Tisztelt Belügyminiszter Úr!

Mindenek előtt néhány fontos tényt szeretnék tisztázni, mely tények ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy e levél üzenete egyértelmű és világos legyen.

- 2009. július 21-e óta vagyok a Jobbik Magyarországért Mozgalom tagja. E napon tartotta alakuló ülését a Letenyei Alapszervezet, melyen magam is részt vettem, s az elsők között csatlakoztam a tagsághoz.

- 2009. augusztus 22-én avattak gárdistává Szentendrén. Ekkor esküdtem fel a Szent Koronára, hogy életem végéig hűen szolgálom nemzetemet, a hazámat, és kitartok bajtársaim mellett. (E napon a rendőrség - igazoltatást követően - szabálysértési eljárást indított ellenem „feloszlatott társadalmi szervezet tevékenységében való részvétel” címmel. Pénzbüntetést szabott ki, melyet a bíróság később helyben hagyott.)

- 2010. január 4-én a Zala megyei Csömödéren bajtársaimmal egy temetési szertartáson vettünk részt, teljesítve ezzel az elhunyt utolsó kívánságát. Itt a rendőrség szintén közbelépett, és ugyanazon indokkal ismét pénzbüntetést szabott ki. (20802/80-1/2010 szabs.) A Lenti Városi Bíróság ezt az összeget felére csökkentette, amelyet közmunkával róttam le.

(A rendőrség kényszerintézkedést soha nem foganatosított ellenem. Előállítva, elővezetve, őrizetbe véve vagy letartóztatva soha nem voltam. Hivatalos személy ellen erőszakot soha nem követtem el. Atrocitásnak, erőszaknak sem elkövetője, sem elszenvedője nem voltam.)

2011. december 20-án adtam postára a jelentkezésemet - a Zala Megyei Rendőr-főkapitányságnak címezve - az Országos Rendőr-főkapitányság által meghirdetett állásra, a rendőrség hivatásos állományában. Hittem abban, hogy a rend őreként még többet tehetek a rendért és az emberek biztonságérzetéért. Őszintén hittem abban, hogy a törvény által rám ruházott jogomnál fogva, kötelességemet teljesítve, segíthetek azokon, akik segítséget kérnek. Pont ezek miatt lettem gárdista is. Kötelességemnek éreztem, hogy éljek a lehetőséggel, ha már egyszer megadatott. Mint később ez bebizonyosodott, naiv voltam... Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, ismerve a rendőrségen belül jelenleg uralkodó szemléletet és irányvonalat, de hittem, hogy - egyebek mellett a 2006. október 23-i események tükrében - személyemmel némi „fényt viszek a sötétségbe”, ha csak helyi szinten is.

A pályázati felhívás „18-37 év közötti életkorú érettségizetteknek” szólt, 6 megyére terjedt ki; a Baranya-, a Bács-Kiskun-, a Csongrád-, a Somogy-, a Szabolcs-Szatmár-Bereg-, valamint a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság kínált munkalehetőséget. A felvételt nyert pályázókat 2012. március 1-jei hatállyal próbaidős rendőr őrmesternek nevezik ki, 12 hónap próbaidő kikötésével. A próbaidő első felében egy 5+1 hónapos képzésen kell részt venni (a zalai, a somogyi és a baranyai jelentkezők esetében a Körmendi Rendészeti Szakközépiskolában), majd e képzés sikeres elvégzése után az adott megyei rendőr-főkapitányság határrendészeti ágánál kell speciális szolgálati feladatokat ellátni.

A képzés megnevezése az OKJ szerint: „Határrendész speciális ismeretekkel bővített rendőr szakképesítés - őr-járőrtárs rész-szakképesítés”. A jelentkezés határideje 2012. január 6-a volt, majd ezt később meghosszabbították január 16-ig.

Ahhoz, hogy a felvételi eljárás egyáltalán elinduljon, hatósági bizonyítvány kellett kérvényeznem, amelynek „eredményét” aztán az illetékes megyei rendőr-főkapitányságnak továbbította a Bűnügyi Nyilvántartó Hatóság. Ennek másolatát én is kézhez kaptam:

„a bűnügyi nyilvántartási rendszer alapján a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 37/A. § (1) bekezdésének a)-f) pontjában foglalt kizáró okok nem állnak fenn.”

Január 10-e körül kaptam e-mail-ben az értesítést a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság Humánigazgatási Szolgálatától, miszerint január 13-án Nagykanizsán jelenjek meg a levélben megjelölt helyszínen az előzetes fizikai-erőnléti felmérőn. Itt „megfelelt” minősítést kaptam.

Ezt követően - az erőnléti felmérő helyszínén kapott időpont szerint - január 18-án a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság épületében került sor a pszichológiai vizsgálatra. E vizsgálaton a logikai (IQ) tesztem áltagon felüli eredményt mutatott, a reakcióidő-mérő vizsgálaton is kiválóan teljesítettem. A személyes beszélgetés szintén jól sikerült, csupán a személyiség tesztem (CPI) eredményében talált némi kivetnivalót a szakpszichológus, ami miatt „alkalmatlannak” minősített. Én éltem a törvény adta jogommal, és megfellebbeztem a döntését: február 20-ra kaptam időpontot a másodfokú vizsgálatra a Rendészeti Szervek Kiképző Központjába, Budapestre.

Előtte azonban várt még rám egy egészségügyi alkalmassági vizsgálat is. Erre a Nagykanizsai Rendőrkapitányságon került sor - előzetes telefonos egyeztetést követően - január 24-én, ahol is „alkalmasnak” talált a vizsgáló orvos.

Ugyancsak telefonon kaptam az értesítést a személyes elbeszélgetés időpontjáról, amelyre szintén a Nagykanizsai Rendőrkapitányságon került sor. Az elbeszélgetés 3 fős bizottság előtt zajlott. A beszélgetés kötetlen volt, mondhatni, hogy baráti hangulatban zajlott. Határozottan jól sikerült. Bíztattak, hogy ha a másodfokú pszichológiai vizsgálat alkalmasnak minősít, akkor nem lesz akadálya annak, hogy felvételre kerüljek a rendőrség állományába.

Elméletileg mindezek után kellett volna következnie a környezettanulmánynak, amely arról szól, hogy a Nemzeti Védelmi Szolgálat (NVSZ) munkatársa látogatást tesz nálam, megvizsgálja az életkörülményeimet, a lakókörnyezetemet, kikérdezi a szomszédokat arról, hogy milyen ember vagyok, valamint a családtagjaimmal is elbeszélget. Előzetesen úgy tájékoztattak az eljárás ezen szakaszáról, hogy csak időpont egyeztetést követően jelennek meg az illetékesek, hogy valakit - jobb esetben engem - itthon találjanak, és ne kelljen feleslegesen a helyszínre utazniuk. Érdeklődésemre a Humánigazgatási Szolgálat illetékese elmondta, hogy majd valamikor jönnek, de még nem tudják pontosan, hogy mikor. Ennek szervezése folyamatban van. A környezettanulmány végül is (átmenetileg) elmaradt.

(Február 20-a előtt néhány nappal a megyei rendőr-főkapitányság Humánigazgatási Szolgálata telefonon tájékoztatott, hogy a vizsgálat az előzetesen megbeszéltekkel ellentétben nem a IX. kerületi Vágóhíd utcai Kiképző Központban kerül lebonyolításra, hanem a Teve utcai rendőr-székházban. A helyszínen derült ki, hogy ez az információ téves, és mégis a Vágóhíd utcába kell mennem.)

A másodfokú pszichológiai vizsgálat rendben zajlott: a pszichológus hölgy a megismételt személyiség teszt alapján - amely kiemelkedően pozitív eredményt mutatott - alkalmasnak talált a rendőri hivatásra.

Idő közben kiderült, hogy Zala megyében a meghirdetett 50 helyre - amely mind a Letenyei Határrendészeti Kirendeltségre szólt - mintegy 150 jelentkező adott be pályázatot, ebből azonban csupán 40-42 fő maradt fenn a rostán. A többi pályázó kihullott az előzetes szűrőkön. Ez az információ még több reménnyel kecsegtetett. (Ezt az információt később - amikor is a kifogástalan életvitelemet vizsgáló, általam kitöltött űrlapot, valamint „a velem egyedüli személyként egy háztartásban élő” édesapám arra irányuló nyilatkozatát, miszerint beleegyezik, hogy az NVSZ őt is „átvilágítsa”, bevittem a letenyei rendőrőrsre - a Határrendészeti Kirendeltség vezető-helyettes tisztje is megerősítette.)

Február 21-én e-mail-ben kaptam egy üzenetet „Értesítés felvételről” címmel a Humánigazgatási Szolgálattól, melyben az alábbiak álltak:

„Tájékoztatom, hogy a 2012. március 1-jén induló határrendész rész-szakképzésre kiírt pályázat alkalmassági vizsgálatain Ön alkalmas minősítést szerzett. A kifogástalan életvitel vizsgálat jelenleg folyamatban van, amennyiben annak eredménye is megfelelő, Ön felvételt nyert a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság hivatásos állományába, mint próbaidős rendőr őrmester.

A felvételi eljárás lebonyolításához 2012. február 24-én pénteken 9 órakor kérjük személyes megjelenését a Zala Megyei Rendőr-főkapitányságon (8900 Zalaegerszeg, Balatoni út 4.), ahol sor kerül a felnőttképzési szerződés aláírására is.

[...]

A Körmendi Rendészeti Szakközépiskolába 2012. február 29-én este 20.00 óráig kell bevonulni, ahova ágynemű huzatot és a személyes dolgokat tartalmazó szekrényhez 1 db lakatot kell vinni.”

Ennek megfelelően február 24-én megjelentem a ceremónián, ahol a főkapitányság nagytermében először egyenként mindenkit egy asztalhoz hívtak, és ott nyilatkozni kellett arról, hogy mit sportolunk, elsősorban profi szinten. Ezek az adatok feljegyzésre kerültek. Ugyanennél az asztalnál be kellett mutatni az eredeti érettségi bizonyítványt, a személyi okmányokat, és - aki rendelkezett vele - más bizonyítványokat, tanúsítványokat.

Ezután tájékoztatást kaptunk egyebek mellett a rendőr-szakszervezetekről és a belépési lehetőségekről, és arról, hogy az aznapi felvételi eljárás legvégén kerül sor a hivatalos eskütételre, valamint az eskü szövegének aláírására. Viszont addig mindenkiről beérkezik az információ az NVSZ-től a jelentkezők kifogástalan életvitelével kapcsolatban, tehát aki azon „elbukik”, az nem teheti le az esküt. Erről a tényről a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság Humánigazgatási Szolgálatának vezetője tájékoztatott minket. (Hogy ezt a vizsgálatot az NVSZ miért nem tudta korábban elvégezni, azt a mai napig nem értem.) Közben kiderült, hogy a jelen lévők közül egy jelentkezőt már haza is küldtek, mert a szóban forgó ellenőrzésen - a közben beérkezett információk alapján - nem bizonyult „kifogástalan életvitelűnek”. Én ekkor egy kicsit aggódni kezdtem - jól ismerve a rendőrség (valamint egyes politikai körök) e kérdéshez való viszonyulását -, hogy a gárdista múltam miatt hátha én is erre a sorsra jutok még az eskütétel előtt. De nem így történt.

Ezt követően aláírtuk a beiskolázási dokumentumot (három példányban, melyekből egyet sem kaptunk kézhez), a munkaszerződésünket (négy példányban, amely a Zala megyei Rendőr-főkapitányság és a köztem létrejött próbaidős munkaviszonyt igazolta; ezekből szintén nem kaptunk egy példányt sem), majd sor került a szolgálati igazolványhoz szükséges fénykép elkészítésére. Ezután részt vettünk egy körülbelül fél órás munkavédelmi oktatáson, majd megtörtént az ünnepélyes eskütétel, melynek szövegét alá is íratták velünk. Mindezeken felül kaptunk egy hivatalos igazolást, amely a Zala Volán járatain való ingyenes utazásra jogosít, a következő szöveggel:

„Hivatalosan igazolom, hogy Molnár Dániel Imre r. őrmester (szül.: [...], an.: [...])[...]szám alatti lakos a Zala Megyei Rendőr-főkapitánysággal, mint munkáltatóval hivatásos jogviszonyban áll.

Ezen igazolás a személyi igazolvánnyal együtt érvényes 2012. augusztus 31. napjáig, mely a Zala Volán járatain való utazásra jogosít.”

Az esemény zárásaként elláttak bennünket pár hasznos információval a beiskolázással, valamint a kollégiumba való beköltözéssel kapcsolatban.

Ezek után boldogan léptem ki a főkapitányság épületéből. Azonnal telefonáltam a szüleimnek, kedvesemnek, a közeli barátoknak, hogy mostantól hivatalosan is rendőr őrmester vagyok. Örömmámorban és izgalomban teltek a következő napok. A családdal tervezgettük, hogy mi hogyan legyen, miket kell vásárolni, amiket magammal viszek a kollégiumba. Megpróbáltuk megszervezni az előttem, illetve az előttünk álló 5 hónapot. Megvásároltuk a szükséges holmikat, én pedig lélekben felkészültem a kollégiumi létre. Abban a tudatban voltam, hogy a megígért környezettanulmány már elmarad, hiszen minden hivatalos dokumentumot aláírt a munkáltató is és én is.

Mivel a helyi munkaügyi kirendeltségnél regisztrált álláskereső voltam, és az önkormányzattól egy ideje havi rendszerességgel álláskeresési járadékot (22.800 Ft) kaptam, február 27-én reggel személyesen bejelentettem, hogy munkaszerződést írtam alá a megyei rendőr-főkapitánysággal. Bemutattam az egyetlen birtokomban lévő „bizonyítékot”: az ingyenes utazásra jogosító igazolást. Ők ezt elfogadták, és saját kérésemre töröltek a regisztráltak közül, valamint közölték, hogy márciustól az álláskeresési járadék folyósítását is megszüntetik.

A munkaügyi kirendeltségről hazaérve az udvarunkban - édesapám társaságában - egy idegen emberrel találkoztam. Bemutatkozott, majd közölte, hogy környezettanulmányozni jött. Nagyon meglepett a dolog. Bementünk a házba. Leültünk a szobámban, ahol különböző kérdéseket tett fel. Elsősorban a korábban (a jelentkezési lappal együtt) elküldött önéletrajzomban leírtakról érdeklődött részletesebben. Többek között megkérdezte, hogy hol lakik a barátnőm, van-e hiteltartozásom és milyen összegű, milyen hobbijaim vannak, milyen könyveket olvasok, milyen jellegű filmeket nézek, milyen szórakozóhelyekre járok, kik járnak hozzám, milyen emberekkel tartom a kapcsolatot, milyen internetes oldalakat látogatok, fogyasztok-e kábítószer, vagy alkoholt stb. Leginkább a Gárdával való kapcsolatom érdekelte, illetve, hogy tartom-e a kapcsolatot a bajtársaimmal, és ők szoktak-e hozzám járni, illetve én hozzájuk. Megkérdezte, hogy voltam-e büntetve, valamint, hogy folyt-e ellenem szabálysértési eljárás. Ő ez utóbbiakkal tisztában lehetett, ugyanis a jelentkezési lapomon szerepeltek ezek a kérdések, melyekre én őszintén válaszoltam - tudván, ha nem így teszek, úgyis kiderül, hogy elhallgattam a tényeket.

Kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy természetesen megszüntettem minden kapcsolatomat a Gárdával, valamint a Jobbik-tagságomat is felfüggesztettem, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a törvény szerint hivatásos rendőr nem lehet politikai pártnak tagja.

Végig olyan érzésem volt, mintha csak és kizárólag a „gárdistára” lenne kíváncsi és nem „Molnár Dánielre”. Ez a megérzésem később még bizonyosabbá vált, amikor a „vendég” távozása után édesapám elmondta nekem, hogy hozzá is hasonló kérdéseket intézett, mint hozzám. Édesapámmal is bementek a szobámba, ahol rólam faggatta: milyen ember vagyok. Benézett a szekrényeimbe (!) - elmondása szerint azért, hogy megbizonyosodjon arról, rendszerető vagyok-e. Megszemlélte a könyveimet a polcomon - megjegyezte, hogy milyen sok Wass Albert könyvem van -, szemügyre vette a dvd és cd lemezeimet, a feszületet a falon, a Nagy-Magyarország térképet, a nemzeti és az árpád-sávos zászlót és egyéb tárgyakat. Azt is megkérdezte, hogy van-e vadászfegyverünk, vagy egyéb lőfegyver a birtokomban (!). A régi egyetemi jegyzeteimbe is belelapozott.

Feltűnt neki az állólámpára felakasztott fekete Bocskai sapkám. Rákérdezett, hogy „a fia gárdista?”. Édesapám azt válaszolta, hogy csak volt, mivel a Gárdát betiltotta a bíróság. Miután édesapámmal újra kimentek az udvarra, ott érdeklődött a család autója iránt, hogy kinek a nevén van. Édesapám - a valóságnak megfelelően - mondta, hogy az övén. A rendőrtiszt erre felírta a kocsi rendszámát. Ekkor értem haza.

Búcsúzóul annyit mondott, hogy valószínűleg még aznap mérlegelik a nálunk látottakat, tapasztaltakat, és értesítenek a döntésről. Megjegyezte, hogy a gárda-dolog miatt lehetséges, hogy elutasító választ kapok. Feltűnt (sajnos csak utólag), hogy nekem semmiféle igazolványt, hivatalos dokumentumot nem mutatott, aláírnom nem kellett semmit (!). Csupán a jegyzettömbjébe írogatott.

Elmondható, hogy ez a „környezettanulmányozás” gyakorlatilag egy burkolt házkutatás volt. Ha nem a saját szememmel látom, illetve nem édesapám szájából hallom a történteket, el sem hiszem. Mindemellett véleményem szerint egyértelműen kijelenthető, hogy a környezettanulmány során tapasztaltak és látottak az NVSZ megállapítását - mely alapján a hivatásos állományba való felvételem elutasításra került, azaz hogy az „életvitelem nem kifogástalan” - nem támasztják alá. Hogy az NVSZ tisztje kifejezetten felettesi utasításra végzett ennyire „alapos” vizsgálatot, vagy csupán túlbuzgóságból, illetve önszorgalomból járt el ily módon, számomra és az ügy szempontjából is mellékes kérdés. Nyilvánvaló, hogy kifejezetten a gárdista múltam miatt jött „környezettanulmányozni”. Gyanítom, hogy az elutasító határozat már a környezettanulmányozás előtt megszületett. És még egy érdekesség: Letenyéről összesen ketten adtuk be a jelentkezésünket erre az állásra. A másik jelentkezőtől tudom - telefonon beszéltem vele még aznap este -, hogy őt nem látogatta meg ez az úriember. Sőt, két másik (nagykanizsai) pályázónál szintén nem jártak környezettanulmányozni. Ebből nagyjából kikövetkeztethető, hogy a „kinevezési ceremónia” után már csak nálam tartottak „környezettanulmányt”. Engem valami okból kifolyólag muszáj volt, hogy meglátogassanak...

Február 28-án kaptam az értesítést, hogy mivel az „életvitelem nem kifogástalan”, nem kezdhetem meg rendőri pályafutásomat. Engem nem mertek (?) felhívni, de még csak sms-t sem küldtek a döntésükről. Édesanyámat hívták fel (!) - aki civil alkalmazott a rendőrségnél -, hogy hát nagyon sajnálják... Ő értesített telefonon aznap délután.

Másnap indultam volna Körmendre, hogy beköltözzek a kollégiumba. Valaki, valakik ezt nem akarták. Valaki vagy valakik nem akarták, hogy „homokszem kerüljön a gépezetbe”. Azt akarták, hogy maradjon minden úgy, ahogy volt. Maradjon minden úgy és olyannak, ami ezt a hatalmat - ami nem kettő, nem nyolc, nem húsz éve regnál - tökéletesen kiszolgálja. Azok az „úriemberek” odafent a becsületembe gázoltak. Véleményt alkottak rólam anélkül, hogy ismernének. „Elítéltek” anélkül, hogy bűnös lennék. Elvettek tőlem egy lehetőséget. Büszke szerettem volna lenni arra, amit vállaltam, és amit csinálok. Büszke az egyenruhára, a hálás tekintetekre. És büszke arra, hogy egykori gárdistaként tehetem mindezt. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a rendszerben a „magamfajtáknak” ez nem adatik meg. Ha valaki egy kicsivel is emberibb (esetleg „magyarabb”) az átlagosnál, az már kilóg a sorból, és azt bizony nem nézik jó szemmel. Aki csendben van és meghúzza magát, az megfelel a hatalom elvárásainak. Valószínű, hogy akárhányszor is próbálkoznék, ez a rendszer soha nem engedné meg, hogy rendőrként szolgálhassam a hazámat. Na, ez a valódi kirekesztés! Elszomorító.

Felhívtam a megyei rendőr-főkapitányság humán-osztályát, és kérdőre vontam őket. Nem voltak elfogadható érveik, csak olyanok, amelyek gyenge lábakon állnak. Azzal érveltek, hogy ilyen a hivatalos eljárás: az utolsó lépés mindig a környezettanulmány. Csakhogy ott hibáztak, hogy engem valamilyen véletlen folytán „kifelejtettek” a sorból, és még az ellenőrzés előtt aláíratták velem a hivatalos szerződéseket és dokumentumokat. (Ebből merészeltem következtetni arra, hogy felvettek a hivatásos állományba.) Elméletileg kapok majd egy értesítőt az NVSZ döntéséről, bár nem hinném, hogy az elutasítás valódi okát belefoglalják az indoklásba.

Üzent nekem a hatalom. Egyértelmű és határozott üzenetet kaptam tőle. Az üzenet a következő volt: öntudatos hazafinak, gondolkodó és gondoskodó magyarnak lenni ma bűn. A mai Magyarország regnáló hatalma nem kér az öntudattal rendelkező és a hazájukért, nemzetükért érdemben tenni akaró és tenni tudó hazafiakból. Akik így gondolkodnak és éreznek, azokat a perifériára kell szorítani, illetve mellőzni kell, ahogy és ahol csak lehet.

Gyakorlatilag már csak egy lehetőségem maradt, hogy munkához jussak itt a környéken. Beadtam a pályázatom egy multinacionális céghez. Ha ez sem sikerül, akkor kénytelen leszek - sok magyar fiatalhoz hasonlóan - idegen földön szerencsét próbálni.

Tisztelt Belügyminiszter Úr!

A kérdés, hogy az elutasításomat indokoló megállapítás a 2010. január 4-i szabálysértésemmel áll-e közvetlen összefüggésben, vagy annak tudható-e be, hogy egyáltalán az Új Magyar Gárda Mozgalom tagja voltam, egyelőre megválaszolatlan. Hivatalos nyilatkozatot még nem kaptam ezzel kapcsolatban. Valójában az ügy szempontjából ez szinte mellékes.

A Fővárosi Bíróság 2011. december 14-én hozott másodfokú, jogerős végzése szerint - a Fővárosi Ítélőtábla 2009. július 2-án hozott ítéletére (5.Pf.20.738/2009/7.) alapozva - „szó nincs arról, hogy a Fővárosi Bíróság, illetve a Fővárosi Ítélőtábla a Magyar Gárdát feloszlató ítéleteiben az egyenruha viseletét és az alakzatban vonulást tekintette volna jogellenesnek, hanem számos helyen kifejezetten rögzítette ennek ellenkezőjét.” Az úgynevezett jogellenes tevékenység nem abban nyilvánul meg, hogy a gárdisták formaruhában, vezényszavakra katonai alakzatban vonulnak, hanem ha ezek a bűnözéssel kapcsolatban érintett etnikum által tömegesen lakott településeken történnek, megfélemlítő jelleggel.

„A Magyar Gárda tevékenységét betiltó bírósági határozat nem pusztán a paramilitáris jelleget – amit egyébként önmagában sem az egyenruha, sem az alakzat-tartás, sem azok együttesen nem merítenek ki – tekintette határozata alapjának, hanem a „vonulások”, azok helyszínválasztásának, az ott elhangzott beszédek tartalmának, sőt általában a problémafelvetés egyoldalúságának és annak a célzott közösség által való el nem kerülhetőségének együttes, kumulatív összhatását.”

Úgy vélem, hogy e bírósági végzés alapján az ellenem kezdeményezett és lefolytatott szabálysértési eljárás megalapozatlan és jogszerűtlen volt ugyanúgy, mint a rendőrség állományába való felvételem elutasítása, hiszen a szóban forgó végzésben megállapított jogellenes magatartásformák egyikét sem valósítottam meg az Új Magyar Gárda tagjaként, sem más esetben.

Igyekeztem mindent elmondani, amit átéltem az elmúlt két, két és fél hónap alatt. Életem egyik legnehezebb időszaka volt. A testi és lelki felkészülés, a küzdelem, hogy megfeleljek az elvárásoknak, a számtalan álmatlan éjszaka rengeteg erőmet elvette. És amikor már minden biztosnak tűnt, amikor úgy látszott, hogy megnyertem a magammal és a másokkal vívott csatát... akkor lekeverték életem talán legnagyobb pofonját. Hátba szúrtak. Egyetlen nappal a cél előtt.

E történet tökéletesen alátámasztja a mai magyar valóságot. Szeretném, ha minél több emberhez eljutna ez az üzenet. Szeretném, ha ez az üzenet felébresztené a bénító ködbe burkolózott, mélyen alvókat: nem változott semmi...

Tisztelt Belügyminiszter Úr!

Az elmondottak tükrében szeretném feltenni Önnek a kérdést: Ön szerint a velem szemben lefolytatott „felvételi eljárás” maradéktalanul megfelelt-e a törvényi előírásoknak, amikor az azt lezáró elutasító döntés egy olyan szabálysértési ügyben hozott ítéleten alapszik, amelyet gyakorlatilag egy később született jogerős bírósági végzés felülbírált?

Más szemszögből megközelítve a kérdést: etikus és igazságos-e egy büntetlen előéletű, feddhetetlen múltú, szilárd nemzeti öntudattal rendelkező fiatalt megfosztani annak lehetőségétől, hogy hazáját és nemzetét elhivatott rendőrként szolgálja?

A felsorolt tények ismeretében kérdezem Öntől, tisztelt Belügyminiszter Úr, hogy mi volt a valódi oka az én felvételi elutasításomnak, hiszen a hivatalos rendőri eskü szövegében kinyilatkoztatott irányelv alapján sem igazolt az a velem szemben megfogalmazott előítélet, hogy az „életvitelemben kifogásolható”: „Alárendeltjeimről a legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká, a népek kölcsönös tiszteletére nevelem.”

Őszintén bízom benne, hogy a hazafias öntudat, az egészséges erkölcsi és morális értékrend, illetve a feltétlen hazaszeretet nem számítanak alapvetően kizáró oknak ahhoz, hogy rendőrként szolgálhassam a hazámat.

Várom megtisztelő válaszát.

Kelt Letenyén, 2012. március hó 4-én.

Tisztelettel:

Molnár Dániel

Jövőnk.info megjegyzés: Olvasónk levelét csak azért közöljük, hogy feltehessük a kérdést: mit vártatok? Keserű csalódások sora fogja még érni azokat, akik bármit is várnak ettől a rendszertől. Akik elhiszik, hogy hazafinak bármiféle joga is lehet, hogy józsidók jó magyarok, vagy hogy a rendszer keretein belül változás érhető el. Ébresztő!