Egyesek értetlenkednek rajta, hogy úgymond párbeszédet folytatunk a kommunistákkal. Annak ellenére lettünk megint kommunistabarátok, hogy a legutóbbi írásban fektén-fehéren kijelentettük, hogy ellenfélnek, ellenségnek tekintjük őket.

Mi az, amiért ennek ellenére olykor mégis párbeszédet folytatunk, véleményt ütköztetünk, de akár az igazságosság jegyében elismerjük némely lépésüket (pont úgy, mint például a zsidó származást valló történészeknek), vagy hasonló állásponton vagyunk egy-egy kérdésben? (Utóbbi nem különösebben meglepő, hisz szociális kérdésekben például a kommunizmus, és a történelmileg hozzánk legközelebb álló – ám eszmeiségünkkel nem azonosítható – nemzetiszocializmus elképzeléseiben egetverő különbségek nem voltak.)

Ennek oka egyszerű: a kommunisták lennének számunkra a természetes ősellenség. Az ő legyőzésük (nem az eszme híveinek megsemmisítse, hanem hamisságának bizonyítása) lenne az igazi kihívás – ezért még azt sem bánnánk, ha erősödnének. Az aktuális ellenségképet megjelenítő liberálisok csupán véglények, akinek legyőzése szükséges, de mivoltuknál fogva különösebb diadalomérzettel nem jár. Mintha egy férget taposnánk el. Trófeájuk nem fog különösebben mutatni a dicsőségfalon. A kommunistáktól eltekintve az egyetlen említésre méltó alak a palettán Tamás Gáspár Miklós, az összes többinek még a nevét sem érdemes megjegyezni. Ellenségnek is hitványak. Az igazi nagyvad a kommunizmus lenne.

Maga az eszmeiség, minden történelmi előítélet, berögződés és csatolt tapasztalatok, történések figyelembevétele nélkül. A kommunizmust lényegében két meghatározó tényező különbözeti meg az ellentétes ideológiától. Az előbbi realista/ateista és internacionalista, míg utóbbi idealista/istenhívő és nemzeti. Ezeknek az elveknek kellene megütközni egymással. A problémákra választ kínáló, ellentétes előjelű eszmeiségeknek, melyeket akár tisztességes emberek is képviselhetnének – így valóban az eszmeiségek tartalma lenne a döntő. Ezért egyébként többre is tarjuk az elvhű, közösségben gondolkodó kommunistát, mint ezeket a férgeket. (A kommunistának azonosított, hatalmi brancsba tartozó „szocialistáknak” semmi közük a valódi kommunistákhoz – még ha annak idején pártfunkcionáriusok voltak is.) A félbeszakadt szellemi harc helyett azonban ma minden ember számára alapvető értékekért kell erkölcsi harcot vívni.

A küzdelem végén, melyben nekünk kell legyőzni a liberalizmust és kapitalizmust (a kommunisták ebben a harcban nem játszanak, túl gyengék – legfeljebb erkölcsi alapon választhatnak a felek között), a múlt tételei a múlté lesznek, végleg lezárjuk azt. A mindannyiunk által vágyott, élhető, emberi jövőben (és az azért folyó küzdelem során, azoknak, akik világnézettől függetlenül vállalják azt) apró részletkérdés lesz, az adott történelmi korból kinek mi volt szimpatikus, milyen jelképekre, portrékra tekint meleg szívvel és nosztalgiával. Pont olyan megosztást nem érdemlő pont lesz, mint, hogy a római keresztény István vagy a bizánci Koppány rokonszenvesebb-e.

Élhető országot kell majd építenünk, melyben nem múlton torzsalkodó baloldalra és jobboldalra van szükség, hanem dolgozó munkás hazafiakra!

Bánfalvi Béla – Jövőnk.info