1989-ben az MSzMP XIV. kongresszusán a reformkommunistáknak nevezett nyugatbarát vonal került túlsúlyba. Ez lényegében a kapitalizmussal való együttműködést támogatók belső puccsának a következménye volt. Kialakulhatott a többpárti rendszer és megkezdődött a magyarság agymosása. Különböző titkos paktumok alapján ezzel együtt gőzerővel folyt a hatalomátmentés, melybe csatlósként betársulhatott a liberális ellenzék is. A nemzeti gondolat híveit üldözték, bebörtönözték, kiemelkedő személyeket meggyilkolták (Csengeyt, Krassót és másokat).

Hazug propagandával irreális jövőképet vetítettek a társadalom elé, és ennek következményeként egekig nőttek a hiú remények. Az ország kirablását ennek az átalakulási folyamatnak a természetes velejárójaként mutatták be, és a társadalom éberségét látszatintézkedésekkel igyekeztek elaltatni. Sikeres volt ez a művelet, mert a magyarság ekkora gazemberségre nem volt felkészülve.

A mai állapotokkal ellentétben akkor még volt egy általános reménykedés az életminőség javulása vonatkozásában. A kádári hiánygazdálkodás következményeként a lakosság óriási pénztartalékokkal rendelkezett, és ez bizonyos biztonságérzetet adott, az eladósodottságnak és a munkanélküliségnek még a fogalma is ismeretlen volt. Ha csak ezeket a tényezőket vizsgáljuk, már akkor is kijelenthető, hogy az akkori közhangulat és a mai között kifejezhetetlenül nagy a különbség.

A közhangulat igazi meghatározója a középosztály, mely a legvégsőkig igyekszik békés eszközökkel tartani a megszokott életvitelét. Többletmunkát vállalva, kölcsönöket felvéve, opportunista megoldásokat elfogadva. A baj akkor kezdődik, amikor már az erkölcstelen megoldások sem tudják az alapvető elvárásaiknak megfelelő életvitelt biztosítani. A kádári szocializmus utáni általános hangulatot -a remény állapotát- pontosan ez a tényező különbözteti meg a mai liberális (rabló) kapitalista közállapotok által kiváltott közhangulattól. A középosztály, különösképp az alsó középosztály helyzete reménytelenné vált, és a felső középosztály erősen sodródik az alsóbb szintek felé.

A 130 ezer tragikus helyzetbe került lakáshiteles döntő többsége ehhez a réteghez tartozik, mint ahogy a közelmúlt állásvesztőinek (közalkalmazottak, kisvállalkozók) nagyobb része is. A fenti írás helyesen állapítja meg azt, hogy még nem érkezett el a társadalmunk a kritikus pontra, de nem helyes az a kitétele, hogy a közeljövőben nem is fog. A különbség a húsz évvel ezelőtti helyzet és a mai között pontosan ez a kritikus határ közeli állapot. A reménytelenség állapota ez, mely a különben megalkuvásra mindig kész középosztályt kétségbeesett tettekre sarkallhatja.

Társadalmunk nem sokat fejlődött, sőt, erkölcsileg és anyagilag általánosságban le is épült, de egy téren azért fejlődés tapasztalható: ma már egyre kevesebben hisznek a hatalom hazugságaiban. A "vállaljuk közösen a nehézségeket országunk megmentése érdekében" kezdetű dajkamesét már nem lehet eladni senkinek. Különösen úgy nem, hogy közben a kiváltságos országpusztító réteg dühítően hedonista életvitelt folytat. Ez is egy újabb különbözőség a volt és a jelen között.

Abban ne reménykedjen, illetve attól ne tartson senki, hogy a mesefilmek forradalma fog megvalósulni, lobogó zászlókkal, euforikus tömegekkel, félisten szerű hősökkel. Ezek az idők végleg elmúltak. Nézzünk körül a világunkban és Szerbiától Líbiáig láthatunk példákat arra, hogy ma mivel jár az igazi változás. Az Iráni Iszlám Forradalomban pár hét alatt több mint hetvenezer felkelő esett el, és Pol Pot is megtette a magáét. Újabban ilyenek a változások, és az 1848. márciusi "forradalom" vértelensége nem lehet példakép. Már csak azért sem, mert akkor nem történt semmi változás, pontosan úgy, mint 1989-ben sem. Akkor a változáshoz kellett egy pákozdi csata, most hogy mi kell, majd eldönti a sors.

Kassai Ferenc - Jövőnk.info