Múlt év szeptember 22-én alakult meg a Magyar Remény Közösség Szilvásváradon. Az új társadalmi szerveződés azóta, egy-két kisebb, jelképes akción túl, nem nagyon hallatott magáról. Ennek miértjéről adunk most tájékoztatást, valamint arról, miért fog élni mégis a Magyar Remény?

Nagyjából egy évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Arcvonal, és az általa életre hívott Egységes Magyarország Mozgalom köreiben felvetődött, hogy társadalmi elfogadottság és a politikai érdekérvényesítés érdekében létre kell hozni egy új társadalmi-politikai képletet. A vezetés kezdeményezése szerint egy új pártot, ami a szervezők előzetes tapogatózásai és előkészítő munkája folyamán finomodott, módosult, pártalapítás helyett társadalmi szerveződést célozva.

A mozgalom nézeteinek érvényesítése mellett szerepet játszott az a meglátás is, hogy a nemzeti érdekek eddigi érvényesítésének jobb-rosszabb formái kifulladóban vannak, és egy politikai vákuum van kialakulóban. Ebben az időben már a Jobbikban is forrtak azok a folyamatok, melyek hamarosan meg is indultak, bár ekkor még kevesen sejtették, hogy valami történni fog.

Némi rálátásunk ezekre a folyamatokra is volt, és ez szintén szerepet játszott a munka elkezdésében. Számoltunk arra, hogy ha a elkezdődik a Jobbik szétpergése (nem azért, mert mi vagy a titkosszolgálat erre játszott volna, hanem azok miatt az alapvető hibák és gyanús ellentmondások miatt, amire jó ideje igyekeztünk felhívni a figyelmet), akkor szükség lesz egy új alternatívára, mert ha ezt nem teremtjük meg, akkor megteszi a hatalom, újfent félrevezetve a tenni akarókat.

Jobbikos kapcsolataink felé jeleztük is az elképzeléseinket, azzal, hogy bár azt sem értjük mit várnak még a párttól (akkor már mind tisztában voltunk a szegedis, filoszemita valósággal), de ha végül lépésre szánják magukat, addigra mi kidolgozzuk a továbblépés módját. Barátaink jelezték, hogy bár elkeserítőnek találják a párt állapotát, de megpróbálkoznak egy utolsó reformkísérlettel. Annak ellenére, hogy mi ennek nem sok esélyét láttuk, támogatásunkról biztosítottuk őket. Ha menthető a párt, ha sikerül megtisztítaniuk a zsidókkal korrumpálódott felső vezetést, ahhoz minden támogatást megadunk, és az eredmények függvényében átértékeljük a viszonyunkat.

Ekkor már Szegedi hatalomépítése gőzerővel zajlott, majd hamarosan elkezdődött a borsodiak szabadságharca. Az események gyorsabban zajlottak, mint számítottuk. Úgy számoltunk, hogy míg azon a térfélen is lefolynak a dolgok, kényelmesen lesz időnk az új alternatívát kidolgozni, mind a csalódott jobbikosok, mind a megoldást kereső más emberek számára.

Más frontokon a folyó előkészületek, előzetes egyeztetések igen biztató képet adtak. Nagyon sokan igényelték azt a programot, amivel megkerestük a célzott személyeket, csoportokat. Ez valószínűsíthetően aggodalmat keltett a szolgálatoknál, valamint a ki tudja hová bekötött jobbikos prominensekben is. Egy új, a Jobbik retorikájánál jóval radikálisabban kiálló erő készülődött, ami legkevésbé sem hiányzott a rendszer egyetlen elemének sem, beleértve a relatív radikálisokat is. Pláne, hogy a készülő új erő radikalizmusa vérségi alapú!

A Szegedivel fémjelzett jobbikos vezetésnek nem volt nehéz kilogikáznia a folyamatokat. Endrésikék törekvése követőkre fog találni, egyre több jobbikos látja be a párton belüli visszásságokat, és mivel ők a konchoz végsőkig ragaszkodnak, a pártot nem engedik kirántani maguk alól, a tagság fog nekik hátat fordítani. Legalábbis tekintélyes része, közöttük több parlamenti képviselő. Számításaink szerint kb. a negyede. Nem mondjuk, hogy nem számoltunk erre. Számoltak ők is. Ezért hozták meg azt a drasztikus döntést, hogy Endrésiket eltávolítják. Tudták, hogy ebből súlyos gondjaik lesznek, sőt azzal is számolniuk kellett, hogy a politikai álmoknak itt vége! De megmaradt a konc, legalább még egy időre. Nem tudhatjuk, milyen kapocs volt/van a szegedisták és a szolgálatok között, de a hatalom is megkönnyebbülhetett, mert ha a folyamatok a várható mederben folynak tovább, akkor annak a végén ez elégedetlen jobbikosok tömege került volna egy útra a készülő hungaristákkal.

Természetesen a történetben többen is érintettek voltak még, MIÉP-esektől a szétzilált MSZ-esekig, gárdák, polgármesterek, stb. A szervezők igyekeztek megkeresni mindenkit, aki már letett valamit az asztalra, bizonyította önzetlen elkötelezettségét a nemzet iránt. És tegyük hozzá, akikhez el tudtak jutni, tekintettel a katasztrofálisnak mondható anyagi helyzetre. Ha valamiről el lehet mondani, hogy alulról építkezik, hát ez a kezdeményezés igen!

Szeptember 22-ére, Szilvásváradra került meghirdetésre az a konferencia, melynek célja az volt, hogy a meghívottak úgy álljanak fel az asztaltól, hogy megalakult az új társadalmi-politikai képlet, melyet aznap a nyilvánosság előtt be is jelentenek. A lehetőségekhez mérten a rendezvény előkészítő munkálatai is rendben haladtak, az anyagi nehézségek ellenére. Van, ami könnyen, van, ami kicsit nehezebben, de lassan minden a helyére került. Egészen augusztus végéig biztatóan alakultak a dolgok. Bár kíváncsian vártuk, mit talál ki a hatalom? Mibe fognak belekötni, hogy akarják majd megakadályozni az új erő színre lépését?

A támadás aztán onnan jött, ahonnan legkevésbé sem vártuk. A kezdeményező szervezet, az Arcvonal vezetése (pontosabban vezetője) fordult a rendezvény ellen! A belső problémákat (melyekkel hiba lett volna átlépni az új szintre) rendezni nem tudó (nem akaró) vezető először le akarta fújni a rendezvényt, majd a szervezőket partvonalra állítva, a mozgalom vezetőinek bizalmát vesztett fiával akarta levezényeltetni a konferenciát. Ráadásul az egész tartalmát áthúzva. A várt új képlet létrehozása helyett ugyanis egy hungarista-kommunista egyeztető értekezletre akarta felhasználni az alkalmat. Amiről az odáig szó sem volt, és rajta kívül senkit nem érdekelt - a mai napig a kommunistákat sem.

Miután a szervezők ezt nem voltak hajlandóak elfogadni, és a mozgalom becsületét eljátszani az összehívottak előtt, a fent említett vezető letiltotta a mozgalom csoportjainak részvételét. Tovább is ment, bár adott szava szerint "nem érdeke sem a rendezvény sikere, sem annak kudarca", a családi kupaktanács mindent megtett, hogy a több hónapos munkával előkészített rendezvény kudarcba fulladjon. A társszervezetek részvételét is letiltották, és igyekeztek mindenkit megkeresni, lebeszélni, elriasztani a részvételtől. A rendezvény elmaradásának hírét terjesztették, fenyegetőztek, sőt! Bejelentést tettek az illetékes rendőr-főkapitányságon, valamint a rendezvénynek helyet biztosító település polgármesterét is zaklatták. A titkosszolgálatokkal egyetemben. Állítólag még a Jobbik is elővette a helyi párttagokat.

Nem volt hát elég, hogy a legfontosabb utolsó hetek belső mozgalmi csatározásokkal teltek a szervezőknek, még az utolsó napokban is rendőrségre kellett szaladgálni, vészforgatókönyveket kidolgozni, és tartalék helyszíneket keresni. Utolsó nap volt egy felmondott helybérleti szerződésünk, és két visszamondott konferenciaterem, valamint az este a helyszínre vezényelt rendőröktől egy elhallott infó, hogy reggeltől mozgósítás van.

Így jött el a várt nap. Az aknamunka természetesen megtette a hatását. A konferencia mellé rendezett családi nap nem hozta a várt létszámot, bár összességében legalább 200 fő (egy résztvevői beszámoló szerint 300 fő) megfordult a területen, bár nem egyidejűleg. A konferenciára sem jött el mindenki, akit vártunk, illetve aki bejelentkezett.

Bár kisebb hiányosságok akadtak, a gulyás rotyogott, az előadók, bemutatózók kitettek magukért, repültek a nyilak is. A vásárosok nyilván keserű szájízzel fogadták a gyérebb forgalmat, még ha a helypénzt végül nem is kértük el tőlük. A szervezők és a büfések pedig veszteséget könyvelhettek el. A szolgálatok nyilván elégedetten nyugtázták, hogy „elhárították a veszélyt”. Mert ugye, a célszemélyként kezelt embereket nem nagyon látták a helyszínen.

A megpuccsolt családi nap árnyékában azonban az illetékesek az előző este intézett, távolabbi helyszínen tárgyaltak. Az eredmény megszületése után a családi nap helyszínén sebtében összegyűjtötték a jelen lévő érintetteket, potenciális aktivistákat, és kocsiba ülve a karaván ismét elhagyta a nyilvános helyszínt. A jelen lévő 40-50 ember előtt ismertetve lett az elképzelés, melyet a résztvevők teljes egyetértéssel nyugtáztak, ki-ki hozzátéve a saját véleményét, hozzászólását. Ezt követően nyilvánosan bejelentésre került a Magyar Remény Közösség megalakulása, és felolvasásra került a megfogalmazott kiáltvány.

Összességében tehát a reánk zúdult, széles frontú ellenséges munkálkodásnak sikerült belerondítania egy családi napba, anyagi károkat okozni, de nem sikerült megakadályozni a konferenciát. Csupán távol tartani néhány embert, és kellemetlenségeket okozni azoknak, akik érdeklődőként megjelentek, de nem tudhatták, hogy a történtek miatt máshol „konspirálunk”.

Az elkövetkezendő idők a további harcokról szóltak mindenkinek. Az MNA-sok a mozgalmuk egységéért harcoltak, szembesültek kizárással, hazugságokkal, rágalmakkal és mocskolódással. Majd pedig a közösség összetartásával, a bajtársi kiállással, a közös akarattal, és az igazsághoz való törhetetlen ragaszkodással. Mígnem a mozgalom küldetését húsz évig hangoztató, majd azt egyetlen nap alatt eláruló vezető kívül találta magát a mozgalmon. A helyzet tragikomédiája, hogy nem csak a mozgalom rég várt lehetőségét dobta el, és nem csak a mozgalmat veszítette el, de a vágyott kommunista egyezkedésből sem lett gyakorlatilag semmi, egy vörös zászlós felszólaláson túl.

A hajdani jobbikosok (akik gyakorlatilag pontosan ugyanazokon a folyamatokon mentek át korábban, mint MNA-s bajtársaik, csak ott az igazság kívül kényszerült a párton) pedig azt élhették meg, hogy igazuk napvilágra kerülése (Szegedi színvallása) után, hogy senkinek eszébe nem jut megkövetni őket, és még mindig ők vannak árulónak bélyegezve.

Szóval a konferenciát követő hónapok csendje alatt az utóvédharcok folytak. És a kivárás. Lehetett volna erőlködni, és mindenáron bizonygatni, hogy élünk, itt vagyunk, létezünk! Nem tettük, mert nem ezért csináltuk. Szilvásvárad után kiértékeltük a történteket, levontuk a tanulságokat, és a kivárás mellett döntöttünk. Szeptember 22-én sikeresnek értékeltük, realizálva azt, hogy ez nem a várt siker. A miérteket ismerjük, kétségbeesni ezért nem volt okunk.

Akár nyüzsöghettünk volna is, lehetett volna lassan építkezni, mellette pedig hangoskodni. Ahhoz megvolt az alapunk, hogy egy új szervezetként elinduljunk, és igazoljuk létjogosultságunkat a többi szervezet között. Elvégre adott egy tapasztalt szervezőgárda, néhány arc, irányelvek, program, kapcsolatok, ismertség, potenciális aktivisták, várakozó emberek. Minden adott, hogy egy szervezet elinduljon, nevezzen a mezőnybe.

Nem tettük. Mert nem ez volt a cél, nem ezt akartuk! A Magyar Remény nem azért alakult, hogy legyen egy újabb szervezet. Ami jól megmondja a magáét, és kapirgálhat a saját szemétdombján. A mi céljaink ennél jóval messzebbre mutatnak! Nem ámíthattuk az embereket esetlegességgel. Ezért kivártunk.

Helyettünk pedig ellenségeink tartották életben a megalakult új képletet. Mert a szervezet nevét mumusként emlegetve, a vélt kudarcról cikkezgetve köztudatban tartották azt. Köszönet ezért Győrköséknek, és az Athena Intézetnek!

Az események pedig pontosan arra indultak el, amerre vártuk. A demokratikus rendszer végtünetei szaporodnak, miközben megoldás nincs. Az utolsó demokratikus lehetőségként remélt párt tovább rohan lefelé a lejtőn, az üres retorika már a sajátjait sem elégíti ki, a bomlás felgyorsult. Alternatívát senki nem tud nyújtani. A vákuum érezhető. Kell az új erő!

Tudjuk ezt mi is, a hatalom is. Versenyt futunk, mert ők is készülnek kirukkolni valamivel, amivel újra félre lehet vezetni az embereket, újabb zsákutcát mutatva. A szomorú, hogy jóval előttük jártunk, és ha nem siklatják ki a kezdeményezést, nem lenne kérdés. Ezért hazaárulásnak megfelelő felelősség terheli azokat, akik a Magyar Remény elfojtására törtek.

Most jön el az ideje, hogy megeredjen a szeptemberben elültetett mag! Nem bújik ki a földből tél közepén, de elindul. Hogy tavaszra kikeljen, és lassan felcseperedjen! A Magyar Remény él!

Magyar Remény Közösség