok pedig megindultak Kárpátalja el-, illetve visszafoglalására. A magyar hadműveletek csupán néhány napig tartottak, március 18-ra befejeződött Kárpátalja visszafoglalása.

A térség visszaszerzése történelmi és stratégiai okból is rendkívül fontos volt a magyar kormány számára, mégpedig azért, hogy legyen közvetlen kapcsolat Lengyelországgal. Kárpátalja visszaszerzésével azonban nyitva maradt a nyugati határ kérdése az újonnan alakult Szlovenszkó felé. A magyar katonai vezetés úgy vélte, az Ung völgye nincs kellőképpen biztosítva nyugat felől, márpedig ott vezet a stratégiai fontosságú útvonal Lengyelország felé. Ez a helyzet további konfliktusokat szült hazánk és Szlovákia között.

Az első incidensek

1939. január 6-án csehszlovák csapatok Lev Prchala tábornok vezetésével meglepetésszerű támadást intéztek Munkács ellen, melyben rész vettek a Szics-gárda alakulatai is. A támadást azonban a Rongyos Gárda a polgári lakosság és a helybéli rendőri alakulatok segítségével visszaverte. A magyar kormány már a bécsi döntést követően diplomáciai kísérleteket tett Kárpátalja egészének megszerzésére, mely próbálkozás azonban Hitler ellenállása miatt meghiúsult. A támadást követően azonban a kormány Sztójay Döme berlini követ révén üzenetet küldött Berlinbe, kijelentve, hogy amennyiben a német hadsereg megszállja Csehországot és Szlovákia kikiáltja függetlenségét, a Magyar Honvédség megszállja Kárpátalját, akár Németország ellenkezése mellett is. 

Március 11-én azonban a budapesti német követ, feltételezve „bizonyos, Kárpátalján történő magyar katonai akciókat,” átnyújtott egy jegyzéket, mely tartalmazta a német követeléseket a terület megszállása esetére. Ebben a német kormány kijelentette, hogy amennyiben a magyar kormány tiszteletben tartja a kárpátaljai kormány Németországgal korábban kötött gazdasági szerződéseit, a helybeli németek jogait és nem fogja üldözni a Volosin-kormány tagjait, az önálló Kárpát-Ukrajna kikiáltása esetén Németország beleegyezik a terület megszállásába.

Miután március elején Szics-gárdisták atrocitásokat követtek el magyar civilek ellen, a magyar kormány utasítására március 14-én az ungvári és munkácsi magyar helyőrségek reggel 6 órakor benyomultak Kárpátalja területére. A munkácsi határvadászok heves ellenséges tűz mellett a nap folyamán elfoglalták Klastromalját, Kölcsényt, Kendereskét, Felsőkerepecet, Gorondot és  Mezőterebest. Az Ungvár térségéből támadó 5. gépkocsizó zászlóalj megszállta Cigányost és rövid tűzharcot vívott a cseh alakulatokkal Alsódomonya térségében. A magyar alakulatoknak ezzel az akciójukkal sikerült biztosítaniuk maguk számára az Ungvár és Munkács körüli magaslatokat, melynek stratégiai fontossága volt a másnap meginduló magyar offenzívában.

Kárpátalja visszafoglalása

1939. március 14-én a Jozef Tiso vezette szlovák kormány kikiáltotta Szlovákia függetlenségét. Erre válaszul Volosin is kikiáltotta a független Kárpát-Ukrán Köztársaságot és országának német védnökség alá helyezését kérte. A magyar katonai vezérkar azonban már kidolgozta a hadműveleti terveket a terület megszállására: három hadseregcsoportot hoztak létre, egyet Munkácson, egyet Ungváron, a harmadikat pedig Beregszászon. A munkácsi csoport Szolyva, az ungvári Perecseny, a beregszászi pedig Nagyszőlős irányába kellett megindítsa a támadást. A hadművelet vezetésével vitéz Szombathelyi Ferenc vezérőrnagyot bízták meg.

Március 15-én hajnalban a honvéd alakulatok megkezdték a Kárpátalja elleni offenzívát. A 14. kerékpáros zászlóalj és az alárendelt 24. határvadász zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy foglalja el Nagyszőlőst. A zászlóalj Tiszaújlaknál átlépte a magyar határt és Fancsika,Tiszasásvár és Tiszaszirma érintésével Királyháza felé nyomult előre. A cseh harckocsikkal is támogatott Szics-gárdisták nem vállalkoztak Nagyszőlős védelmére, azt harc nélkül feladva visszavonultak a Királyháza–Tiszaveresmart vonalra. A munkácsi csoport a cseh csapatokkal folyamatosan harcolva Kölcsény területéről kiindulva a Latorca mentén Szolyva irányába nyomult, melyet este 22 órára vett be. Az ungvári csoport támadása azonban megfeneklett, ugyanis Alsódomonyáról nem sikerült kiverniük a cseh–ukrán csapatokat.

Másnap, március 16-án folytatódtak a hadműveletek. A beregszászi-csoport részét képező 14. kerékpáros zászlóalj Királyházát, míg a 24. határvadász zászlóalj Tiszaveresmartot támadta meg, sikeresen elfoglalva a kijelölt célpontokat. Innen a rövid életű Kárpát-Ukrajna fővárosa, Huszt felé nyomultak tovább, melynek határában, Kraszne poljén sor került a konfliktus legnagyobb csatájára a magyar csapatok és a Szics-gárdisták között, mely magyar győzelemmel ért véget, így a város magyar kézbe került. A 14. zászlóalj innen megállás nélkül előretört Técső irányába, melyet estére el is foglalt. A munkácsi-csoport időközben előretört a Vereckei-hágóig, így elérve az ezeréves magyar határt.

Az ungvári csoporthoz 16-án erősítés érkezett, melynek segítségével sikerült kiverni az ellenséget Alsódomonyáról, mely Nevickére vonult vissza. A nap folyamán az ungvári csoport Kapuszögig vonult előre.

Szintén a nap folyamán Ungár Károly alezredes csapataival egy nap alatt 115 km-t tett meg, elfoglalva Aknaszlatinát és Trebusát, majd Kőrösmezőn keresztül előrenyomult a lengyel határig. A munkácsi csoporthoz tartozó 12. kerékpáros zászlóaljat Volócon keresztül Dolha környékére irányították, ahol megtisztították a területet az oda visszahúzódó Szics-gárdistáktól.

Az ungvári-csoport március 17-én elérte Perecsenyt, elfoglalta Turjaremetét és Poroskőt, majd harc nélkül, Nagybereznán áthaladva elérte az Uzsoki-hágót.

Március 18-án egy kisebb Szics-gárdista alakulat rátámadt az Aknaszlatinán állomásozó 4. huszárezreden, de teljesen szétverték őket, megsemmisítve ezzel az utolsó ellenállási kísérletet is. A Szics-gárdisták többsége eddigre már letette a fegyvert, míg egy részük a Vereckei-hágón keresztül benyomult Lengyelországba, ahol tűzharcba keveredtek a lengyel határőrséggel, de a lengyelek teljesen szétverték a gárdisták alakulatait.

Következmények

Március 18-án a magyar katonai vezérkar befejezettnek nyilvánította a Kárpátalja elleni magyar hadműveletet, majd néhány nap múlva a honvéd alakulatokat a szlovák határ mellé csoportosították át, március 23. – április 4. között részt véve a magyar–szlovák kis háborúban, melynek során a magyar csapatok megkísérelték Kelet-Szlovákia (jelentős ruszin kisebbség által lakott) területeinek elfoglalását egészen Poprádig. A támadást végül a magyar kormány német nyomásra leállította, de a megkötött magyar–szlovák békeszerződésben Szlovákia kénytelen volt lemondani egy keleti sávról Magyarország javára (nagyjából Szobránc és Takcsány vidékéről.)

Kárpátalja ismét a Magyar Királyság része lett, melyet azonban különleges közigazgatású területként tartottak számon, melyet 1944-ig kormányzói biztos vezetett.

A trianoni nemzettragédia után ismét megnyílt a lengyel-magyar közös határ. A régi ezeréves határ visszaállításakor az ott találkozó lengyel és magyar katonák kitörő örömmel üdvözölték egymást. Hamarosan győzelmi kaput állítottak a két ország címerével, valamint az „Isten hozott” és a „Witamy!” feliratokkal. A fényképen látszik még a Millenium idején felállított emlékobeliszk is.

Miután 1939 szeptemberében Lengyelországot Németország, és a Szovjetunió is megtámadta, a magyar kormány a menekülő lengyelek tízezrei – köztük katonai egységek – előtt szeptember 18-án megnyitotta a határt, így azok a szorító német és szovjet nyomás elől Magyarországra jöhettek és egy részük a megszállás éveit itt vészelte át.

Lengyelország elfoglalása után a Szovjetunió 1941-es megtámadásáig Magyarország kárpátaljai határvonala hosszabb szakaszon – így a Vereckei-hágónál is – a Szovjetunióval, Uzsoktól nyugatra pedig a Német Birodalommal érintkezett.