A fogcsikorgató hidegben két kisfiú sétált a Kútvölgyi lejtőn. Amerre a szem ellátott a fal mellett, meggyilkolt német katonák holtteste volt hegyekbe hányva. A halál beleívódott már az életükbe, gyermeki lelkükben mély sebeket ejtve. A szovjet katonák kegyetlenkedése az egész lakosság körében ismeretes volt. Pár napja a gyerekek villájába törtek be, falhoz állítva az egész családot. Primitívség és erőszak, ez jellemezte főként a szovjeteket. Nem kíméltek sem fiatalt, sem öreget. A villát szétdúlták… lehallgató készüléket kerestek mindenhol. Az angol vécét nem ismerték, ott mosták benne a zsákmányolt húst és a toalettből ittak.

Budapest védői a szovjet hadifogság helyett a kitörést választották. A hetvenezer védőből csupán 740 német és 45 magyar katona élte túl. Köztük az a Dél-Bácskai főmolnár, akit sváb származása végett besoroztak a német hadseregbe. Bal könyökét a kitörés alatt több lövés is érte és sérülten küzdött tovább az életéért, a családjáért, akik hazavárták. Hetekig vonszolta magát éhesen - fázva a csikorgó hóban, ázott tarlókon, városokon, településeken át, senki sem fogadta be. A szenvedésektől elcsigázott ember így érkezett meg jugoszláv határ mellé, ahol az egyik parasztembernél megpihenhetett. Cserébe miután meggyógyult segített a gazdaságban, és a ház körül. A gazda 10 éves kislánya is nagyon megszerette ezt az embert, de tudta nem maradhat náluk sokáig, mert haza kell térnie a saját családjához.

Eközben nyugtalanító hírek keltek szárnyra Dél-Bácskából. A partizánok 40 ezer magyar és sváb embert kivégeztek. Akiket nem öltek meg azokat lágerekbe zárták, vagy deportálták.

Nyugtalanság lett úrrá a főmolnáron. Talán soha többé ne láthatja szeretteit. Hol keresse őket?

Mihelyt kicsit biztonságosabb lett a helyzet útra kelt újra, de mire hazaért nem talált senkit és semmit. A házát felgyújtották a javait elkobozták, és családjáról senki sem tudott biztosat mondani. Ekkor már több mint 250 kilométer volt a háta mögött. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy viszont lássa gyermekeit. Ösztönei Németország felé vitték és újra nekiindult gyalogszerrel. Fogalma sem volt, hogy ha megérkezik, merre keresse szeretteit, csak ment vitte a lába. Így érkezett el végül az amerikai zónába. Ott munkát talált, és szállást. Tudta, hogy jó helyen van és idővel találkozhat a hátrahagyottakkal. Már 3 hónap is elmúlt, mikor egy nehéz nap után munkatársai unszolására betért egy sörözőbe. Nem volt társasági ember, általában munka után hazatért szállására, vagy benézett a vörös kereszthez, hogy érkezett-e hír a családjáról. A mögötte álló hónapok, a nélkülözés és magány mogorvává, zárkozottá tette. Fel sem nézett, csak lecsapta sapkáját az asztalra és hallgatta a többiek beszélgetését. Szavakat, amik el sem jutottak hozzá. Ekkor egy hangra lett figyelmes. Egy vékony hangra a amit már számtalanszor hallott, és nem csak a fülében, hanem a szívében is. Megmerevedett és görcsösen akarta hallani ezt a csodát. Talán csak a képzelete játszik vele? Lassan elengedte a korsót amit addig kezében szorongatott, majd felnézett. Megpillantotta őt, akit oly régen keresett. Laura volt az a felesége.

Imre felállt, megszólalni sem tudott. Csak nézte az asszonyt a könnyein át. Akkor tudott először sírni. Percekig álltak egymással szemben, mire megértették, hogy újra egymásra találtak és már csak a halál, vagy még az sem választhatja el őket egymástól. Gyengéden átölelte a feleségét majd szorította, hogy soha többé ne veszítse el. Megtudta, hogy az első vonattal deportálták őket Németországba, pár hét múlva elszállásolták őket, és ebben a sörözőben kapott munkát. A gyerekek jól vannak, és már járnak iskolába, sőt barátaik is lettek.

Új életet kezdtek, egy reményteli életet, ami a boldogságról szólt. Nem feledte a parasztembert akinek segítségével életben maradt. Haláláig tartották a kapcsolatot.

E.B.