Pontosan mit is ünneplünk Március 15-én? Ezt a kérdést már sokan, sokszor feltették maguknak hazafias körökben. A magunk részéről nyugodtan kijelenthetjük: Március 15. egy szimbolikus dátum, szimbolikus kezdete valaminek, egy folyamatnak, amely végül a dicsőséges szabadságharcba torkollott. Tehát: mi – amikor 1848. március 15-ről van szó – nem önmagára az 1848. március 15-i eseményekre gondolunk, hanem az azt követő szabadságharcra, amelynek során (1849 tavaszára) móresre tanítottuk Európa – és az akkori világ – egyik legerősebb hadseregét, az osztrák császári hadsereget. Gyakorlatilag teljesen önerőből, a semmiből hoztunk létre egy ütőképes honvédsereget, majd vívtuk ki szabadságunkat. Szomorú tény azonban, hogy az akkori illegitim uralkodó, Ferenc Jóska végső elkeseredésében segítséget kért és kapott I. Miklós orosz cártól (ezért minden megalázkodásra képes volt, még kezet is csókolt neki). Az oroszok Paszkievics és Rüdiger vezette 200 ezres haderejével szemben pedig már esélyünk sem volt, mint ahogyan a korabeli Európa más hadseregének sem lett volna esélye (lásd Napóleon vereségeit 1812-1813-ban).

Megállapítottuk tehát, hogy Március 15. pusztán egy szimbolikus dátum. De miért is? Azért, mert azon a napon, 1848. március 15-én nem történt semmi érdemleges Pesten és Budán sem. Forradalom pedig végképp nem volt. Nem dördült el még egy puskalövés sem. A vér nélküli forradalmak esetében pedig mindig bűzlik valami. 1848-ban a Habsburgoknak úgy kellett már a pesti megmozdulás, mint egy falat kenyér. Ennek ürügyén lehetett belevinni ugyanis a magyarokat a fegyveres ellenállásba és csak így nyílott lehetőség a Széchenyi vezette reformkor végleges megakasztására. Tudvalévő ugyanis, hogy a magyar gazdaság és a nemzet magára találása Széchenyi alatt egyáltalán nem tetszett a Habsburgoknak. Ennek mindenképpen véget akartak vetni valamiképp. És ha nem ment az 1830-as, 1840-es években bevetett törvényes és törvénytelen eszközökkel, akkor egy kiprovokált „rebellis fegyveres zendülés” ürügyén végre meg lehetett tenni a szükséges lépéseket. Az, hogy 1848 kora tavaszán mi történt a Pilvax kávéházban, igazán azért nem lényeges, mert ott a császári titkosrendőrség tudta és elgondolása szerint történt minden, még ha erről a lánglelkű, fiatal Petőfiék nem is tudhattak. Csak halkan jegyezzük meg, hogy a korabeli Pest és Buda 1848-ban még német többségű városok voltak, ügynökök beszervezése nem okozhatott különösebb gondot a császáriaknak. A vidékről felkerülő, radikális változásokban gondolkodó magyar fiatalok megfigyelése így nem volt probléma (akárcsak napjainkban).

A gyanús momentumok a pesti események kapcsán: az összeverődött valóban nagy, ám fegyvertelen tömegtől mi félnivalója lehetett a Budán székelő Helytartótanácsnak? Akiknek a Budai Várban a kor legmodernebb tüzérségével ellátott nagy létszámú, jól kiképzett fegyveres erő állt a rendelkezésére? Na ne vicceljünk már, hogy ezek megijedtek a fegyvertelen, esernyős tömegtől (amely ráadásul tele volt a császáriak profi ügynökeivel, akárcsak az elmúlt évek „rendszerváltó” utcai eseményei során). Ez egyszerűen nem logikus. Az akkori Helytartótanács szépen eljátszotta az előre megírt forgatókönyv alapján a maga kis megijedős színjátékát, sőt, még az első baloldali gondolkodót, Táncsicsot is kiadták a börtönből, hogy hihetőbb legyen a darab (ezzel semmilyen veszteség nem érte őket). Természetesen a szintén császári ügynök Landerer, a híres nyomdász is ki kellett, hogy nyomtassa a 12 pontot és közben úgy kellett tennie, mint aki nagyon fél. Amennyiben a császáriak nem így látták volna helyesnek az események folyását, a várbeli tüzérséggel bármikor rommá lövethették volna Pestet (mint ahogyan később, a szabadságharc alatt Hentzi meg is tette). A sorezredeknek a fegyvertelen emberek elleni esetleges szuronyrohamáról pedig itt most ne is beszéljünk.

Március 15. azért sem lehetett forradalom, mert nem történt semmiféle hatalomváltás. Az akkori császár és király, a félkegyelmű V. Ferdinánd is a helyén maradt. A Habsburgoknak már csak azért főhetett a feje, mert a magyarok részéről sehogyan sem akartak előkerülni a fegyverek (ügyeltek a törvényességre). Igaz ugyan, hogy a Habsburg dinasztia ekkor Bécsben és Itáliában is harcban állt az ottani felkelőkkel, de amikor Nyugaton úrrá lettek a helyzeten, máris a magyar fegyveres ellenállás kiprovokálásán munkálkodtak. 1848 késő tavaszától először a szerbeket, aztán a horvátokat (Jellasics) és a románokat is sikeresen uszították az uralkodó által elfogadott törvényes Batthyány-kormány ellen. A sárga-fekete császári lobogók alatt érkező horvátok pákozdi veresége után aztán kibújt a szög a zsákból: immár császári sorezredek indultak Magyarország teljesen jogellenes leigázására (Windisch-Graetz). Ekkor a magyarok felvették a harcot, a semmiből hadsereget, tüzérséget teremtettek és 1849 tavaszán megindulhatott hadtörténelmünk párját ritkítóan dicső hadjárata, a tavaszi hadjárat, amelynek végén, 1849. május 21-én Buda várát is sikerült visszavennünk Hentzitől, aki ekkor már hosszú idő óta lövette Pestet, sőt a Láchidat is fel akarta robbantani.

Arra, hogy a háttérben ekkor milyen nemzetközi erők munkálkodtak, most részletesen nem térünk ki (gondolunk itt az 1848. februárjában, Párizsban kiadott Kommunista Kiáltványra vagy az egyéb francia behatásokra, mint pl. a trikolóros kokárdák megjelenése). És azzal sem foglalkozunk, hogy a szabadságharc esetleges győzelme után hogyan vitte volna kenyértörésre a dolgot az ultraliberális miniszterelnök, Szemere Bertalan és köre, valamint a hadsereg vezérkara, élén Görgeivel.

Mit jelent tehát nekünk Március Tizenötödike? A nagyszerű szabadságharc szimbolikus kezdetét, tehát magát a mindenkori magyar szabadságharcot.

Berényi Sebestyén