Azt hiszem, hogy tavaly tavasszal, amikor az elvtársak eltakarodtak a hatalomból, sokan bíztak, sokan bíztunk abban, hogyha nem is lesz mindjárt jelentős javulás az ország életében, de legalább az a mérhetetlen pofátlanság, az emberek totális hülyének nézése, ami olyannyira jellemzője volt a Gyurcsány-Bajnai-érának, legalább az eltűnik a kormányzati mindennapokból.

Ha visszatekintünk az akkori időszakra, és ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor kár lenne eltagadni, hogy az első hetekben ez sikerült is. Nem azt mondom, hogy nem volt egy-egy elszólás, de azért hellyel-közzel tartották magukat a narancsosok.

Aztán ahogy teltek a hónapok egyre több lett a bicskanyitogató megjegyzés, mára pedig eljutottunk oda, hogy cinizmus és pökhendiség terén szinte nincs is különbség a korábbi kormányzat és a mostani kommunikációja között. A múlt pénteken pedig a fideszesek átlépték azt a határt, amit szerintem még a narancsos szimpatizánsok se tudnak nyomdafestéket tűrő módon kommentálni.

Történt ugyanis, hogy a készülő Alkotmány pénteki parlamenti vitája során magasztos gondolatok ide, fennkölt eszmék oda, nem volt megfelelő számú narancsos képviselő a teremben. Egészen pontosan szinte senki nem volt a felszólalókon kívül a teremben, ami valljuk azért kissé kínos egy ilyen horderejű ügy tárgyalása kapcsán. Annak fényében pedig még inkább az, hogy OV az év elején még a következőket mondta: „A megújulás éve jön. Március 15-én az Országgyűlés egy ünnepélyes deklarációval átalakítja magát alkotmányozó nemzetgyűléssé.”

Kár, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés lehetősége a narancsos képviselőket nem nagyon dobja fel, vagy az is lehet, hogy ők már tudják, hogy a parlamentben folyó felesleges szájtépés csak a nagy színjáték egy része, és a fontos dolgok már rég eldőltek egy szűk csoport megbeszélései során.


Az alkotmányozó nemzetgyűlés


Azonban a műsornak mennie kell, a látszólagos vitákat le kell folytatni, a tévéközvetítésnek pedig meg kell mutatnia a szélesebb tömegeknek is, hogy milyen komoly munka folyik alkotmányozás címén. És ha nincsenek képviselők az ülésteremben, akiket mutathatna a kamera, akkor pedig úgy kell csinálni, hogy legyen, mert az mégiscsak nagy blama lenne, ha az ország népe azt látná, hogy a nagy vita érdektelensége fullad. De a nagyérdemű nem látja ezt, mert a narancsosok megoldották ezt is. Ugyan kicsit röhejes, kicsit szánalmas, de a mienk - mondhatnánk Pelikán elvtárs után szabadon.

Szóval megoldották. Nem tudom melyik fideszes stratégának a fejéből kipattant ki a nagy ötlet, de a megoldás az lett, hogyha a szónok körül nincs bent senki a teremben, és a tévé körülötte csak üres székeket mutatna, akkor azok, akik ott vannak, menjenek oda és üljék körbe a felszólalót, ezzel hitetve el a nézőkkel, hogy a vita milyen nagy érdeklődés közepette zajlik.

És a stratégia működött.

Ahogy jöttek sorra a narancsos felszólalók a tömegnövelő brigád úgy rohant egyik padsorból a másikba. Megtörtént az is, hogy amikor Vécsey László kapott szót, akinek a környezetében mindössze egyetlen párttársa foglalt helyet, Hoffmann Rózsa, nem kevesebb, mint nyolc széket és két padsort nyargalt végig, hogy leülhessen a szónok mögé. De a legbiztosabb és legmegbízhatóbb ”tömeg” Kontur Pál volt, aki órákon keresztül szaladgált a székek között, hogy mindig a megfelelő helyen legyen...


Kontur a kontúr
[nagyításért katt a fotóra]


Ha a történet itt befejeződne, már akkor is felháborodhatnánk, hogy mégis milyen dolog ez. De a történet itt nemhogy nem ért véget, hanem igazából innentől lépett át abba az Elqrói dimenzióba, amitől jogosan nyílik ki a bicska mindenki zsebébe.

Kontur Pál ugyanis arra az újságírói kérdésre, hogy ugyan mondja már meg, hogy mégis milyen értelmes oka volt annak, hogy neki mindig az éppen aktuális felszólaló mellett kellett helyet foglalnia, a következőket válaszolta: „Nagyon nehéz ország-világ előtt beszélni, és jólesik az embernek, ha így buzdítják a társai. Ha valaki mellett ott ülünk, az biztonságot ad. Ez olyan, mint a család. Ha van valaki az ember mögött vagy mellett, akkor jól tud dolgozni.”

Az ilyen mondatok után ugyan meg lehetne állapítani, hogy az egész alkotmányozás pont olyan, mint a fenti történet, hogy az egész egy szánalmas színjáték, ahol idétlen statiszták rohangálnak a színpadon, miközben a háttérben már minden el van döntve. És még lehetne boncolgatni tovább a dolgot bekezdéseken keresztül, de azt hiszem, erre a Kontur-féle narancsos megnyilatkozásra ez nem lehet válasz. Mert arra van egy sokkal találóbb és lényegre törőbb, ami egészen pontosan kifejezi azt, ami az ilyen megszólalások után az embernek az eszébe jut:

Elmentek ti a picsáb@.