Tomory Zsuzsa magyarságkutató: Vagyunk 

Tomory Zsuzsa Amerikában élő magyarságkutatótól kaptuk ezt az írást, a következő bevezető gondolattal: "Lelkem annyira vágyik részt venni a mostani eseményekben, hazánkért folytatott harcban, hogy valamit tennem kellett. Ez az írás az én "tevésem" 

Tomory Zsuzsa 

VAGYUNK 

A hihetetlen méreteket öltő, magyarok elnyomására, sőt elpusztítására hozott rendelkezések mára már senki előtt nem jelentenek titkot. Csak ezek oka homályos, de annyi biztos, hogy világunk anyagelvű hatalmasai lelik kedvüket ebben a játékban. S mi mit teszünk? Immár századokkal mérhető türelemmel belátásért könyörgünk azokhoz, akik ezt az állapotot jól megfontolt szándékkal előidézték. Az ellenünk való bújtogatás már ismert volt a Középkor pápai bulláiban. Ott ültek vezér alakokként Trianonban: az angolok, franciák, akik készséges segítő kezet nyújtottak hazánk feldarabolásához. Most, mikor Trianon után a játszma még komolyabbra vált, s népünk életlehetőségeit a végveszély szélére sodorták, ezekhez kényszerülnek fiataljaink "mosogatni", ahogy egy egyetemet most végzett magyar fiatal ezt kifejezte. Fiataljaink e tette sajnos csak a tudatlan angol lakósság edényeit tudja rendben tartani, de nem tudják az ezeket hasonló rabságban tartó hatalmasok céljait ugyancsak a szennygödörbe küldeni. 

Látszólag. Mert ugyanekkor egy hideg társadalom tudatába beköltözik a mindent bearanyozó magyar lélek, s ennek nem tud az önzés uralma ellenállni. Eltűnik, mint fényben az árnyék. 

Hatalmas eredményt érnek el ellenségeink: nemcsak hazánk földrajzi területeit ragadják magukhoz, de az élettér ilyen megnyirbálásának eredményeként fiataljaink idegenbe kényszerítése hazánk további rombolását vonja maga után. A híres magyar "szürkeállomány" másoknak épít jövőt, fiataljaink idegenben kamatoztatják tudásukat, s ami még fontosabb, ott alapítanak családot, ezzel - a már eddigi több millió magzatelhajtással csökkentett - lakósságunk további fogyását eredményezve. Népünket éltető, teremtő anyanyelvünk velük együtt a pusztulás útjára kényszerül. 

Látszólag. Mert ugyanekkor egy gyarmatosításra felkészült társadalom gondolatvilágába beköltözik az önzetlen magyar szeretet, s ennek nem tud a csak anyagban gondolkodni tudók uralma ellenállni. Eltűnik, mint fényben az árnyék. 

Éppen ezért szerintük e fény hordozóit el kell tüntetni a föld színéről. Egyenként, s ezen egyenkénti pusztulás reményeikben az egész nép pusztulását vonja maga után. Ez a magyartagadás még a 20. század tudományos világát sem kerülte el. Többször említettem egy földrajzi műsort: A Duna folyása melletti műveltségeket vizsgálva értesülhetett a világ arról, hogy a Fekete Erdőben ered, majd a Dráva-Száva vidékén folytatódik, ahol a part szélén egy szerb gyerek bár csabai kolbászt eszegetett, szóba sem jött, hogy e fenti két pont között is van egy ország. A nyugat őskori ásatási területeinek térképei nem térnek ki a Kárpátmedence ősműveltségére, s ezen belül folytathatnánk a sort. Őskereszténységünk, királyságunk, szervezett államformánk, ősírásunk mind-mind eltagadva. 

A saját értékeivel tisztában levő, magas műveltségű és emelkedett lelkű egyének hallgatagságát az idegenek örömmel használták fel nemlétezésünk alapjaként. Más szavakkal: az öndícséretet soha nem tartottuk nemzeti erénynek, s ez nyugati önzéssel szembeállítva ismét elnyomásunk egyik állomásává vált. Készségesen fordítottuk keresztneveinket a kérdező idegen nyelvű kedvéért az illető nyelvére. Nem kívántuk a nyugattól, hogy a reánk kényszerített, pogány latin ABC magyar magánhangzós kiegészítését figyelembe vegye. Ez máig is gyakran "akadály", ugyanakkor, amikor azok készségesen beiktatták agyukba a három francia ékezet létét, s a Harvard egyetemen már a hatvanas években volt jobbról balra haladó írógép a héber szövegek írása kedvéért. A nyugatnak halovány fogalma sincsen történelmünkről, értékeinkről, s a Szent Koronával kapcsolatos értékrendünkről akkor, amikor arról szavalnak, hogy már igazán itt volna az ideje annak, hogy a magyarok demokráciát tanuljanak. Tökéletes nyelvünket egy-egy olyan idegen, aki megismerkedett vele, az emberi szellem csúcstermékének mondja - de ezt iskoláink, s főleg a MTA nem tudatosítja gyermekeink, s népünk gondolatvilágában. Azon ritka alkalmakkor, amikor egy-egy tudós kör a magyarokról beszél egymás között, a földönkívüliekkel hozzák őket egyenlőségbe. Idegennek. Kedvességünket, udvariasságunkat gyengeségnek tartják, s minden közeledési igyekezetünk ellenére mi maradunk a világ verebei között a kanári. 

Nem véletlen tehát, hogy szemeinket mindig "Párizsra függesztettük", idegenben kerestünk őshazát, példaképet, saját műveltségünk és a világ kárára. Mert a világ a jelenlegi példa szerint anyagot anyaggal magyarázó szellemiségét népünk lelke tudná felemelni, ha erről a gondolatról le nem szoktattak volna bennünket. Sehol a világon olyan emelkedett lelkű költők, írók nincsenek, mint nálunk, kiknek munkái lelket tudtak volna vinni a világ embertelenségébe, de nem tettük, mert "megérttették" velünk, hogy a barbár magyar munkákat nem lehet idegen nyelvre fordítani. Ugyanakkor mind nyilvánvalóbbá válik, hogy ősgyökeink a világ nyelveinek DNS-e, irodalmi szóbőségünk messze felülmúl minden nyugati nyelvet. Íly körülmények között mind jobban büszkélkedünk különböző ősműveltségek hitvilágában, nyelvében való jártasságunkkal, de közben nem ismerjük fel ezek magyar eredetét, s ennek ezernyi bizonyítékát, ezzel akaratlanul is önmagunkat és a világot károsítva. Nem ismerjük fel kincseinket, mert nem volt alkalmunk saját hitvilágunk, tájműveltségünk, őstörténetünk megismerésére. Saját műveltségünkből szakadt átvevő műveltségek nyelvét idegen, másodkézből való okoskodás termékeként vesszük át akkor, amikor magyar ősalapból kiindulva rengeteget segíthetnénk a jóindulatú, de ragozó nyelvünkben járatlan idegen tudósok munkáiban. Mindezek viszont újból, váratlan szemszögből kiindulva bizonyítják a tételt: Minden műveltség eredete helyén marad fenn legtovább. Így a magyarból szakadt szemere, ma sumírnak nevezett törzse hazánkban, s nem a Folyamközben kel új életre, az ősegyiptomi szintén, s az etruszk ihletésű latin majdnem állandó hivatalos nyelv maradt hazánkban. Ugyanakkor mind jobban elfelejtkeztünk önmagunkról, s mi több, ezt az állapotot látszólag el is fogadtuk. 

Látszólag. De lényünk lényege az adás, a lélek sugárzását gátoló minden akadály eltörlése. Mint ahogy a nap is megszűnne életadó kincs lenni, ha sugaraitól megfosztanák, mint Sámsont a hajától... Fényünk nyomán új életre támadnánk! 

Reánk kényszerített hallgatással váltunk a Biblia haszontalan szolgájává, aki elássa kincseit, akarata ellenére, lelki szenvedések árán, pedig azok megosztása számára lelki igény. Szent kötelességünk lelki értékeinket megosztani a világgal! Világőrző hivatásunk eddig hallgatásra kényszerült értékeit hegytetőkről hirdetni "alkalmas és alkalmatlan" időben, ahogy Jézus tanácsolta tanítványainak az ige hirdetésével kapcsolatban. Mert nyelvünk az! A Teremtő szent Igéje, melybe beleépítette a teremtés szent csodáját. 

Mi az oka a nyugat ezen nyilvános és szemérmetlen magyarpusztító tevékenységének? Válaszért múltunkba kell tekintenünk, melyet - az elmúlt kommunista rendszerek ellenére - nem tudtak "végleg eltörölni"... Előlegben megmondom: Felfedezték, hogy vagyunk, s ez számukra kényelmetlen, tehát kell valamit tenniük ez ellen. Hogy hogyan lehet az, több milliós, Európa szívében lakó nép létét csak most fedezték fel? - Erre a kérdésre ad pontos választ történelmünk. 

A Teremtő jóvoltából hazánk a Kárpátok ölelő karjai szerető anyaként védenek bennünket. Évmilliókon át békés, teremtő élettel tükrözték Teremtő Istenünk szándékát, jóságát. Istent idéző neveink híven tükrözik ezen Isten és ember közötti kapcsolat fényét: Szép Isten, Jó Isten, Teremtő Isten, Szerelmes Isten. Nyelvünk Teremtőnkkel való élő kapcsolat, mely a teremtés titkait híven önmagában hordozza, ki a szeretettel kérdező számára mindig megnyitja titkait. Nincs fal, akadály Teremtő és teremtménye között: ősi imáink szerint is csak ki kell állani ajtónk elébe, s máris belátunk a Teremtő ablakán. Hazánk lelki fénye mindenki számára csak jót, csak fényt, csak szépséget hozott: öreganyám lett a boszorkány, s széppé varázsolódott a fekete cigány is, nem mese meséink, s mondáink szerint. Gazdag termőföldek, zöld legelők, gyümölcsösök minden megélhetési gondtól őrizték meg az ott lakókat, égbe törő hegyek gyomrában beláthatatlan kincsek sora várta a jövőt. Gazdag folyóink, tavaink ezernyi élőlénynek adtak biztos otthont itt, hiszen hazánk földi paradicsom. De ebből a paradicsomból a körülöttünk lakó idegenek főleg egy dologra figyeltek, csak azt óhajtották: az aranyat, drágaköveket. 

Szomszédainknak érdeke volt, hogy elvonják a távolabb élőket ezek felfedezésétől, s alattomosan azt kezdték hirdetni, hogy a Kárpát medence üres, lakatlan, használhatatlan terület, nem érdemes látogatni. Velünk meg elhitették, hogy hitvány, semmire való nép vagyunk, nem érdemeljük meg azt, hogy az emberiség többi részének tagjai legyünk. Az üres, lakatlan Kárpát medencét még tanították nekünk, bár már gyermek fejjel sem tudtuk megérteni, ez hogyan lehetett... A világ legvédettebb, legtermékenyebb, leggazdagabb területe Árpádig lakatlan? 

De nemcsak idegenekkel hitették el ezt a lehetetlenséget, zsákmányukat féltő ordasok tudatosságával, velünk is elhitették teljes értéktelenségünket, s azt, hogy a Nyugat nélkül fabatkát sem ér életünk. Történelmi feljegyzések már a középkortól megőrizték e tényt, a török-járás idejét említenünk sem kell, a Habsburg idők gyilkos rendelkezései mind nemzetgyilkosság reményében születtek. Trianon, majd az ezt követő háború meghozta a hivatalos nemzetpusztítók valamennyi fegyverét, hogy személyes jelenlétükkel megvalósítsák Európa nagy álmát: a magyarok elpusztítását. 
(...) 

Történelmünk mindig a Teremtés nagy eseményeit tükrözik. Csillagos egünket Csodaszarvasunk hordja testén: homlokán az esthajnal csillag, szügyén a hold, s ahány szőre szála, annyi csillag rajta, agancsain is csillagokat hord. Ő Isten küldötte, ki agancsai között hozza nekünk napunkat, kit Szép Miklósnak is hívunk. Ősimáink e történést a következő képpel kezdi: 

Amott kerekedik egy fekete felhő 
Csodálatos szarvas abból támad el 

ő A teremtés e valóságával tudósaink csak korokkal később ismerkedtek meg, amikor távcsöveikkel felfedezték e népünk által jól ismert fekete felhőt, amit ők csillagbölcsödének neveznek. Onnan hozta Csodaszarvasunk Magorunkat, ki később magányos útat járt be a csillagvilágban, s nem véletlen, hogy Magor neve a magány szavát is magában hordozza. 

Ősszüleinkkel kapcsolatban ezt a parányt ismernünk kell, hogy biztos, magyar alapból indulhassunk. 
Nyelvünkkel kapcsolatban ugyan ilyen parány: nyelvünk ősnyelv, eredete Isten ígéje, gyökrendszere a világ nyelveinek DNS-e. Tekintettel arra, hogy a Teremtés hajnalától rögzíti a történteket, bármi kérdésünk van, nyelvünk szerkezete pontos választ ad. 

Feladatunk: gyermekeinket, a világ népeit kézen kell fognunk, lépteiket egyengetni, s Istenhez vezetni, megmutatni nekik, hogy Benne egyek vagyunk. 

Tehát: sürgősen munkához kell látnunk, lelki kincseinket feltárni előttük a számukra éppen szükséges területen. Most talán meg kell ismertetni őket Korona tanunkkal - hogy már ilyen is van e világon, csak fel kell figyelni rá! 

Így válunk majd a világ szemében "haszontalan" kanáriból a lélek szépen szóló Aranymadarává. S örülnek majd annak, hogy vagyunk. 

Tomory Zsuzsa 

2012. január 22. 

(A fényképet T. Szántó György készítette) 
polgarinfo.hu