A második világháború csataterein hősi halált halt SS—katonák emlékére

„A háború első halálos áldozata az igazság volt” — állapítja meg Robert J. Chapman, a Történelemújraértékelési Intézet történésze: „Először a történelemben szinte az egész világ ugyanannak a zsarnoki eszmének van alávetve, melynek része a modern történelem közös változata... A győztes világháborús szövetség megállította a történelem óráját 1945-ben, feltétel nélkül és mindenütt".1

Való igaz, hogy a második világháborúról szóló irodalom könyvtárakat tölt meg, ám e könyvek óriási többsége a győztesek által jóváhagyott nézeteket hangoztatja. Nemcsak hogy elhallgatnak sorsfordító tényeket, de az egész történetírás folyamán példátlanul hazug és aljas, soha meg nem történt új verzióját ötlötték ki az eseményeknek. E verzió egyeduralomra tett szert. Nem újdonság, hogy a „történelmet a győztesek írják", ám az igen, hogy meg is hamisítják. Soha annyi igaztalan vádat nép ellen még nem hordtak össze, mint a németek ellen, melynek következményeképpen egész generációkat tettek (testi-) lelki nyomorékká és árvává, arra kényszerítve őket, hogy vállalják a „kollektív bűnösség" agyrémét és apáikra, nagyapáikra gyilkos gazemberekként tekintsenek. Az a sötét, gyűlöletes massza, amivel a német nép gondolkozását megfertőzték, a mai napig nem tisztult ki a fejekből — és sajnálatos módon, a háború utáni mindenkori vezetés is azon buzgólkodik, hogy a helyzet változatlan maradjon.2 A „hivatalos történelem" újabbnál újabb sikerköteteit kézbe venni is felesleges, mert hatvan éve ugyanaz a nóta járja:

1. Németország agresszív hódító háborút robbantott ki, hogy megszerezze a világhatalmat és uralkodjék a népek felett.

2. Németországban 1933-tól 1945-ig a világtörténelem legvéresebb diktatúrája tombolt, egy őrjöngő pszichopata (más források szerint boszorkánymester, vagy a Gonosz inkarnációja) vezetése alatt.

3. Németország rabszolgasorba akarta dönteni és a saját hasznára dolgoztatni Európa népeit.

4. A német vezetés az „alsóbbrendű fajokat" terv- szerű kipusztításra ítélte, különösképpen a zsidókat, akik közül a háború végéig több millióval végeztek koncentrációs táborokban.

5. A humánus és békeszerető nemzetek (aki nem tudná: Angliáról, az Egyesült Államokról és a Szovjetunióról van szó) megállították az ördögi náci gépezetet és felszabadították Európát.

Imigyen szóla a szövetségesek által a világra tukmált mese. Aki nem hiszi, járjon utána: és valóban utána kell járni, mivel mindebből egyetlen szó sem igaz. Tévedés azt hinni, hogy a második világháború immár a múlt, ami lezárult és többé semmi közünk hozzá. Tévedés azt hinni, hogy Európa kiheverte a második világháborút, kiváltképpen azt, amit utána szabadítottak rá. Lehet, hogy a történelmet emberek csinálják, de ezen emberek mögött láthatatlan erők állnak: ha ezek működési elveit, irányát és szándékait megértjük, megsejthetjük a jövőt is és — legalább lelkileg — felkészülhetünk rá. Ezért fontos tisztán látni a második világháború kérdésében, ezért kell róla mindent megtudni, ami egyáltalán megtudható. Ez a háború soha máskor nem robbanhatott volna ki és nem folyhatott volna le így, mint a XX. század közepén: a modern ember valamennyi belső rettegésének kivetített képét reprezentálja. A második világháború a modern ember apokaliptikus zuhanása — az elveszített dzsihád után — a semmibe. A háború előtt volt egy százaléknyi esély arra, hogy a sötétség erőinek kitörését még egy rövid ideig fel lehet tartóztatni; a háború kitörésével ez szertefoszlott.

Teljesen mindegy, mit rágnak az emberek szájába azok a történészek — inkább szégyellniük kellene magukat —, akik ennek a világhazugságnak a propagálói lettek, amire nincs mentség. Politikai hovatartozás, státuszféltés itt nem játszhat szerepet. Igaz, akad közöttük néhány (nagyon kevés) viszonylagosan józanabb és jobb szándékú, akik egyes dolgokat ma már úgy-ahogy kevésbé elfogultan ismertetnek, de a fentebb felsorolt „dogmatikus tételek" teljességgel megváltoztathatatlanok. Jelen sorok írója nem történész — nem is vágyik ilyen babérokra —, habár annyira bizonyosan képes lenne az „objektivitásra", mint a hivatásos történészek többsége. Csupán arra teszünk kísérletet — mondhatni, a tisztánlátásra való belső igényünk kedvéért —, hogy a legordítóbb hazugságok felszínét megkarcolgassuk. Nincs olyan illúziónk, hogy „nagy áttörést" fogunk elérni ezzel, elvégre a „hivatalos történelem" kiagyalóival és szolgalelkű terjesztőivel több okból sem kelhetünk versenyre. Munkánkhoz tanúnak azt az ember hívjuk, aki első kézből értesült az eseményekről, mert ott volt a fronton és a kulisszák mögött is. Életútjával és tetteivel kivívta nagyrabecsülésünket, úgyhogy nem kételkedünk a szavában. Az ő visszaemlékezéseire támaszkodva megpróbáljuk tisztázni a világháborús történelem két Achilles sarkát: a Waffen-SS keleti fronton vívott harcát (igen, arról a Waffen-SS-ről van szó, amelyet tömeggyilkos bűnszervezetnek nyilvánítottak Nürnbergben), és a Holocaustot. Mindenekelőtt bemutatjuk a világháború utolsó nagy túlélőjét és krónikását: Léon Degrelle tábornokot.

Léon Degrelle 1906. június 15-én született az Ardennekben fekvő Bouillon városkában. Apja, a prosperáló sörfőzdetulajdonos néhány évvel korábban emigrált Franciaországból. Degrelle szigorú katolikus nevelést kapott, számos rokona a jezsuita rend tagja volt. A louvani egyetemen folytatott jogi tanulmányai mellett nagy figyelmet szentelt a politikának, sőt különböző művészeti, archeológiai és filozófiai előadásokat is látogatott. Rendkívüli fogékonyságát és széles érdeklődési körét bizonyítja, hogy húsz éves korára öt különböző témájú könyvet írt és saját folyóiratot szerkesztett. A mélyen hívő Degrelle ekkoriban csatlakozott a Belga Katolikus Mozgalomhoz, amelynek hamarosan a vezetője lett: gyűléseket szervezett, melyeken kitűnő szónoki képességgel ecsetelte eszméit egy spirituális alapokon szerveződő társadalomról, amelyben az osztályok közötti szolidaritás az egység záloga. Degrelle-t adottságai és törekvései egyenes úton vezették a politika harcmezejére. A belga politikát meghatározó elitet ezekben az években két nagy párt, a liberális és a szocialista alkotta. Degrelle a harmadikba, a Belga Katolikus Pártba lépett be, ám hamarosan kiábrándult a vezető klikkből, és nagy erőkkel hozzá- látott saját mozgalma megszervezéséhez.

1930-ban (24 évesen) alapította meg a Rexista Pártot.3 Szinte azonnal megindított, elsöprő, keményvonalas és briliáns propaganda-hadjáratának célja elsősorban a vezető politikusok korrupt tevékenységének leleplezése volt. Élesen szembehelyezkedett a kapitalizmussal és a parlamentáris rendszerrel, radikális szociális reformokat sürgetett, a nemzeti egység kiépítését, szemben a felül lavírozó nyugatbarát (értsd: szabadkőműves) politikusokkal, akiket ironikusan „banksztereknek" nevezett. Mivel a Rexista Párt erősen jobboldali beállítottságú nemzeti katolikus mozgalom volt, Degrelle teljes lojalitással viseltetett a monarchia és az Egyház iránt,4 noha be kellett látnia, hogy ezen intézmények többé nem képesek a társadalmi megújulás bázisául szolgálni. „Az első és legfőbb feladat — mondotta, — a szuperkapitalizmus diktatúrájával való szembefordulás. A belga pártok és a parlamentarizmus a rothadt üzleti világ puszta kiterjesztései." A rexizmus támogatói főként vallonok voltak — mint Degrelle maga —, de a flamandoknál is működött egyfajta „testvérmozgalom", az 1933-ban alapított Flamand Nacionalista Szövetség (VNV) Staf de Clerq („A Vezér") irányítása alatt.

Az 1936. májusi választásokon a rexisták fényes győzelmet arattak: a párt 34 szenátusi helyet szerzett. A nacionalista jobboldal megerősödése összefogásra késztette a vezető pártokat, még a belga egyház is mérsékletre intette és elítélte túlbuzgó „fiát". Bár folyamatosan ellenállásba ütközött, a következő ciklusban ismételten beválasztották a parlamentbe. Degrelle szeme előtt egy olyan Európa lebegett, amelyben újjáéled a nagyszerű, nemzetek feletti szellemi és kulturális hagyományok hajdani dicsősége. Még egyetemi évei alatt beutazta az amerikai kontinenst, Észak-Afrikát, a Közel-Keletet és a legtöbb európai országot. Az utazások során szerzett élményei megerősítették abban a hitében, hogy az első világháború után szétvert kontinens — amelynek tradicionális birodalmait szándékosan tönkretették — vezérlőelv nélkül maradt. Az új, erős és büszke Európa zálogát a feltörekvő Harmadik Birodalomban látta.

A harmincas évek végére Degrelle Európa-szerte ismert politikussá érett: Mussolini meghívta Rómába,5 Churchill-lel találkozott Londonban, és különleges baráti kapcsolatot alakított ki Hitlerrel.6 Felismerte az újabb háború elkerülhetetlenségét, mégis minden erejével meg akarta akadályozni kitörését. Azt is tudta, hogy Belgium vezetőinek tekintete Londonon függ, ahol ekkor már javában folytak a fű alatti intrikák Németország háborúba ugrasztására és végleges szétzúzására.7

1940 tavaszán, Belgium német megszállásakor, a kormány kollaboráció vádjával sebtében letartóztatta Degrelle-t; börtönbe vetették és inkvizíciós módszerekkel próbálták „megpuhítani". Ezután egy dél-franciaországi koncentrációs táborba internálták, ahol egy bizonyos Bernheim nevű (zsidó) tiszt felügyelete alá került. A családja által már halottnak hitt politikust a német hatóságok nyomására engedték vissza Brüsszelbe, ahol azt kellett látnia, hogy korábbi „demokrata" ellenfelei a németekkel való együttműködés kiépítésén buzgólkodnak. Degrelle meggyőződésből, nem pedig az opportunizmus és a félelem által vezérelve támogatta a Harmadik Birodalmat, és abban az időben sokan — jó okkal — ugyanezt az utat választották."8 A belga kormány Londonba menekült, de III. Leopold (Lipót) király hajlott a németekkel való kiegyezésre.9

Eddig a pontig Léon Degrelle pályája — néhány epizódtól eltekintve — meglepően hasonlít a román Mihály Arkangyal Légióját megalapító Corneliu Zelea Codreanuéhoz.10 A politika platformján dúló harcnak Degrelle számára egy másik, heroikusabbnak ígérkező harc vetett véget: a Szovjetunió elleni hadjárat. Már 1941-ben jelentkezett frontszolgálatra. Ez az ember, aki számtalan területen próbára tette magát és mindenben sikeresnek bizonyult, úgy indult a bolsevikok elleni „keresztes hadjáratba", hogy 35 éves koráig még egy pisztolyt sem sütött el. 1941. augusztusában Kelet-Poroszországba küldték kiképzésre, októberben már a frontra vezényelték. A belga önkéntesekből szervezték meg a Waffen-SS kötelékében álló Vallon Légiót, amelyből később megalakult a Wallonia SS Páncélgránátos Hadosztály. Degrelle-t felkérték ugyan a parancsnoki posztra, ő azonban háborús tapasztalat hiányára hivatkozva visszautasította, és az első évet egyszerű közlegényként szolgálta végig. (A keleti fronton harcoló önkéntesek tevékenységére később fogunk kitérni.)

Négy évig küzdött a szovjetek ellen, hadosztálya egyike volt az utolsóként visszavonuló egységeknek. Belgiumban hősnek kijáró ünnepléssel fogadták; több tízezren köszöntötték a tábornokként hazatérő egykori politikust. Azt azonban tudta, hogy a „győztesek" hamarosan kíméletlen embervadászatot indítanak ellene. Politikai karrierjét már 1941-ben feladta, most hazáját és családját is el kellett hagynia: „hazaárulóként" halálbüntetés várt rá. (Ezt az ítéletet — távollétében — még három ízben megerősítették.)

Németország eleste után Degrelle nem várta meg, hogy kínpadra vonják a szövetségesek. Norvégiában szerzett egymotoros repülőgépével átkelt a megszállt országok felett, de egy váratlan fedélzeti tűz következtében lezuhant a spanyol határon. (Egy másik verzió üzemanyaghiánynak tulajdonítja a balesetet.) Egy teljes évet töltött kórházban, csaknem talpig gipszben. Jellemző, hogy amint mozgatni tudta jobb kezét, belekezdett az Oroszországi hadjárat című nagy eposzába, amellyel a világháború krónikásának szerepét vállalta magára — némelyek a „XX. század Homéroszának" nevezték. A szövetségesek „háborús bűnösnek" nyilvánították — noha nevéhez egyetlen atrocitás sem fűződik -, és katonai megszállással fenyegették a spanyol kormányt, amennyiben nem hajlandó kiadni őt és Pierre Laval francia miniszterelnököt.

Franco — aki nagyrabecsülte a belga tábornokot - azzal hárította el a követelést, hogy balesete miatt Degrelle még mindig nincs szállítható állapotban, Lavalt azonban kénytelen volt kiadni. Felgyógyulása után Degrelle egy kolostorban rejtőzött el. Szóba sem kerülhetett a hazatérés: Belgiumban páratlanul kíméletlen rendelkezéseket hoztak ellene. Családját letartóztatták, nyolc gyermekét különböző fogolyközpontokba internálták, ahol egymástól teljes elszigeteltségben kellett élniük, még vezetéknevüket is megváltoztatták. Sok barátját halálra kínozták, valamint külön törvényt adtak ki ellene, az úgynevezett Lex Degrellanát, amely megtiltotta minden általa írt vagy róla szóló könyv, beszéd, felvétel stb. tartását, tanulmányozását.

Degrelle mégsem adta fel: kezdetben kétkezi munkát végzett, később leleményességgel és kitartással létrehozott egy építési vállalkozást. Ez olyan sikeresnek bizonyult, hogy amerikai megrendelők is jelentkeztek, és spanyolországi katonai repülőterek tervezésével bízták meg. Azonban egyetlen percig sem érezhette magát biztonságban; számos merényletet kíséreltek meg ellene.

1961. júliusában a spanyol rendőrség elfogta egy tíz főből álló banda két tagját, akik bevallották, hogy az izraeli titkosszolgálat bérelte fel őket arra, hogy rabolják el és tengeri úton csempésszék Izraelbe a tábornokot. (A két letartóztatottnál — többek között — fegyvereket, ötszázezer dollárt és egy koporsószerű dobozt találtak, amiben az elkábított Degrelle-t kellett volna kicsempészniük az országból.) Összekötőjük, egy Rubio de la Goaquina nevű spanyol kommunista vezette az akciót — szovjet ügynökök asszisztálásával. A nyolcvanas évek elején a spanyol szocialisták — a Wiesenthal „nácivadász" központ nyomására — azt követelték, hogy Degrelle távozzék Spanyolországból és álljon bíróság elé. A rágalomhadjáratban különösképpen jeleskedett két zsidó rabbi, Marvin Hier (gúnynevén „Liar", azaz „Hazudozó") és Abraham Cooper. Miután Wiesenthalék felsültek a Mengele-üggyel (ugyanis kiderült, hogy az orvos már öt éve halott, miközben ők egyre hangoztatták, hogy minden pillanatban várható az elfogása), Degrelle-t léptették elő ügyeletes „náci főbűnösnek". Százezer dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. A tábornok nem ijedt meg: szabad emberként élt Spanyolországban, számos tisztelője és támogatója akadt. Nem zárkózott el a bírósági tárgyalás elől — épp ellenkezőleg , ám kikötötte, hogy csak akkor hajlandó odaállni, ha ügyét legitim bíróság tárgyalja, nem olyan, mint az, amelyik a gyalázatos nürnbergi kirakatperben ítélkezett. Kérelmét — érthető okokból — elutasították.

Amikor egy francia televíziós producer anyagot gyűjtött egy Degrelleről szóló portréfilmhez, érdeklődött a B'nai B'rith és a Wiesenthal-központ illetékes szervezeteinél, milyen terhelő bizonyítékokkal rendelkeznek a tábornok által elkövetett erőszakos cselekményekről. Mindkét szervezet tagadta, hogy birtokukban lennének ilyenek, a rágalmazással mégsem hagytak fel. 1985. decemberében ismét Degrelle életére törtek. Az idős tábornok így reagált: „... Vádjaik kizárólag feltételezéseken alapulnak. Csak az eszméimet akarják megfizettetni velem." „Láttam én már különb dolgokat is a keleti fronton. Pontosan ugyanúgy folytatom az életemet, mint korábban. Magam veszem meg az újságokat az utcán, iszogatok a tengerparton. Nem mérgezem meg hátralevő éveimet azzal, hogy biztonságom megszervezésével vesződöm. Hiszek a szerencsémben és hiszek Istenben... Az isteni gondviselésre és igazságra számítok."

Ekkoriban a Történelemújraértékelési Intézet megbízta „e hatalmas történelmi alakot" (Robert J. Chapman), hogy írjon egy tizennégy kötetes memoirt. A kötetek mindegyike Hitlert volt hivatott bemutatni, különböző aspektusokból (a németekhez, az Egyházhoz, a külföldi politikusokhoz, a zsidók- hoz, a kommunistákhoz stb. való viszonyulását). Degrelle olyan fényképfelvételek és dokumentumok közzétételét is tervezte, amelyekhez kivételesen, prominens államférfiakkal való barátsága révén jutott hozzá és magángyűjteményében őrzött. Nemcsak a szemtanú és a beavatott, hanem egy becsületes ember írásai ezek. (Pontosan ezt nem tudták megbocsátani 'neki ellenségei.)

„Semmit sem tagadok le, amit Hitler tett, de megmutatom azt is, hogy mit csináltak a kommunisták és a nyugati szövetségesek." Sajnálatos módon, monumentális terve befejezetlenül maradt.

Léon Degrelle 1994. április elsején halt meg választott hazájában, Spanyolországban, malagai villájában, amely - látogatói szerint - egyesítette az ókori Róma és a mór kultúra dicsőségének emlékét.

Ezen írásnak nem tárgya a háború kirobbanását eredményező események vizsgálata, így az angolok, a franciák, a szovjetek és az amerikaiak ebben játszott — önként vállalt — főrendezői szerepe és Európa egymás közötti felosztása. Mindazonáltal mielőtt rátérnénk a Waffen-SS keleti fronti tevékenységére — Degrelle tábornok elbeszélése alapján —, röviden meg kell említeni néhány dolgot a Szovjetunió elleni hadjárat előzményeiről és okairól.

Nagyon fontos tudni, hogy a Harmadik Birodalom offenzívája preventív hadművelet volt. Minden ellenkező állítással szemben, az úgynevezett „Barbarossa-tervet"11 csak 1940. decemberében dolgozta ki a német vezérkar, mindvégig azt remélve, hogy nem lesz rá szükség. Hitler nem akarta megtámadni a Szovjetuniót, kétségeit többször kifejtette.12 Jól tudta, hogy a keleti hadjárat felmérhetetlen áldozatot követelne Németországtól, nem beszélve arról, hogy világháborút jelentene. Azonban a nyugati hatalmak mindent megtettek annak érdekében, hogy Németországnak ne legyen más választása. A Szovjetunió 1937-től jelentős fegyverkezésbe kezdett. Bár 1939. augusztusában megkötötték az — időhúzásra szolgáló — szovjet—német megnemtámadási szerződést — amelyben Hitler kész volt teljesíteni Sztálin feltételeinek jórészét —, már 1940 telén kudarcba fulladt Molotov külügyminiszter berlini látogatása, amikor előre kitervelt, további szovjet igényekre vonatkozó követelésekkel állt elő. (A jugoszláviai „katonai puccs" szintén a szovjetek közreműködésével ment végbe.)13

Az angolok folyamatosan tüzelték a szovjet kormányt, hogy szánja el végre magát a Németország elleni agresszióra. Amerikai kormánykörökben vérlázító nyilatkozatok jelentek meg: az ekkor még „semleges" Amerika — valójában sosem volt az — félreérthetetlenül kokettált a Szovjetunióval. Degrelle meglepő közlése szerint a szövetségesek konspirációja már régen készen állt: „1939 nyarán Nagy-Britannia és Franciaország kormányai titokban teljes hadi együttműködésről tárgyaltak a Szovjetunióval. A tárgyalásokat Moszkvában tartották és Zsukov marsall írta alá a tárgyalási jegyzőkönyveket. A jegyzőkönyvek birtokomban vannak. Elképesztőek. Van bennük egy szerződés, amely garantálja Nagy-Britannia és Franciaország semlegességét, ha a Szovjetunió megtámadná Németországot... Ha megkötik, a Szovjetunió rögtön támogatja az angol—francia csapatokat... a teljes szovjet légierővel... Ennek fejében a Szovjetunió a balti államokat követelte és szabad utat Lengyelország felé. A tervet korai közös támadásnak nevezték."

A szovjet csapatösszevonások eredményeként 1941 tavaszán 158 motorizált hadosztály állt a közös határon. Gyakoriak voltak a provokáló célú határsértések: berepülések, átlövöldözések német területre. Hitler még ekkor is megtiltotta a válaszlépést, nehogy a helyzet elmérgesedjen. Ugyancsak ez időben Zsukov és Tyimosenko félmillió fő tartalékost hívott be, néhány nappal később pedig további háromszázezer katonát. Hitlernek nem maradt más választása, mint — a kétfrontos háború elkerülése érdekében — kísérletet tenni arra, hogy egy gyors, preventív hadművelettel megbénítsa az oroszokat. (Pontosan ezzel sétált bele a szövetségesek csapdájába. Számos bizonyíték látott napvilágot arra nézve, hogy a második világháborúnak nevezett világégéshez szorgos kezek legkésőbb 1939-re elkészítették a máglyát, a németekkel pedig kiprovokáltatták, hogy meggyújtsák azt.) Nem igaz, amit — az egyébként kevésbé ellenséges — John Lukacs állít, hogy „Sztálin próbálkozott Hitler kedvében járni" és „megnyerni Hitler barátságát".14 Sztálin éppen úgy elárulta a németekkel kötött szerződést, ahogyan bármely más szerződést is elárult volna, ha érdekei úgy kívánják, és ahogyan tulajdon népét is elárulta, amikor a „Nagy Honvédő Háború" elnevezésű szemfényvesztésbe ugratva milliókat küldött a vágóhídra.15 „Sztálin a békeszerződést valójában nem a béke érdekében írta alá — mondja Degrelle. — Azért írta alá, hogy amíg Európa felőrli magát a háborúban, addig fölépíthesse katonai hatalmát.

„1941-re Sztálin tízezer tankja 17 999-re nőtt és a következő évben 32 ezerre, azaz tízszer annyira, mint ahány tankja Németországnak volt..." A szovjet vezérkar 1942-re tervezte a „Zivatar" fedőnevű hadműveletet, de áttette 1941. július 6-ára. Hírszerzők jelentése szerint június elejére 250 hadosztály 4 és félmillió katonája állt készenlétben." Keitel tábornagy — aki kezdetben nem volt meggyőződve a német offenzíva szükségességéről — utóbb ezt írta: „Megelőző támadásunk megindítása után be kellett látnom, hogy Hitlernek igaza lehetett, amikor egy várható orosz támadásról beszélt..."16 Ezek után nyilvánvalóan nem tartható fenn tovább az a demagóg hazugság, hogy a békeszerető Szovjetuniót meglepte a német offenzíva. „A június 22-i támadás harcászatilag meglepetésszerűen érte ugyan a Vörös Hadsereget, de hadászatilag semmiképpen".17

Hitler ezzel mindent egy lapra tett fel; vagy meghódítja a poklot, vagy a pokol elnyeli őt. Pontosan ezt ismerte fel az a több százezer fiatalember is, akik önkéntesként özönlöttek a keleti frontra, kezdetben Európából, utóbb a világ majdnem minden tájáról. Ezzel — a szükséges kerülővel — eljutottunk a Waffen-SS keleti fronton vívott harcához.

Ma már elképzelhetetlen, micsoda emberfeletti bátorságról, kitartásról és harci morálról tett tanúbizonyságot ez a sokat gyalázott szervezet. Az utóbbi évtizedekben akadt néhány történész, akik elismerték teljesítményét, azt azonban mindegyikük hozzátette, hogy „gonosz célért" harcoltak.

Miért harcoltak valójában dánok, finnek, svédek, hollandok, horvátok, albánok, svájciak, baltiak, spanyolok, franciák, angolok, sőt japánok, indiaiak és arabok is (harminc ország fiai!) a keleti fronton? Teljesen abszurd elképzelés, hogy mindannyian fanatikus nemzetiszocialisták voltak és istenítették Hitlert. Bár bizonyára akadt erre is példa18, az igazsághoz mégis közelebb áll, hogy saját nemzeti céljaikon túl — ami olykor valamely elnyomó hatalom alóli felszabadulás, mint az indiaiak és a Szovjetunió népei esetében, vagy a korrupt nyugat-európai rendszerek felszámolásában állt —, a bolsevizmus réme ellen szálltak harcba: mind egyetértettek abban, hogy a sztálini Szovjetunió térhódítása a kultúra és a civilizáció teljes pusztulását okozza. Roosevelt és Churchill19 bőszen hangoztatott gyalázatos, hipokrita kijelentéseivel ellentétben, a világra egyáltalán nem a Harmadik Birodalmat, hanem a Szovjetuniót találták veszélyesnek.

Tekintsük át röviden, mi volt a Waffen-SS.

Heinrich Himmler a főművét kezdetben azzal a céllal hívta életre, hogy egy, a Führerhez tűzön-vízen át hűséges őrcsapatot alkosson (szemben a Röhm által vezetett SA-val). A „Leibstandarte Adolf Hitler" kezdetben mindössze száznyolcvan válogatott emberből állt, parancsnokuk — a később számos legendás katonai hőstettet végrehajtó (és Nürnbergben borzalmasan megkínzott) — „Sepp" Dietrich volt. Himmler fokról-fokra bővítette az SS-t: olyasféle elit harci szervezet kiépítése lebegett a szeme előtt, amely egyesíti magában a Teuton Lovagrend bátorságát, a jezsuiták komor szigorát és a római pretoriánusok hűségét.

A Reichsführer vonzódott a germán múlthoz, ennek alapos tanulmányozása révén számos szimbólum került az SS jelvényei közé. A tisztavatások a nagy uralkodó, „Madarász" Henrik braunschweigi dómban álló érckoporsója előtt történtek a legünnepélyesebb keretek között. Az SS-elit főhadiszállásául Wewelsburg középkori vára szolgált, amelyben Himmler egy termet a mondabeli Arthur király kerekasztalos tanácstermének mintájára rendeztetett be. A szervezet színei a fehér és a fekete voltak, szintén a német lovagrend mintájára. Az SS számára külön egyedi tőröket, kardokat, egyenruhákat terveztek, még rendfokozataik is eltértek a hadseregben használatosaktól. Himmler mindent megtett azért, hogy felélessze Odin hadisten „dühös seregének" újkori, motorizált változatú megtestesülését. Hitler kevésbé volt „misztikus": őt elsősorban az SS lojalitása és harci értéke érdekelte. Tudjuk például, hogy rendkívül büszke volt a Luftwafféra, amelyet az összes fegyvernem közül a leginkább nemzetiszocialista érzelműnek tartott:20 ugyanezt elmondhatta az SS-ről is.

Forduljunk ismét Degrelle-hez: „Nagy szüksége volt az SS-re, mert Hitler mindenekelőtt politikus volt: számára a háború a legutolsó lehetőség volt... Hitler az SS-t a törvény és a rend megtartásáért felelős szervezetté nagyította föl. Természetesen megvolt a német rendőrség, de Hitler nem bízott a hűségükben... Hitlernek nemcsak arra kellett az SS, hogy összeesküvéseket fedezzen föl, hanem arra is, hogy reformjait védje... Az 1933-35-ig tartó két év alatt állandó eszmei csata volt a hadsereggel21 és az SS létszáma 8000 főre emelkedett. Ebben az időben a Waffen (= fegyveres) SS név még nem létezett.

Csak 1940- ben, a franciaországi hadjárat után nevezték az SS egy részét hivatalosan Waffen-SS-nek..." A fiatal németek ezrével gyülekeztek az SS zászlaja alá — mindenféle kényszer nélkül —, pedig az elit soraiba való belépéshez rendkívül magas követelményeknek kellett megfelelni. Degrelle írja, hogy az SS minden tagja indulhatott volna az olimpián, olyan fizikai erőnléttel rendelkezett. Küllemüknek, holmijuknak mindig makulátlannak kellett lennie. „Ha két SS földerítő elsőként érkezett meg egy városhoz motorbiciklin, mielőtt megjelentek volna a helyi hatóságoknál, [előbb] rendbehozták külsejüket, hogy kifogástalanul nézzenek ki. Az emberekből ez tiszteletet váltott ki."

A keleti hadjárat megindításakor a Waffen-SS legjobb egységeit beosztották az északi, közép és déli hadseregcsoporthoz: Von Leeb tábornokhoz került a Polizei és a Totenkopf hadosztály, Von Bockhoz a Das Reich, Von Rundstedthez a Leibstandarte és a Wiking. Ez utóbbiról Degrelle meséli: „Légiók alakultak Norvégiában, Dániában, Hollandiában és Flandriában... Hitler külön számukra hozta létre a híres Wiking hadosztályt... a Waffen-SS egyik legfélelmetesebb hadosztályát." Ez lett az első nemzetközi — nemzetek feletti — önkéntes hadosztály. 1940-ben alakult, tagjait a háború során ötvenöt lovagkereszttel tüntették ki. A legválságosabb pontokon vetették be, így például Kurszknál, Cserkasszinál, később Varsó és Bécs védelménél. Parancsnoka az első világháborús veterán tiszt, Felix Steiner volt, aki a narvai csatában szerzett legendás hírnevet, és 1945 elején — a 11. páncélos hadsereg élén — az Oderánál megállította Zsukov Berlin ellen nyomuló seregét. Egy ideig Steiner irányította a teljes Waffen-SS harci kiképzését.

E kiváló tábornok hadosztályához osztották be Degrelle Vallon Légióját. A Légiót kezdetben partizánakciók elhárítására vetették be, amely területen olyan rettenthetetlen bátorságot tanúsított, hogy páncélgránátos hadosztállyá szervezték. Degrelle mellére személyesen a Führer tűzte ki a Tölgyfalombokkal ékesített Lovagkeresztet bátor helytállásáért. A „Cserkasszi-katlanból" való kitöréskor egymást fedezték a Wiking legénységével. A katonák ottani teljesítményét és bajtársiasságát Degrelle mindig a legnagyobb tisztelet hangján emlegette. „A Wiking SS és a Wallonia SS csapatokat körülkerítették Cserkasszinál... én megsebesültem egy mély oldalsebbel és 42 fok lázam volt... Fölkeltem és 17 napon keresztül csatát csata után vezettem, hogy megtörjem a blokádot... Minden emberem legalább ennyit tett és többet ennél..." „A bajtársiasság volt az SS legjellemzőbb vonása... testvériséget eredményezett... Az SS tiszt mindig vezette csapatát. Hetvenöt közvetlen csatában harcoltam, mert SS tisztként mindig először kellett találkoznom az ellenséggel.

Az SS katonákat nem a vonal mögött álló tisztek küldték csatába, ők követték tisztjeiket szenvedélyes hűséggel... A Cserkasszi ostroma utáni kitörésnél egyenként elbeszélgettem minden katonámmal, ezrekről volt szó akkor... Ez alkalommal történt, hogy két katonám előhúzta belga ellenállási igazolványát."22 Azért küldték őket, hogy megöljenek engem... De az SS különleges szelleme hatott rájuk."

Degrelle állítja: „Minél több SS katona halt meg, annál több másik sietett, hogy pótolja őket. Minél közelebb jutott Németország a vereséghez, annál több önkéntes jött a frontra." „Az önkéntesek annak teljes tudatában csatlakoztak, hogy az SS-től szedte a halál a legtöbb áldozatot... Számukra a Waffen-SS, a halálok ellenére Európa születését jelentette... Az európai egységet az összhang hozta létre, nem egyesek uralma mások fölött... a Waffen-SS ünnepélyes kötelessége az volt, hogy... az egyesült Európát építse föl, és nem merült föl a kérdés, hogy a nem német Európát Németország akarta volna uralni... az az Európa, melyet az SS látott, élő volt és valóságos, hatszáz millió lakosa az északi-tengertől Vlagyivosztokig [élt]. Egy éjjel 8 órán át vitatkoztam Hitlerrel és Himmlerrel a nem német európaiak állásáról az új Európában..."

A német vezetőség állítólagos vallásellenességéről így számol be: „Én voltam az első, akinek katolikus tábori lelkésze volt a Waffen-SS-nél... Az iszlám hadosztálynak saját mullahja volt, a franciáknak pedig még püspökük is volt..."

1945-re a hadosztályok száma elérte az ötvenet.

Említsük meg a legérdekesebbeket: a Grandes tábornok vezetése alatt álló spanyol Azúr Hadosztályban tizenhétezer ember vonult fel, az 1944-ben alakult francia Charlemagne (Nagy Károlyról nevezték el) soraiban britek, indiaiak, sőt — állítólag — zsidók is harcoltak. Ott voltak a Moszkva körüli csatában, ugyanúgy, mint Berlin védelménél. A Nord és a Nordland hadosztályok skandináv önkéntesekből álltak, a Nederlandban hollandok és horvátok harcoltak Narvánál, Kurlandnál, Pomerániában; húsz lovagkereszttel tüntették ki őket. Valamennyi balti állam képviseltette magát, sőt oroszok, beloruszok és ukránok is jelentkeztek (az Andrej Vlaszov tábornok által vezetett RONA a sztálini terror alól akarta felszabadítani Oroszországot). Kelet-Európa egyéb területein, partizánok ellen vetették be a bosnyák moszlimokból álló Handzsár és az albán Skanderbeg hadosztályokat.

Budapest védelménél tűnt ki a népi németek (főleg svábok) alkotta Maria Theresia (legénységének nagy része hősi halált halt), és a magyar Hunyadi páncélgránátos, amely hadosztály Grassy József altábornagy parancsnoksága alatt állt. Ez utóbbi csak 1945. áprilisának végén hagyta el Magyarországot, de Ausztriában és Németországban tovább folytatta az ellenállást. (Sajnálatos hogy pont a ránk vonatkozó rész tartalmaz nagy pontatlanságokat - szerk.) Végül az amerikaiak elfogták, és legénységét kiszolgáltatták a szovjeteknek (Grassyt a szerbek felakasztották).

A Szovjetunióban működött a Von Pannwitz tábornok által megszervezett XIV. Kozák Lovashadtest, amely mind honi terepen, mind Jugoszláviában megállta a helyét. Amikor őket is át akarták adni a szovjet kormánynak, tömeges öngyilkosságot követtek el. Kevésbé köztudott, hogy létezett egy indiai Tigris Hadosztály, sőt Berlin védelménél harcolt egy tibeti lámákból és szerzetesekből álló egység is („A halál önkéntesei"), rangjelzés nélküli SS tiszti egyenruhában, akik — hivatásuk értelmében — az utolsó emberig elestek.

Hamis — és persze állandósult — állítás, hogy Hitler gyerekeket vezényelt ki és mészároltatott le Berlin védelménél: egyetlen hadosztályt állítottak fel a bad tölzi tisztiiskola kadétjaiból, akik a visszavonulásban vettek részt (egyébként példás hősiességgel).

A Waffen-SS-t a mai napig azzal vádolják, hogy a megszállt területeken erőszakos cselekményeket követett el. Nos, egyetlenegy olyan eset sem nyert bizonyítást, amikor német katonák az ártatlan lakossággal kegyetlenkedtek volna. Orosz túlélők mesélték, hogy a német fennhatóság alatt álló városokban kielégítő — bár szigorúan ellenőrzött — élet folyt, a katonák élelmet is osztottak. A hírhedt Einsatzgruppék „megtisztító akcióik" során valóban likvidáltak kémeket, árulókat, agitátorokat, bolsevik párttiszteket, főleg partizánokat. Ezek azonban kivétel nélkül megtorlások — úgymond „válaszlépések" — voltak. A Szovjetunióban számos partizántábor működött — némelyik a rendszer megbízásából, de legalábbis beleegyezésével. Ezek az emberek gyakran mindenféle egységes célt és küldetéstudatot nélkülöző csavargók, frontlógósok és köztörvényes bűnözők voltak, és a civil lakosság jóval többet szenvedett robbantásaiktól és fosztogatásaiktól, mint a német csapatok megszállásától.

Ami egész falvak németek általi elpusztítását illeti (mint például a Minszk melletti Hatin), ezt a kérdést ma sem látni tisztán. Elképzelhető, hogy ellenállási gócpontok voltak, ám az is lehetséges, hogy a szovjet hatóságok németellenes propagandájának estek áldozatul. (Tudjuk, hogy a szovjetek előszeretettel kenték rá tömeggyilkosságaikat a németekre.) Degrelle azt mondja: „Hősi csatában éltem az orosz fronton. Tragikusan hősi volt, és mártírium is volt." Nem valószínű, hogy ártatlan nők és gyerekek gödörbe lövését és szuronyra szegezését — és ki tudja, mennyi más rémtettel vádolják még az SS-t — értékelte „hősi mártíriumként". Aki így tud élni és küzdeni, az nem alacsonyodik le a tömegmészárlásig.

Egyetlen percig sem gondoljuk, hogy kimerítettük a Waffen-SS keleti fronti tevékenységének témáját — nem is beszélve a Szovjetunió elleni német hadjáratról egészében, amely számos nyugtalanító kérdést vet fel napjainkig —, mindazonáltal most — ha már a tömeggyilkosságoknál tartunk — át kell térnünk a Degrelle tábornok által „tömegpszichózisnak" nevezett kérdésre: a Holocaustra. Nem lehet célunk, hogy ezt a hatalmas témát részletesen megvizsgáljuk, hisz még napjainkban is egyre bővül a Holocaustanyag.

A hatvanas évek elején megjelentek az úgynevezett „Holocaust-tagadók" — vagy ahogyan magukat nevezik, „revizionisták" —, akik azóta több, olykor egymással is harcban álló csoportra szakadtak. Ugyanakkor Európa tíz országában23 börtönbüntetést von maga után a Holocaust megkérdőjelezése; a Zündel- és az Irwing-féle perek sajtóvisszhangja ellenben csak olaj a tűzre, ami ráadásul a végtelenségig nyújtja és lezárhatatlanná teszi a témát, tapodtat sem elősegítve az igazság napvilágra kerülését. Nem beszélve arról, hogy milyen kitűnő reklámot csinál a filoszemiták és antiszemiták folyamatos csatározásainak. Az, hogy a Holocaust mára már a showbusiness önálló ágává nőtte ki magát, számunkra végtelenül visszataszító, de végső soron érdektelen. Különös, hogy a Holocaust kérdésében tények egyáltalán nincsenek, csupán érvek és ellenérvek hangzanak el a történelmi kutatás állandóan változó platformján. Tényként itt még azt sem érdemes elkönyvelni, amit — szó szerint — a saját szemünkkel látunk (filmek, fotók, stb.).

Degrelle tábornok 1979. május 20-án levelet írt II. János Pál pápának, az utóbbi Auschwitzba történő látogatása előtt.24 A levél meglehetősen éles — de nem udvariatlan — hangnemben felhívja a Szentatya figyelmét arra, hogy óvakodjék, nehogy a „halálgyár propagandistái" reklámfogást csináljanak jóhiszemű zarándoklatából. „Hadd mondjam meg azonnal, mennyire épületesnek tartom az elhaltakért való imádkozást — legyenek azok bárkik, bárhol —, akár a makulátlan tűztéglájú, vadonatúj égetőkemencék előtt." Ezután következik Degrelle álláspontja: „E kampányok [ti. a Holocaust mellett állástfoglaló „gátlástalan propagandisták kampányai"] hazugságokon alapulnak és már több mint negyedszázada mérgezik az egész Auschwitz-jelenséget... Igen, hazugságokon. Az auschwitzi tömegirtásokról szóló legenda egy kollektív pszichózist aknázott ki... 1945 óta az egész világot behálózta ez a legenda."

Melyek azok a tényként beállított dolgok, amely ellen Degrelle kikelt? A „hivatalos" történelem jól ismert állásfoglalása szerint a második világháború éveiben mintegy hat millió zsidót végeztek ki a németek által uralt szférában. A tömegirtást a Harmadik Birodalom vezetősége tervezte és irányította, Hitler személyes zsidógyűlöletéből kiindulva. E célra külön „haláltáborok" üzemeltek. Az elgázosított holttestek millióit krematóriumokban elégették, előbb azonban megfosztották őket értékeiktől: aranyfogaikat kiverték, ékszereiket leszedték, hogy ezeket beolvasztva utánpótlást biztosítsanak a német hadiipar megfeszített termelése számára. Az áldozatok bőréből lámpaernyőt készítettek, zsírjukból szappant főztek, továbbá rettenetes orvosi kísérleteket hajtottak végre rajtuk. A munkaképtelen gyerekeket élve dobták az égetőkemencékbe. Felesleges tovább sorolni, mindenféle szaftos részletet ismerünk; könyvek és filmek ezrei szolgálnak forrásul.25

Rudolf Höss — aki 1940. májusától 1943. decemberéig volt az auschwitzi tábor parancsnoka — a nürnbergi perben eskü alatt vallotta, hogy szolgálati ideje alatt mintegy három millió embert gyilkoltak meg (csak Auschwitzban!),26 köztük orosz hadifoglyokat. A tömegirtás 1941 nyarától (!) 1944 őszéig tartott, végrehajtásához Zyklon-B gázt használtak, amit egy nyíláson át szórtak a gázkamrákba, majd fél óra (!) elteltével eltakarították a holttesteket. Ezek a helyiségek 2000 ember (!) befogadására voltak alkalmasak. Funk gazdasági miniszter arról is beszámolt, hogy az áldozatok szemüvegét (?) is elkobozták, a rabbik ruhájáról leszedték az aranysújtást stb.

Mit ír minderről Degrelle? „Ezen elgázosítások, hajlenyírások, foghúzások, szervkibányászások áldozatainak száma állítólag hat millió, olykor hetet emlegetnek, vagy — mint Riquet atya — tizenöt milliót, a Larousse Enciklopédia pedig már húsz millióról ír — ez több, mint az egész világ zsidó lakossága!... " „Nevetséges elképzelés... hogy naponta huszonnégy ezer embert el tudtak gázosítani Auschwitz-ban... egy négyszáz köbméteres szobában. Még kevésbé történhetett hét- vagy nyolcszázas csoportokban, egy huszonöt négyzetméteres talpalatnyi földön... Huszonöt négyzetméter egy hálószoba méretének felel meg. Be tudna-e zsúfolni Szentséged hét-nyolcszáz embert a hálószobájába? ... Ott nem is lenne szükség gázra! Mielőtt az utolsók bezúdulnak, az ember bezárja az ajtókat és bedobja a gázt a helyiségbe, a legtöbben már nem lélegeznek!..." „Úgy értesültem, hogy Szentséged az ellenállás tagja volt a második világháború alatt... Némelyek szerint Auschwitzot is megjárta. Mint sokan mások, [Szentséged] is kiszabadult, most pedig Pápává választották: egy Pápa, aki minden valószínűség szerint nem szagolt sok Zyklon-B gázt! A helyszínen járva Szentséged bizonyára bárki másnál jobban tudja, hogy emberek millióinak elgázosítása soha nem történt meg. Szektás propagandisták állandóan visszatérnek ezen nagy tömegmészárlásokra, ám Ön — mint közvetlen szemtanú — személyesen látta akárcsak egynek a végrehajtását... ?"

Degrelle a továbbiakban kitér azon vádakra, melyek szerint a kápók az áldozatok végbelében és a nők méhében (?!) kutatták a zsidó aranyat. Pontos számadatokkal szolgál arról, hogy ezen visszataszító műveletekhez — és az utánuk való tisztálkodáshoz — hány évtizednyi időre lett volna szükség. John Lukacs szerint a zsidók kiirtása négy etapban ment végbe: 1933 és 1939 között megindult tömeges kivándorlásuk Németországból, amely 1941ben még mindig tartott, bár „keleten szórványos tömeggyilkosságokra" került sor, 1942-től 1944 őszéig folyt a „módszeres irtás", amelyet ezután nagy hirtelen „felfüggesztettek", a járványok meg az éhezés pedig elvégezte a többit.27 Lukacs megenged magának bizonyos óvatos tiszteletet a hitleri Németország iránt egészében: elismeri, hogy a németek sokkal jobban éltek Hitler alatt, mint az oroszok valaha is a kommunista időkben, sőt még a német megszállás alatt levő népek sem nyomorogtak. Mindazonáltal, vonja le a végkövetkeztetést (számos önellentmondás után), „a döntő érv a zsidók tömeges elpusztítása".28

Kíséreljünk meg legalább nagyjából kiigazodni ebben a zűrzavarban: az az igazság, hogy sem a „haláltáborok" mint olyanok létezése, sem az azokban állítólagosan végrehajtott gyilkosságok egyetlen támadhatatlan bizonyítékkal sincsenek alátámasztva. A vádlók általában 1941 nyarára teszik a „módszeres tömegirtás" kezdetét, ugyanakkor a „wannsee-i konferencia" néven elhíresült ülést — amelyen „német államüggyé avatták az európai zsidóság kiirtását”29 — 1942. január 20-án tartották. Hogyan üzemeltethetett Höss gázkamrákat Auschwitzban 1941 nyarán, amikor Göring ez időben még éppen csak utasította Heydrichet a zsidókérdés „előkészítésére"? Nagyon fontos, hogy egyetlen dokumentumon, parancson sem szerepel Hitler aláírása: márpedig ha a zsidók megsemmisítése „német államügy" volt, a Führernek személyesen kellett jóváhagynia. Ha a tömeggyilkosság Hitler bosszúja volt az elvesztett háború miatt (ez közkeletű feltételezés), miért állították le a kivégzéseket 1944 végén?

A „haláltáborok" gázkamráinak felszereltségéről pedig még egy szó sem esett: ezeket több ízben megvizsgálták független szakértők (például Fred A. Leuchter, aki hivatásánál fogva gázkamrákat tervezett elítélt bűnözők számára az USA-ban), és megállapították, hogy e biztonsági rendszert nélkülöző, gyengén tákolt építményekben nem volt lehetséges mérges gázok használata anélkül, hogy a Zyklon-B a környéken mindenkit ki ne irtott volna. A háború alatt a táborokról készített légi felvételeken nyoma sincs „gázkamráknak", ellenben látható parkosított udvar, könyvtár és néhány más olyan épület, amely azt bizonyítja, hogy a foglyok igenis emberi módon éltek.

Nem szándékozunk beállni azon fecsegőknek a sorába, akik azt állítják, hogy pontosan tudják, mi történt a táborokban, azonban a józanész és a szakirodalom alapján valamiféle álláspontot mégis ki kell alakítanunk. Íme:

Hitler nem azért nem irtotta ki a zsidóságot, mert már „nem maradt ideje rá", hanem mert soha nem is akarta kiirtani. Az a bizonyos hírhedt „Endlösung" az Európából való kitelepítésük lett volna. Ismeretes, hogy a tömeges zsidó kitelepítés gondolatával már jóval korábban foglalkoztak európai kormánykörök: az oroszok egy időben rendelkezésükre akarták bocsátani a Krímet, ahol gazdálkodhattak volna. A zsidók azonban nem akartak gazdálkodni — mint ahogy a hadkötelezettség alól is kibújtak —, ezért a terv dugába dőlt. A XX. század elején a helyzet tovább romlott: „Ebben az időben... a zsidók ellenőrzésük alá vonták az ország politikai életét... A nemzet szellemi irányítása a zsidók kezébe került (a kormány és körei kivételével), és ennek megfelelően kezdett működni... Jogaik minden „korlátozása" ellenére a zsidók uralmuk alá hajtották az orosz nép lelkét."30

Az antiszemitizmus jelensége még korábbra vezethető vissza: a középkor folyamán a zsidókra Európában „Istengyilkosként" tekintettek. Később az angol kormány Ugandát javasolta a letelepedésre, de egyes cionista körök — hosszas huzavona után — ezt is visszautasították, mondván, kizárólag Palesztinát tartják elfogadhatónak. (Degrelle: „A zsidó faj szerencsétlensége, hogy soha nem jött ki semmilyen más fajjal... Ami gyűlöletes, az, hogy a zsidók mindig előjoggal rendelkező osztályként, Is- ten kiválasztottjaiként akartak élni, és törvények fölött.")31

1940-ben Himmler felvetette, hogy hozzanak létre a zsidók számára egy önálló államot Afrikában. Kevéssel később Rademacher előállt a Madagaszkár szigetére való kivándoroltatás tervével. Hitler egyetértett. Ezen kívül külön szervezetek működtek a célból, hogy Németországból való kivándorlásukat folyamatosan segítsék. (Más kérdés, hogy a zsidóáradatot egyetlen ország sem látta szívesen.) Degrelle: „Ha a nemzetiszocializmus harcban állt a zsidókkal, akkor ez egyetlen tárgyra volt korlátozva: hogy a zsidók békésen hagyják el Németországot... Madagaszkárt vették tervbe, de a tervet nem követték tovább, amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba. Időközben Hitler arra gondolt, hogy a zsidók éljenek tovább hagyományos gettóikban. Meglesz saját vezetőségük, önkormányzatuk lesz és úgy élnek, ahogy akarnak..."

Senki sem vitatja, hogy Hitler gyakran tett figyelmeztető célzatú, propagandisztikus megjegyzéseket, de antiszemitizmusa nem arra irányult, hogy minden egyes zsidót meggyilkoljon, hanem hogy a gazdasági, politikai, kulturális stb. szférákban való befolyásukat megtörje. Visszatérve a táborokra, azoknak két típusa létezett: a gyűjtő (vagy ahogyan a neve is mutat- ja, „koncentrációs") tábor, innen irányították az internáltakat az altáborokba vagy munkatáborokba. „Haláltáborok" vagy „megsemmisítőtáborok" egyáltalán nem léteztek. (Kell valami beteges perverzitás és jó adag korlátolt befolyásolhatóság ahhoz, hogy ilyesmiket valaki komolyan vegyen.)

A táborokban ténylegesen használtak Cyklon-B gázt — fertőtlenítésre és az élősködők ellen, nem pedig emberek elgázosítására. Mit csináltak hát a táborlakók? Dolgoztak, ahogyan a hátországok minden egészséges tagja szintén dolgozott, már aki nem a fronton szolgált. A zsidók munkába állítására 1941 közepéig nem volt szükség, azonban a „totális háború" megindításával párhuzamosan fokozódott a termelés, és — mivel a férfiakat besorozták — a zsidóknak az anyaországban végzett munkával kellett kivenniük részüket a háborús nehézségekből. Kezdetben nem nyomorogtak, sőt még bért is kaptak.

A későbbiekben életkörülményeik természetesen romlottak, akárcsak a háborús veszteségeket elszenvedő hátország civil lakosságának körülményei. Az elhalálozások többsége is ezen időkre tehető: „Az internáltak kétharmad része — írja Degrelle, — ...ebben az időben hullott el, a tífusz, a vérhas, az éhezés áldozataiként... Az összes 25 613 fogoly közül, akik a hat év alatt meghaltak ebben a táborban, 19 296 a fogvatartás utolsó hét hónapjában halt meg! Ekkoriban a szövetségesek légi terrorizmusa már nem katonai célt szolgált... Ezen vak csapások vérengző ostobasága nélkül, internáltak ezrei megmenekültek volna…”32

Nos, ha a Holocaust-ipar haszonélvezőinek érdekeit és az elmúlt hatvan év mesterségesen szított tömegpszichózisának eredményeit figyelembe vesszük, arra a felismerésre jutunk, hogy maga a munkatáborok létezése kiválóan szolgálta a szövetségesek mögött álló erők érdekeit: egyebek mellett az ő terveik alapján ment végbe ezek „halálgyárakká" való átmaszkírozása. A fotókon látható hullahegyek a zsarolás és a dokumentumhamisítás iskolapéldái. Íme, csupán egyetlen eset: „Egyik nagy német város rendőrtisztje elé az amerikai egyenruhát hordozó zsidók letettek egy fényképet. »Íme — mondták —, ezt a közel 20 000 zsidót ön ölette meg Belsenben.« A fényképen valóban eltorzult emberi holttestek valóságos hekatombája látszott. A rendőrtiszt azonban azt mondta: »Ezek nem zsidó halottak. Ezek a város ellen intézett légitámadás halottai. Német halottak. Különben igazolni tudom, hogy ennek a fényképnek az elkészítését én magam rendeltem el, amíg e város rendőrségének a feje voltam. «”33"A háború idején meghalt — de nem szisztematikusan meggyilkolt! — zsidók száma a valóságban öt-hatszázezerre tehető.

Tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek olyanok, akiket a Holocaust személyesen érint: azok számára, akik rokonaikat veszítették el a táborokban, nyilván sovány vigasz és kevéssé meggyőző fentebb ismertetett álláspontunk. A dolgok másik oldalát azonban az érzelmi elfogultságra való tekintet nélkül fel kell fedni, annál is inkább, mert a Holocaust-business jó szándékúnak semmiképpen sem nevezhető kiagyalói, hittársaik — sajnálatos — halálának emlékét is meggyalázzák.

És ha már a halottaknál tartunk, illendő lenne — sőt kötelesség! — felhagyni végre a zsidók előtti meaculpázással és feleleveníteni hősi halottaink emlékezetét: azokét a magyar — és nem magyar — katonákét, akik — Degrelle tábornokhoz hasonlóan — „hősi csatában és mártíriumban" harcoltak a soha meg nem valósult új Európáért. A háború még nem ért véget.

A XX. század egyik legnagyobb tragédiája, hogy kitört a második világháború: a másik pedig az, hogy elvesztettük.

(Taraszevics Zsuzsa - Északi Korona)

^{1 Robert. J. Chapman: A gondolkodás ellenőrzésének próbája. Léon Degrelle története. (htttp://www.geocities.com/nemzszoc/cikkek/hitdeg1.htm)
2 Egyesek szeretnék rásütni a magyar népre is a „kollektív bűnösség” vádját az 1944-es zsidódeportálásokra hivatkozva. Ezt a vádat minden tisztességes magyarnak a leghatározottabban vissza kell utasítania. A háború alatti magyar kormányok inkább védték, mint kiszolgáltatták a zsidókat, olyannyira, hogy ezért nem egyszer kaptak szemrehányást német részről. Ami Horthyt illeti, közvetlen baráti körében köztudottan jó néhány zsidó akadt, akik mellesleg mindent megtettek az ország háborúba sodrásáért. Horthy Teleki grófhoz írt leveléből idézünk: „…messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve példának okáért a nyilasokat, mint a zsidót.” (John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941. Budapest, 1995, Európa Kiadó, 576.o.)
3 A párt hivatalos neve „Christus Rex” volt. Létezett egy azonos elnevezésű konzervatív katolikus hetilap is.
4 E lojalitást kevéssé értékelték. A belga ellenállás kulcsfigurája, Van Roey bíboros a rexisták és a németek esküdt ellensége volt. A Katolikus Egyház viszonya a nemzetiszocializmushoz meglehetősen ambivalens. Az 1939-ben megválasztott XII. Pius pápa németbarát volt ugyan, de közel nem annyira, mint az utóbb a szemére vetették. Helyesen ismerte fel, hogy a Harmadik Birodalom az egyedüli erő Európában, amely megfékezheti a bolsevizmus terjeszkedését. Mindazonáltal a Vatikán afféle „két legyet egy csapásra” álláspontra helyezkedett, amit Tardini fejezett ki a legszemléletesebben: „Jómagam remélem, hogy a jelen oroszországi háborúban a kommunizmus vereséget szenved és megsemmisül, a nácizmus pedig meggengülve… és legyőzhetően kerül ki belőle.” (John Lukacs: I.m. 605.o.)
5 Degrelle: „Mussolini irigyelte Hitler hadi sikereit. Ez mély és halk irigység volt. Mussolini barátja voltam, jól ismertem. Figyelemre méltó ember volt, de Európával nem sokat törődött. (Léon Degrelle: A Waffen SS története, 1982.) Degrelle itt arra is utal, hogy a keleti fronton elszenvedett vereségért részben Mussolinit terheli a felelősség, amiért Görögország ellen indított „értelmetlen” támadása befulladásakor német haderőt kért a Balkánra. „Hitler… öt hetet pazarolt el a Balkánon… Ha időben elindította volna támadását [ti. Oroszország ellen], akkor öt héttel előbb érte volna el Moszkvát… A háborúnak vége lett volna…” Hernádi Tibor még különösebb dolgot állít Mussoliniról: „…az egész német-olasz szövetség ideje alatt komoly államtitkok jutottak Olaszországból Németország ellenségeinek birtokába, meglehet még Mussolini tudatával is.” (Hernádi Tibor: Kiknek állít érdekében a második világháború? Baja, 1998, 232.o.)
6 Degrelle végtelenül tisztelte Hitlert: Németország újjáépítőjét látta benne. Hitler többször meghívta magához és számos kérdésben kikérte a véleményét. Hangoztatta, hogy ha fia lenne, azt akarná, hogy olyan legyen, mint Degrelle. Utolsó találkozásukkor azt mondta, hogy ha mind meghalnak is, neki, Degrellenek túl kell élnie a háborút, hogy „megmondja a világnak az igazat.”
7 Degrelle: „Az 1939-es nyugat-európai háború teljesen értelmetlen volt. Polgárháború volt azok között, akiknek egyesülniük kellett volna… El lehetett volna kerülni a háborút? Határozottan igen!... Ha Lengyelország Németország ellen fordult, az azért volt, mert a brit kormány mindent megtett azért, hogy megmérgezze a német-lengyel viszonyt…” Haushofer megállapítása szerint: „Legrosszabb esetben az angolok inkább átadják világbirodalmukat daraboként az amerikaiaknak, semmint hogy egy olyan békeszerződést írnának alá, amely a nemzetiszocialista Németországnak engedi át Európa uralmát.” (John Lukacs: A Párviadal.146.o.) Ma már tudjuk – a Degrelle által is említett titkos konspiráció értelmében -, hogy pontosan ez történt.
8 „Mindenütt, a nyugati demokráciákban is voltak, akik nemcsak elítélték a háborút a német Harmadik Birodalom ellen, de… lenézték kormányuk demokratikus politikáját, és azt tisztelték, amit Hitler és rendszere képviselt… Hittek abban, hogy Hitler nemcsak megnyeri, hanem megérdemelten nyeri meg a háborút, és hogy avítt, liberális és demokratikus rendszerük rászolgált a vereségre.” (John Lukacs: A párviadal. 23.o.)
9 A király „1940. május 25-én figyelmeztette a belga kabinetet: Értsék meg, lehetséges, hogy amikor a háború véget ér, akkor valami igen nagy kezdődhet.” (John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941. 631.o.)
10 John Lukacs vaskos kötetében mindössze egyszer tesz említést Codreanuról: közli, hogy – Degrelléhez hasonlóan – „fiatal és jóképű” volt. Ami a Mihály Arkangyal Légióját illeti, azt Lukács teljességgel összemossa a Vasgárdával, és az „elvakult nacionalista vallásosság legvisszataszítóbb példájának” titulálja. (John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941. 609-610.o.)
11 Lehet valamiféle szimbolikus jelentése annak, hogy a bolsevikok elleni támadási tervet Hohenstauf I. Frigyesről nevezték el; arról a rendkívüli uralkodóról, aki útban a keresztes háborúba halt meg. A Szovjetúnió elleni harcot – főkén az önkéntesek – szintén „keresztes hadjáratnak” tekintették.
12 „Nem igaz, hogy komolyan hitte, a Szovjetúnió néhány hét alatt legyőzhető… Ami pedig valóban elhangzott, az csak katonái lelkesedését volt hivatva szolgálni, vagy környezete megnyugtatására szolgált.” (ld. Hernádi Tibor: I.m. 183.o.) Degrelle idézi Hitler szavait: „Amikor beléptem Oroszországba, olyan voltam, mint egy bezárt ajtóval szemben álló ember. Tudtam, hogy át kell rajta mennem, de anélkül, hogy tudnám mi van mögötte.”
13 Jugoszlávia 1941 március 25-én csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez. A jugoszláv kommunista párt lazítására – szovjet és amerikai asszisztálással – április 5-én egy szerb tisztekből álló csoport puccsot hajtott végre. Az új kormány felmondta a németekkel kötött szövetséget. Ezek után Németország teljes joggal tekintette Jugoszláviát árulónak, és Magyarország sem követett el semmiféle illegitim atrociátst, amikor csatlakozott a német támadáshoz, minthogy az akkori jugoszláv kormány már nem az volt, amelyikkel az „örök barátsági szerződést” megkötötte. Teleki gróf öngyilkossága legalábbis gyanús. Churchill így kommentálta: „…áldozat volt, így kívánta maga és népe becsületét a történelem előtt megmenteni.” Telekinek nem esett folt a becsületén, ellenben Churchill véglegesen eljátszotta a magáét, amikor a brit birodalmat odadobta az amerikaiaknak, fél Európára pedig rázúdította a vörös csürhét.
14 Ld. John Lukacs: A Párviadal. 326.o.
15 Az oroszok túlnyomó többsége még napjainkban sem mer szembenézni azzal, hogy a „Nagy Honvédő Háború” során elpusztult tömegek gyilkosa maga Sztálin – egyebek mellett – azon taktikájával miszerint a németeket minél mélyebbre be kell csalogatni az orosz területre, hogy azután ott érje őket a tél. Kevéssé valószínű, hogy a Wehrmachtot a Vörös Hadsereg győzte le: sokkal inkább a hatalmas terület, a mínusz negyven fok, az utánpótlás szállításának nehézségei és az Amerikából áradó fegyverek tömege.
16 Keitel vezértábornagy visszaemlékezései. Budapest, 1997, Kossuth Kiadó 93.o.
17 Uo.125.o. Továbbá Halder vezérezredes 1941. augusztus 17-én (!): „Lebecsültük Oroszországot. 200 hadosztállyal számoltunk, és mostanáig már 360-at azonosítottunk.” (Ld. Hernádi Tibor: I.m. 157.o.)
18 Pusztán érdekességként jegyezzük meg, hogy egyes Athoszhegyi ortodox szerzetesek a bizánci császár utódjává nyílvánították Hitlert, síita perzsák pedig az iszlám tizenkedettik prófétájának tartották.
19 Churchill a háború után csodálatos módon ráébredt a szovjet veszélyre: „…ha a fasizmus és a kommunizmus között kellene választanom, nem kétséges hogy rokonszenvem az előbbi felé hajlana.” (Ld. John Lukacs: A Párviadal. 364.o.)
20 „A hadseregem konzervatív, a haditengerészetem reakciós, de a Luftwaffe nemzetiszocialista.” (Uo. 243.o.)
21 Egy ilyen incidensről Keitel is beszámol: „…az SS telhetetlen szivattyúként szívta fel a német ifjúság krémjét.” Ezt a problémát Hitlernek is felvetette: „Bár Hitler érveim elől nem tudott elzárkózni, panaszaimmal semmi eredményt nem értem el nála… Ő tudja, úgymond, mennyire irigyeljük és elutasítjuk az ő Waffen SS-ét, mert az olyan elit, amely világnézetileg is az ő szellemében nevelkedett, amelyet a hadsereg persze nem fogad el.” (Ld. Keitel vezértábornagy visszaemlékezései. 138.o.)
22 Az ellenállás 1941 elején éleződött ki Európában, kezdetben szórványosan, később egyre szervezettebben. Kelet-Európában főleg a partizánok kötöttek le jelentős erőket. Fényképeik ma is láthatóak a világháborúnak emléket állító orosz múzeumokban; a szovjet sajtó az egekig magasztalta őket. Ez év őszétől életbe léptek „az első parancsok az orvlövészek, a szabotőrök és az ejtőernyős gerillák leküzdésére; ezt az új formákat leküzdő harcot sötét erők… irányították, gonosztevők, ügynökök és mindenféle alja népek kezdték, majd idealisták csatlakoztak hozzá, és ma mint „hazafias” hőstettet ünneplik.” (Ld. Keitel vezértábornagy visszaemlékezései. 22. o.)
23 Franciaországban, Belgiumban, Svájcban, Németországban, Ausztirában, Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Litvániában és Lengyelországban. (Izraelt felesleges is említeni).
24 1979. június 2-a és 12-e között. („Letters to the Pope on His Visit to Auschwitz”. Közreadta az „Asociación Cultural Amigos de Léon Degrelle”.)
25 A nürnbergi börtönparancsnok, Andrus ezredes hallatlanul primitív, infantilis és hazugságokkal teli könyvében egyéb részletekkelis szolgál a német orvosok állítólagos kegyetlenkedéseiről. (Ld. Burton C. Andrus: A nürnbergi huszonkettő.)
26 Auschwitz gyűjtő- és elosztótábor volt: egyetlen gázkamra sem működött benne (ahogyan máshol sem). Hössből és a többiekből elképesztően megalázó kínzásokkal csikarták ki vallomásukat.
27 Ld. John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941. 553. o.
28 Uo. 581. o.
29 Uo. 558. o.
30 A. I. Szolzsenyicin: Együtt. Oroszok és zsidók a cári birodalomban. I. kötet. Bp., 2004, Allprint Kiadó, 534.o.
31 Magát az antiszemitizmust pontosan a zsidóság ilyen irányú törekvései hívták életre. Marschalkó Lajos: „A zsidó nem nemzetközi volt, hanem egy nemzetek fölötti törzsi nacionalizmus öntudatos képviselője.” (Marchalkó Lajos: Világhódítók. Budapest, 2003, Gede Testvérek BT., 24.o.) „A nacionalizmusnak azt a tipikusan ószövetségi formáját [gyűlölték a zsidóban], amely minden nép ellen és minden nép leigázására irányul.” (27.o.)
32 Ld. „Letter to the Pope on His Visit to Auswitz”.
33 Ld. Marschalkó Lajos: Világhódítók. 188. o.}