- önkéntesek a Waffen-SS-ben -

A 102-es szoÚj állomáshelyre, új laktanyába vezényeltek; a 102-es körletbe kerültem. Amikor a szakaszparancsnokom, egy zászlós odaküldött, még semmit sem jelentett nekem ez a szám. Aztán egyre jobban megismerkedtem vele. Pont olyan szoba volt, amilyet már más laktanyákban is megismerhettem: szekrény, ágy, asztal, szék. Minden tiszta és szabályos, és én, ahogyan a csomagjaimmal megérkeztem, úgy éreztem, mintha megzavarnám ezt a rendet. Még nem tartoztam ide. Nem volt szekrényem, ágyam, nem szerepeltem a szobalistán, röviden: kívülálló voltam. Zavaró tényező. Leültem egy székre és vártam. Vajon milyenek lehetnek az itteni bajtársak? Ha az embert már egy párszor áthelyezték és megjárt néhány laktanyát, nem arra gondol, hogy itt vajon jobb vagy rosszabb szobatársai lesznek-e, rövid időn belül ugyanolyan szívélyes kapcsolat alakul ki, mint az előző állo­máshelyen. Ezt a tapasztalat mondatja velem.

Szöges bakancsok trappolnak végig a hosszú folyosón. Nyílik az ajtó, beözönlenek, arcok szédítő sokasága. Átmenetileg felbolydul a mozdulatlan rend, gázálarcok, derékszíjak, kabátok és rohamsisakok összevisszasága okoz felfordulást. Az ablaknál két ember sietősen tisztogatja az MG-t, a megmaradt vaktöltényeket összegyűj­tik. Közben két-három rövid, hozzám intézett kérdés. Már meg is van a szekrényem és az ágyam, néhány pillanatra az érdeklődés középpontjában találom magam. Nincs idő hosszas fecsegésre, a szolgálatos altiszt ebédhez hív.

Az étkezéssel eljött a kapcsolatépítés ideje is; ebéd után jóllakottan üldögélünk az asztal körül, ők kissé fáradtan, én a sok új benyomástól megilletődve. Így ülünk itt, színes pulóverekben és különböző fazonú civil cipőkben. Néhány pillanatra megszűnik az egyenruha mindent egységesítő hatalma. És ez által válik a szoba valami mássá, mint nyolc ember kis közösségévé, nyolc teljesen különböző egyéniség ül itt. Először is azok ketten, akik úgy hasonlítanak egymásra. Ők az „öregek". Már 1939-től katonák, majd minden hadjáratot végigcsináltak, most derűs higgadtsággal hallgatják a szoba ifjoncát, aki oly vaskos és hetyke kiszólásokkal tarkítja előadását, mint egy első világháborús veterán! Éppen most jött meg a munkaszolgálatból. Még csak rövid ideje katona, és fel van háborodva, hogy nem mehet még a frontra. Az Öregek mosolygása egyáltalán nem lenéző, inkább jóakaratú. Az ifjonc mellett ül egy széles vállú alak, aki némileg egy rugóra emlékeztet. Visszahúzódó, de mindig ugrásra kész.

Brombergből származik, és a Véres Vasárnapon szerzett sebesülések nyoma még most is tisztán látszik az arcán. Egy másik csöndben, nyugodtan ül, keveset beszél, és állandóan egy sor fényképet nézeget, ame­lyekben újra meg újra egy egzotikus környezetben lencsevégre kapott szép, fiatal lány arca tűnik elő. Kalandos úton érkezett Dél-Amerikából Japánon át Németországba, hogy beálljon a Führer lobogója alá. Nyugodt, biztos mozdulatai nagyban elütnek viselkedésétől: tört németséggel beszél a délelőtti gyakorlatokról. Szokatlan számára a kemény katonaélet, sok minden, ami számunkra természetes, neki furcsának tűnik. Ennek ellenére lelkes, hiszen önként jelentkezőként meg van győződve harcunk fontosságáról. És ez a döntő: bármennyire különböző körülmények közül jöttünk is, megtaláltuk közös célunkat: Önkéntesek vagyunk, a Waffen-SS-ben.

Amikor délután újra szolgálatra jelentkeztünk, a személyiségjegyek ismét az uniformis alá bújtak. Ott álltunk egy sorban, egyenruhában, acélsisakban. Az egyéniség helyét most átvette az egység.

Mert mindannyian egyek vagyunk: a Führer katonái! Ilyen fiúkra van szükségünk!

Csak pár nyomorúságos, koromtól elfeketült, félig elégett és beomlott faviskó, néhány száz méterrel a német állások előtt, csak egy romhalmaz, ami utunkat állja. De a szovjetek kihasználják a kis pihenőt, szilárd állásokat alakítanak ki. Már két rohamcsapat is próbálkozott a kommunista tűzfészek felszámolásával, mindhiába. Az ellenség jól kiépített védelmi vonalai eddig minden rohamot visszavertek. De valahogyan ki kell füstölni őket, mert a két szomszédos frontszakasz már túlhaladt a falu vonalán. Éket vert a frontvonalba ez a keményen védett, szovjet kiszögellés. Olyan, mint egy előremeredő, hegyes, veszélyes tüske.

Két német század parancsot kap, hogy készüljenek fel az újabb rohamra. Erősítésként a szomszédos egységtől egy rohamlöveget kérünk. K. őrvezető irányításával meg is érkezik a páncélozott jármű, további 6 bajtárs is vele jön, ők is részt vesznek a rohamban. Minden készen áll. Már csak néhány perc van hátra a támadás kezdetéig. Eltökéltség és nyugalom tükröződik az arcokon. De mi ez? K. őrvezető még egyszer belenéz a távcsövébe. Lehetséges ez? Alig hisz a szemének. Tényleg, nem kétséges. Semmilyen más magyarázat nincs az ellenség mozdulataira. Éppen szolgálatváltás van! Láthatóan teljes biztonságban érzik magukat. Úgy látszik, semmit nem érzékeltek a támadás előkészületeiből. „Most vagy soha!" - fut át K. őrvezető agyán. Azonnal indítja a járművet. Máris felbőg a páncélos motorja. Szólnia sem kell, csak bajtársaira néz - ők is egyből „kapcsolnak", a másodperc tört része alatt felfogják, mi történik. Az acél szörny előregurul, szorosan mögötte rohannak a gyalogosok. Már nyílt terepén van, minden pillanatban megindulhat az ellenséges tűz. A két, támadáshoz vezényelt század megbabonázva nézi a nem várt közjátékot. Mi ez az esztelen vakmerőség? De a várt ellenséges tűz nem indul. Napokig alig emelhette föl az ember a fejét anélkül, hogy egy szovjet mesterlövész golyója ne száguldott volna el mellette, most miért nem lőnek? A szovjetek végül észbe kapnak, a rohamlöveg úgy 40-50 méterre lehet a falu szélétől, amikor odaát megszólalnak az első géppuskák. De már túl késő, néhány jól irányzott lövés a páncélosból és elhallgatnak. A fémszörny tovább gurul a viskók között, egyel maga alá is gyűr. Az ellenség újra tüzel. Kézigránátok robbannak, de már jönnek is elő az első kommunisták feltartott kézzel, egyik a másik után kúszik elő rejtekéből. 20, 30, 45 számolja az őrvezető, mint fölriasztott patkányok özönlenek elő a fedezékekből. Az őrvezető már száznál tart, mire a két század is megérkezik a faluba. A löveg személyzete - élén K. őrvezetővel - e merész akcióval megtisztította a frontszakaszt, bátorságával sok bajtárs életét kímélte meg. Amikor pár nap múlva K. őrvezető jelentkezik a hadnagyánál, hogy átvegye tőle a vas­keresztet és a szakaszvezetői előléptetést, a hadnagy többek között megkérdezi azt is, hogy hány éves. „Tizennyolc hadnagy, úr, de (teszi hozzá rögtön, mintha úgy érezné, hogy fiatalsága magyarázatra szorul) „mielőtt beléptem volna a Waffen-SS-be, a Jungvolknál rajvezetőként megtanultam, hogy élesben, adott körülmények között, néha olyat is meg kell tennünk, amire előzőleg nem kaptunk pontos utasítást." „Elhiszem" -mondja a hadnagy mosolyogva; „Csak így tovább, fiam! Mert olyanokra, mint te és a bajtársaid, nagy szükségünk van."

Páncélosok előre!

Alig járható, keskeny ösvények a mocsáron át, végtelen orosz erdők elhagyatott útjai: ilyen körülmények között nyomulnak előre a páncélosok. De máris új küldetés a láthatáron! A jól megtermett keletfríz T. főhadnagy in­dulás előtt még egy utolsó pillantással végigméri embereit. Tudja, hogy a legjobb fegyver is hatástalan, ha nem megfelelően kezelik. Ott van a Meis környékéről származó irányzója, H. őrvezető, és a vorarlbergi töltő, W. őrvezető. Közülük egy sem idősebb 21 évesnél, de mindegyikük tudja a kötelességét és majd most is megállják a helyüket ugyanúgy, mint máskor.

A Ja... közelében lévő Be....n átívelő hidat kell bevenniük. A parancsnok az órájára néz: pontosan 16:35. A motor beindul. Meleg van, izzadságcseppek gördülnek végig az emberek poros arcán. A páncélos belsejében pokoli a hőség. De erre most senki nem gondol; mindenki az előttük álló kemény küzdelemre koncentrál. Az út két oldalán elterülő erdőkben kommunisták lapulnak, folyamatos gyalogsági tűzzel árasztják el a környéket. Ám próbálkozásuk hiábavaló, a harckocsi páncélját nem fogja a golyó. Az ellenség gondolkodás nélkül tüzel, kínjukban mi mást tehetnének? A fiúk a páncélosban mosolyogva összenéznek.

A távolból egy szovjet löveg lő rájuk és talál is, de ennek sincs semmi hatása. Rendületlenül haladnak előre. Feltűnik a szovjetek hídfőállása.

Páncélosuk úgy gurul előre a földúton, mint valami felvezető jármű egy katonai parádén. De mindannyian tudják, hogy még csak most jön a java! A főhadnagy higgadtan elemzi a helyzetet. A falu utcájának elején és közepén összesen 10 páncélos és 3 páncélelhárító üteg áll. Rövid parancsokat osztogat. A páncélos elkezdi a tüzelést, méghozzá olyan pontossággal, mint egy jól kiképzett mesterlövész terepgyakorlaton. Mindössze két perc telik el, 7 páncélos és 3 páncélelhárító üteg máris lángokban áll. Tűz mindenütt. Esmost egyenesen tovább a híd felé! Az ellenség fejvesztve menekül. Két szovjet gyalogosszázad hadrendje teljesen felbomlott. Közöttük az a 3 szovjet páncélos, amelyet még nem ért utol a végzete. Mindenki a túlpart felé menekül. A zűrzavarban a bolsevisták keresztülhajtanak saját embereiken is.

T. Főhadnagy géppisztolyt tart a kezében. Minden felé tüzel. A páncélos rágördül a 150 méter hosszú hídra. A cél, a túlpart elérhető közelségbe kerül. A páncélos már jó 60-70 métert maga mögött tudhat, amikor a vezető balra néz és meglátja a fekete négyszögletes dobozt. „A pokolba!" - káromkodik. Nincs idő a gondolkozásra. Még rengeteg menekülő szovjet van a hídon. Vajon az ellenség tekintettel lesz a saját embereire? Hatalmas robbanás, a fahíd összeroskad. Mélybe zuhanó kommunisták halálsikolya hallatszik: részben megégnek vagy a rájuk zuhanó gerendák sújtják halálra őket. A főhadnagy a robbanás pillanatában, géppisztolyát kezében tartva lehúzza a fejét. Villámgyorsan tűnik el a nyílásban, de ahhoz mégsem elég gyorsan, hogy az arca meg ne égjen. A páncélos 10 métert zuhan, de mindannyian megússzák sérülés nélkül. Anyag, konstrukció és szakértelem bizonyít a gyakorlatban. Szerencsére a Be... folyó ezen az oldalon nem túl mély, így a páncélos kievickélhet a partra. T. főhadnagy fájdalmas arcsérülése ellenére is megpróbál a lehető leggyorsabban kijutni. De a nyílást eltorlaszolják a rájuk zuhant gerendák.

Nagy nehezen sikerül eltávolítani a romok egy részét, így egy kis résen keresztül végül kipréselheti magát. A romokon keresztül elindul a hátrahagyott part felé. Úgy tűnik, mintha a másik parton lévő szovjetek csak erre a pillanatra vártak volna. A golyók csak úgy röpködnek a főhadnagy körül. Méterről méterre küzdi magát vissza, és mikor végre újra szilárd talaj van a lába alatt, jelenti az ütegparancsnokának: „A személyzet él, de nem tudja elhagyni a páncélost!,, Az ütegparancsnok a második páncélosban volt, amely közvetlenül az első mögött haladt, míg a többiek nagyobb távolságról követték. A robbanás pillanatában 10 méterre tartózkodott a hídon, amely ott sértetlen maradt. Visszahátrált és parancsot adott, hogy 70 méternyire állítsanak fel egy páncélelhárító üte­get, ezzel sakkban tarthatják az ellenséget. Az ütegparancsnok hat önkéntessel a tankban rekedt három bajtárs megmentésére indul. Ködvetők mesterséges ködfüggönyének oltalma alatt igyekeznek előre. A vállalkozás sikerrel jár, mindössze egyikük szenved kisebb sérülést.

T. főhadnagyot hátraküldik, sebesülését orvos látja el. Növekvő fájdalmai ellenére egy óra múlva már ismét a folyónál áll, páncélosa „egészségi állapota" felől érdeklődik. Mindenképpen meg akar győződni arról, hogy a pán­célos tényleg sértetlenül állta-e ki a kemény próbát. A kérdés nem hagyja nyugodni: amikor a páncélost végre kiszabadítják és kiderül, hogy kifogástalan, harckész állapotban van, mintha mi sem történt volna, azonnal újra átveszi a parancsnokságot. „Csak egy jelentéktelen zavaró tényező" - vonja meg a vállát. Olyan arcot vág, mintha ő maga is hibás lenne az elszenvedett késedelemért. Mi is jellemezhetne ennél jobban egy olyan embert, aki 3 nap leforgása alatt 2 rohamlöveggel 24 tankot, 12 páncélelhárító üteget és 5 löveget lőtt ki?

A további híradókapcsolat zavartalan...

Híradós egységünk eredetileg egy nyomorúságos viskóban rendezkedett be, de mivel a nehéztüzérségi lövedékek és a szovjet repülők bombarepeszei keresztültörték a vékony falakat ezért kénytelenek voltunk „egy emelettel lejjebb" költözni, hirtelen ötlettel a házikó krumplivermébe vettük be magunkat. Egy sor erős gerenda, némi szalma és agyagos föld segítségével védtük magunkat a föntről jövő „áldástól", mivel a fejünk fölött csak úgy röpködtek a gránát- és bombarepeszek. Az itteni „bunker" az utolsó, amely még tartani tudja a kapcsolatot a parancsnoksággal. Lent a pincében rendületlenül dolgozunk. Fent néhány gránáttalálat jóformán elsöpri a mennyezetet és a falakat. Aztán egy távolabb becsapódó bomba lökéshullámától kártyavárként dőlnek le a még megmaradt falak. A nagy rakás fatörmeléket a tűz egy halom feketén izzó faszénné emészti. Az utolsó lángnyelveket végül a keletről fújó jeges, havas szél oszlatja el.

A jeladónál görnyedő férfiak fölött, a leégett, gomolygó füstfelhőbe burkolózó faluban tombol a harc. Minden egyes házért és romért külön meg kell küzdenünk. A szovjet katonák ellentámadással próbálkoznak, körbezárt bajtársaik megmentéséért keményen küzdenek. A férfiak a gödörben - mert a pince nem nagyobb - hallják a német gépfegyverek gyors ugatását, a válaszoló szovjetek lassabb ritmusát, saját tüzérségük lövéseit valamint az ellenséges gránátok és bombák becsapódását. Minden becsapódáskor homok és fekete faszénhamu hull a nyakukba a romos mennyezetről. A föld reng, a szoba megremeg. Hideg hólé csorog végig a hátukon, fekete csíkokat hagy maga után. Mocsok, mocsok, még több mocsok! „Az ördögbe!" Cseppenként hull alá az elszenesedett tetőről. „Ta-tata-ta..." kattog az adóvevő. „Bum-bum" - hallatszik kintről. Dolgoznak a német pán­célelhárító ütegek. A kézifegyverek zaja egyre erősödik, a gépfegyverek szédítő tempóban tüzelnek.

„Bum-bum" - hallatszik újra meg újra. Egy hírvivő érkezik zihálva a szűk bejáraton át, pár pillanatra leül, arcáról fáradt mozdulatokkal törölgeti az izzadságot és a koszt. Egy híradós meggyújt egy cigarettát és a kimerült hírvivőnek adja, aki még mindig nem szól, csak fejbiccentéssel köszöni meg a figyelmességet. A rádiós átveszi tőle a helyzetjelentést és már továbbítja is a parancsnokságnak. „Ta-tata-ta."

Az emberek feje fölött, most minden eddiginél közelebbről megint felzeng a „bum-bum". A híradósok némán figyelik bajtársukat, valamennyiük szemében ugyanaz a kérdés tükröződik. A futár egyszerre orron és szájon át szívja be a füstöt, majd egykedvűen megszólal: „Szovjet páncélosok". Hirtelen felugrik és már el is tűnik fent a pince nyílásában. A fentről lehallatszó dübörgő zaj egyre erősödik, lassan kivehetővé válik a lánctalpak zörgése is. A pince szűk falai megremegnek, az ellenséges tank egyre közelebb jön, felettünk fog áthaladni! Hirtelen az egész építmény remegni kezd. Fentről hallatszik az összetörő fa recsegése-ropogása. A tető lejjebb ereszkedik. Homok, hó és faszilánkok potyognak. A sarkokban elhajlanak, eltörnek az elszenesedett gerendák, és látni engedik a fa természetes világos színét. Az emberek szorosan a pince falához simulnak. Nincs is utálatosabb a lassan araszoló lánctalpak csörgésénél és csikorgásánál! A döngölt agyagpadló kőkeményre fagyott darabjai a nyakukba hullnak. A pince egyik oldala nem bírja tovább a terhelést; összenyomódik és mind több törmelék hatol a szűk térbe. A nehéz tank lánctalpai csak lassan haladnak át a fejük fölött. A hatalmas szerkezet súlya alatt megroppan a tető, omladoznak a falak. Az adóvevőket törmelékréteg borítja, az emberek a földön fekve rázzák le magukról a koszt. „Ki fog tartani a tető?" Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelnek, ekkor még az a halvány fény is kialszik, ami eddig legalább némileg megvilágította a pincét. „A francba!" Kis petróleumlámpánk csörömpölve gurul a földön. A páncélos végre úgy dönt, hogy helyet változtat, tompa zajjal továbbáll. Félelmetes csend honol a bunkerben. Egy kéz tapogatózik a sötétségben. Végre egy örömteli kiáltás: „A tető kibírta!" Felkapcsolunk egy zseblámpát, majd a gyufa által életre keltett petróleumlámpa fényénél következhet a kárfelmérés. E rövid szemle után máris ott állunk a gépek előtt és a puszta kezünkkel bányásszuk ki őket a törmelék alól. Jól tudjuk: „mi vagyunk az utolsó kapcsolat"-lázas gyorsasággal igyekszünk újból beüzemelni gépeinket. A vezetékek elszakadtak, a gépek belseje tele porral és törmelékkel. Biztos kézzel teszünk rendet a káoszban, egyikünk már az adóvevőt próbálgatja, de egyenlőre nincs kapcsolat. Tovább próbálkozunk. A rádiós feszülten fülel, de még mindig nem hall semmit. „Ta-tata-ta" - megy az üzenet, majd egy kapcsolás után a várakozás, de még mindig semmi. Egy ember néhány baltacsapással éket ver a mennyezetről lelógó vastag gerendába. Jelentkezik a parancsnokság. Végre! „Ta-tata-ta" - megy az üzenet. „A híradóállomást ellenséges támadás érte, az ösz-szeköttetés helyreállt, a további híradókapcsolat zavartalan..."

Mi, az SS katonái tudjuk, hogy a csapatainkhoz jelentkezők rendkívül szigorú válogatáson mennek keresztül. Ez bajtársi közösségünk rendíthetetlen alapja. A Führer szavaival élve: Az önkéntes szolgálat és kötelességteljesítés mindig csak a legjobbak cselekedeteinek volt mozgatórugója, soha nem az átlagé.

Vikingek állnak itt!

A magasan fénylő Hold milliónyi kristályként ragyogtatja előttünk a havat itt, a senki földjén. A befagyott folyó ezüstszalagként fut előttünk. Érdekes érzés, hogy itt, hazánktól, Dániától oly messze, ugyanazokra a csilla­gokra tekinthetünk a hideg keleti égbolt alatt, mint amelyek tiszta éjszakákon szülőföldünk felett ragyognak. Gondolataink az égbolton keresztül haza, szeretteinkhez szállnak. Éjjel 3 óra. Néhány órán keresztül nem hallot­tunk fegyverropogást. Ez a nyugalom tényleg jó hatást gyakorolt ránk, de most jobbra tőlünk megszólal egy géppuska. A jéghideg éjszaka tökéletes szélcsendjében jóformán minden mozdulatot érzékelünk odaátról. A közvetlenül előttünk elterülő bozótosban hallani a szovjetek léptei alatt ropogó havat. Valószínűleg most van náluk a váltás. Gépfegyvereink máris tüzet nyitnak a hangok irányába, válaszként néhány puskalövés hal­latszik, aztán újra csend. Ám rövid időn belül felhangzik a jól ismert süvítő zaj, melyre mindannyian behúzzuk a fejünket: ellenséges gránátvetők hangja. Halk sistergés a levegőben, majd becsapódások. Szerencsére a szovjetek lövései túl rövidek, de egyre pontosabbak lesznek. Halljuk, ahogy a repeszek különös zúgással repülnek el a fejünk fölött. Erről a mellettünk álló tüzérségi megfigyelő így vélekedik: „Nos, uraim, akkor talán próbáljuk meg ezeknek, a csibészeknek a gondolatait másfelé terelni!" Ezzel felhívja az ütegét és megadja az ellenséges gránátvetők pontos koordinátáit. Néhány perc múlva már a saját ütegünk hangját halljuk. Egy hosszabb, fütyülésre emlékeztető hang tölti be a levegőt, és már látjuk is a becsapódásokat. Egyik a másik után, sárgásvörös tüzek gyúlnak a túloldalon. Az ellenséges gránátvető most adós marad a válasszal. Röviddel ezután figyelmeztetést kapunk: „Ellenséges felderítő osztag! Hóleplet viselnek!" A kommunisták - miután átkúsztak a befagyott folyón - mostanra eltűntek a tőlünk balra eső frontszakasz természetes fedezékei mö­gött. A folyópartot itt magas hóbuckák szegélyezik, így csak bizonyos részekre van rálátásunk. A szovjet felderítő csapat ott remek fedezéket találhatott.

A feladat: elkapni őket! Nehezíti a helyzetünket, hogy a Hold vastag felhőtakaró mögé rejtőzött, nem látni semmit. Rövid időközönként fehér rakétákat lövünk fel, hogy jobban lássuk a terepet, de a felderítőknek sajnos nem akadunk a nyomára. Kár! Szívesen megismerkedtünk volna velük. Most jött el a pillanat, amire itt a fronton mindig számíthatunk: piros rakéták - ez szovjettámadást jelent. Hirtelen elfelejtjük az arcot és végtagokat kínzó hideget. A puskák kibiztosítva, a gépfegyverek tüze az előttünk lévő terepet pásztázza, a tüzérség és a gránátvetők zárótűzzel biztosítják állásainkat. Ebben a hihetetlen felfordulásban a szovjetek újra és újra megpróbálkoznak őrült ötletük, a támadás és az áttörés keresztülvitelével, igaz nincs is más választásuk. A komisszárok, a politikai tisztek hajtják előre őket bele a biztos halálba, fegyvereink kereszttüzébe. Egyetlen „sikerélményük" önmaguk megsemmisítése. Ahogy a nap első sugarai felbukkannak a horizonton, meglátjuk az előttünk tornyosuló hullahegyeket. Százával rohantak a halálba. Alig néhányan érték el állásainkat, ahol őket is elérte végzetük. Mi, germán önkéntesek, a német SS-bajtársakkal együtt újra érvényt szereztünk jelmondatunknak: „Megközelíthetnek, de áttörni soha nem fognak, mert itt vikingek állnak!"

A mi „páncélos orvosunk"

A sebesültek ellátása orvosaink, beteghordozóink és szanitéceink legnemesebb feladata. Kötelességük teljesítése közben gyakran saját életüket kockára teszik csak azért, hogy a szükséges segítséget megadhassák. Sok esetben nagyon nehéz megközelíteni a sebesülteket. Az ütközet a sebesültekre és minden egyéb külső tényezőre való tekintet nélkül változatlan hevességgel folytatódik tovább, a sebesült pedig magatehetetlenül fekszik a golyóáradat közepén s talán el is vérzik, ha nem jön időben a segítség. Ilyenkor minden perc drága. A csapatorvos minden helyzetben arra törekszik, hogy a lehető leggyorsabban első­segélyben részesítse a sebesült bajtársakat. Számtalan kísérletet tettek már új, gyorsabb, biztonságosabb szállítási módok kialakítására, ám gyakran az ellenséges tűz és a terepviszonyok szinte lehetetlenné tesznek minden mozgást. De végül mindig van megoldás! Újra ott vagyunk, szemben az ellenséggel. A gyalogság bekeríti őket, ám a szovjetek elkeseredetten védekeznek, és az ellenséges tűz oly mértékben erősödik, hogy kénytelenek vagyunk bevetni páncélozott járműveket is. A csata előrehaladtával kezdenek visszafelé szál­lingózni az első sebesültek: ki a saját lábán, kit hordágyon hoznak... Ekkor egy, a kötözőhelyen jelentkező könnyebb sérült több, súlyosan sebesült bajtársról tesz jelentést. Végül hozzáteszi: „De az erős ellenséges tűz miatt lehetetlen őket megközelíteni. " Csak ez kell a csapatorvosunknak! - Akit mi már régóta csak „páncélos orvosnak" hívunk. Elszántan csak ennyit mond: „Na, azt szeretném én látni!" -és azonnal parancsot ad egy éppen használaton kívüli parancsnoki páncélos kiürítésére. Néhány perc múlva már indulnak is a frontvonalra, a többiek után. Heves golyózápor közepette halad előre sebesültek után kutatva „páncélos orvosunk" járműve. Meg is találja az elsőt. Megkerüli, és úgy irányítja a páncélost, hogy a szanitécek védve legyenek az ellenséggel szemben. Az eszméletlen katonát beemelik a járműbe, ahol megkapja az első, talán életmentő injekciókat. A páncélos lassan elindul visszafelé.

A páncélos újra és újra feltűnik; egyesével menti ki bajtársainkat. Az ütközet alatt a század két orvosa folyamatosan váltja egymást. Tegnap megint a rohamtüzéreknél jártam, a két orvos épp akkor ment át az udvaron. Az udvaron tartózkodó katonák hirtelen elcsöndesedtek, vigyázzba vágták magukat előttük és tisztelegtek.

Az orvosok fogadták a tisztelgést és továbbhaladtak. Miután eltávolodtak, az egyik katona rágyújtott, nagyot szippantott cigarettájából, és elismerően bólintott: „Ezek ketten tudják a kötelességüket!" - törte meg a tisztelgés csendjét. Kell ennél nagyobb elismerés egy SS-orvosnak?

Menetelés a végtelenbe

Kivonják őket jelenlegi állomáshelyük védelmi vonalaiból: 120 km-t tesznek meg jórészt gyalog egy olyan hely felé, ahol éppen döntő ütközet van kialakulóban, ahol mindannyiuk töretlen erejére szükség lesz. Ők, az egyszerű parancsvégrehajtók, egészen az elvezénylésük előtti utolsó napig semmit sem tudtak új kül­detésükről. Talán néhányan éppen ezekben a napokban gondoltak arra, hogy milyen jó is lenne végre eltávozást kapni... Ehelyett most újabb feladat vár rájuk. Felmálházás és indulás!

A parancs derűs fogadtatásra talál: úgy vannak vele, hogy ez a „kis levegőváltozás" a hetek óta tartó bunkerélet után mái- önmagában is új és jelentős esemény. Hozzászoktak már a hirtelen változásokhoz, az azonnal végrehajtandó parancsokhoz, a nehéz körülményekhez...

Hamar alkonyodik, de ők még sötétedés után is órák hosszat menetelnek. A századok egymás után, szakaszonként vonulnak, fegyvereiket lovas szánon vontatják maguk után. Elől a tisztek, akiket csak az anorákjuk csuklyája alól alig kikandikáló ezüst szalagról lehet megismerni. Utánuk a katonák tömegei. Szürke alakok hosszú sora; egy hang nélkül vonulnak a végtelen síkságon. A kemény feladat végrehajtásához minden erejükre szükségük lesz, már megtanulták, hogyan gazdálkodjanak vele.

Az úton néha civilekkel találkoznak: azok csak állnak és kővé meredten bámulják őket. Persze megértik a civilek viselkedését: talán az egyenruha vagy egyfajta kisugárzás teszi, hogy mindazok számára idegennek és zárkó­zottnak, gyakran félelmetesnek tűnnek, akik nem az ő életüket élik, akik nem tartoznak közéjük.

Az új frontszakaszra vezető útjuk során számtalan falun haladnak keresztül, de csak kevésben találnak éjszakai szállásra: a feladat sürgőssége miatt alvásidejüket a még elviselhető minimumra korlátozzák. Még magasan járnak a csillagok a jéghideg éjszakai égbolton, mikor álmosan és megviselten ők már újra az utcán vannak, hogy nekivágjanak az aznapi útszakasznak. Tudják: nagy szükség van rájuk ezen a bevetésen, most újra megmutathatják, hogy mire képesek. Mindössze egy-egy káromkodással, vállrándítással juttatják kife­jezésre a jól megérdemelt pihenés iránti igényüket. És még ezekben a megnyilvánulásokban is van egyfajta sajátos, szerény büszkeség: a hadvezetés újra egy ilyen hatalmas feladat elé állítja őket, és azért őket, mert csak ők képesek az akció végrehajtására. Ez számukra valahol már természetes is. Időben érkeznek, és bár a menetoszlop erősen megnyúlt (néhány szakasz lemaradt az erőltetett menetben), azért lassan de kérlelhetet­lenül, feltartóztathatatlanul haladnak előre, egyre közelebb a célállomáshoz. Az erre a tájra oly jellemző, állandóan jeges szél porhavat fúj az útjukba, gyakran csak a fejük látszik ki a fehér viharból, ahogy lassan a szélirányba fordulva haladnak előre jeges szempillákkal, bejegesedett arcvédővel. A változatosság kedvéért aztán ismét azon kristálytiszta napok egyike következik, amikor a hideg minden eddiginél kegyetlenebbül és fagyosabban, csontig hatol, és senkit sem kímél. Ez a menetelés tisztnek és közkatonának egyaránt megpróbáltatások sorozatát jelenti, de amikor végre elfoglalják új állásaikat, az eligazításon útnak indított egység teljes létszámmal jelen van! Kis csoportokban vonulnak végig a főutcán, az első vonal felé, és amikor meglátják az első halott szovjet katonát, tudják, hogy már nincsenek messze. Újra leszáll az est és az SS-katonák a támadás előtt még utoljára nyugovóra térnek. A falu szélén egy osztag könnyű tábori lövegeket állít fel, ezek már az éjszaka folyamán tűz alá veszik az ellenség állásait. A falu nyomorúságos viskóiban összezsúfolva, félálomban ülve vagy állva, a szerencsés kevesek fekve várják a reggelt. A parasztházak falai, ablakai a tábori tarackok minden lövésénél megremegnek, néha velük rázkódik néhány kimerült bajtárs is. Négy kilométernyire keletre húzódik az első falu, amelyet be kell venniük. A tüzérség egész éjszaka lőtte a települést, ahol már az első lövések után házak gyulladtak ki.

A hajnalban rohamcsapatokba szerveződő katonák is látják az égő házakat: ott még a bolsevisták az urak. A lángok fénye vörösre festi az SS-ek arcát, az ég alja is vörös és füst száll fel az égő házak romjairól. -40°C fokban kezdődik a támadás, amely nem hirtelen rohammal, hanem fokozatos, lassú előnyomulással bontakozik ki. Mennyire különbözik ez a harcmodor attól a számtalan ütközettől, amelyekben a nyár és az ősz folyamán vettek részt! Kis, szétszórt rajokban, térdig érő hóban bukdácsolva, kúszva küzdik magukat előre nehézkesen, a hideg ellen dupla köpenyben és hólepelben, fegyverüket elgémberedett kézzel mellkasukhoz szorítják... Ha nem lenne hó és hideg, egyetlen rohammal kiűznék az ellenséget állásaiból, így teljesen más. Itt a legkegyetlenebb ellenfelek a hó, a hideg és a szél. Mire szembekerülnek az ellenséggel, a lábak elfagynak, de a test az előrehaladás nehézségeitől izzadtságban úszik.

Ekkor az ellenséges géppuskák és gránátvetők leadják az első lövéseket, mire ők a hóba vetik magukat, a hihetetlen hideg azonnal jéggé fagyasztja homlokuk izzadtságcseppjeit. És újra föl, minél nagyobb távolságot megtenni, míg az ellenséges fedezékekből előtörő golyózápor újra a hóba nem kényszeríti őket. Közben a lusta nap is felkel, kitekint a párás égre, de olyan gyenge a fénye, hogy az alakok nem vetnek árnyékot. Délutánra még erősebb a lehűlés, ám addigra már rövid, de annál kegyetlenebb harc árán bejutnak a faluba, ahol elgémberedett kezeiket megmelengethetik az égő romokon. A harc most már az éjszakai szállásért folyik! A szovjeteket kiszorítják a jeges pusztába, a menekülő bolsevisták sok halottat hagynak hátra.

A hadművelet tíz napig tart, elsősorban az éjszakák átvészelése nehéz. De a kitűzött célt elérik. Az offenzívát páncélosok és vadászrepülők is támogatják, ezek a bekerített szovjetek utolsó ellenállási gócpontjait is felmor­zsolják. A támadás utolsó napjaiban a legyőzött ellenfél katonái nagyobb csoportokba verődve bujkálnak remény és cél nélkül, szerteszét a pusztaságban. A csontkeményre fagyott föld miatt beásni nem tudják magukat, éjszakára nem találnak menedéket, utánpótlási vonalaik elvágva. Újra és újra megpróbálkoznak az áttöréssel, de a gyűrű egyre szorosabbra zárul körülöttük. Esélyük sincs a menekülésre.

A hadműveletek lezárása után felröppen a hír: három nap pihenő van kilátásban! Ezekben a napokban a falvak utcáin rendfenntartói minőségben tűnnek fel annak a hadseregnek a katonái, amely ismét elérte a kitűzött célt. Ők a Waffen-SS altisztjei: őrvezetők, tizedesek, szakaszvezetők... A legjobb katonák közé tartoznak, harcolva küzdöttek végig magukat egész Európán. Mindenhol ott voltak a germán nemzetközösség eme legjobbjai, akik­nek harci tapasztalata semmi által nem pótolható. Feladatuk fontosságának, küldetésük nagyszerűségének tudatában sajátosan emelkedettnek, büszkének, szinte megilletődöttnek tűnnek ezek az ismeretlen, névtelen SS-katonák, akikre egész Németország bizalommal tekint, és akiknek vállán a nemzet jövője nyugszik.

(Téged hív az SS!: Szemelvények az „1943.évi SS-zsebnaptár” specifikus kiadványból)

 Fordította: Szeltner Andor - Nemzetek Európája Kiadó