Számunkra, magyarok számára is aktuális tanulságokkal bírnak az ír szabadságharcos, az IRA egykori vezetőjének, Michael Collinsnak a gondolatai, amelyet a britek kivonulása után jegyzett le népe számára.

Az angol civilizáció talán megfelelő az angol nép számára, de a miszámunkra csakis idegen lehet. Az az angolok civilizációja, amit az ő történelmük formált ilyenné. Miránk nem illik. Ez egy öltözék rajtunk, és nem valami lényegi bennünk. Mi szegényesek, hitványak, és esetlenek vagyunk, ha hordanunk kell. Ez az öltözék kiemeli a hiányosságainkat, miközben nem hagy lehetőséget arra, hogy megmutassuk az előnyös tulajdonságainkat. A külső és belső életünk a rosszulöltözöttség kifejeződésévé vált. Az ír nép Gael (ősi ír - a ford.) lelke még mindig él. Önmagában elpusztíthatatlan. A jellemvonásait azonban elfedte és bepiszkította az, amit ránk húztak, csakúgy, ahogyan Írország pompás felszínét bepiszkították falvaink és városaink ócska lakóházainak visszataszító egyvelege, hitvány boltjai, nyomorúságos kocsmái, ahelyett, hogy amilyennek lenniük kellene, külső pompájukban gyönyörű emberi kifejeződései lennének annak, hogy milyen is a mi Isten-adta országunk.

Csupán Írország távoleső déli, nyugati, és észak-nyugati sarkaiban találni még példát arra, ahogyan a régmúlt ír civilizáció a jelenkorban megmutatkozik. Azokra a helyekre az anglicizálódás társadalmi jellege sohasem tudott könnyen beférkőzni. Ma csupán ezek azok a helyek, ahol az ír életvitelben bármiféle eredeti szépség és méltóság még fennmaradt. És ezek az országunk legszegényebb részei!

Achill szigete, bár elszegényedett, mint az emberek maguk, kemény, mint amilyen maga az élet is ott, és embertpróbáló, mint a létért folytatott küzdelem, külsőségeiben mégis pompázatos. Az ember megfigyelheti ott a fiatal nők parádéját ír pónik hátán lovagolva, ahogyan homokot gyűjteni mennek a tengerpartra; vagy láthatja összegyűlni őket a pázsiton sáljaikban, és élénk színű, fonott-szőtt-festett szoknyáikba öltözve, amelyeket maguk készítettek - pont ahogy fonják, szövik, és festik őket már több, mint ezer éve. A kunyhóik is, mintha alig változtak volna. Egyszerűek és festőiek maradtak. Csupán ezek a helyek még, ahol az ember betekintést nyerhet abba, milyenné válhat ismét Írország, amikor a szépség több lehet már egy parádénál, és egy virágzó, boldog Gael élet a külsőségeiben is megmutatja magát.

A belső életünk is az angol civilizáció alkalmatlanságát fejezi ki. Minden természetes intelligenciájuk mellett is közülünk sokak látókörét beszűkítette a mindennapi újság, a kocsmai élet, és a versenypálya. Az angol civilizáció színpadi írekké tett minket, csaknem önmagunk gúnyképévé.

Elpusztították a nyelvünket, az egészet elvették, és azzal, hogy az övékét adták nekünk, megátkoztak minket azzal, hogy a rabszolgáikká váltunk. A szavaik az ő tükörképeik lettek bennünk, és nem azt szolgálják, amit szolgálniuk kellene: hogy eszközök legyenek a saját gondolataink kifejezésére.

Mi most megszereztük az első győzelmünket. Biztosítottuk az ellenség távozását, aki ránk kényszerítette mindazt, ami bennünket megaláztatásban és elnyomásban tartott. Csak akkor lettünk sikeresek, miután visszatértünk az ír szokásainkhoz, miután komoly erőfeszítéseket tettünk, hogy a saját nyelvünket beszéljük, és miután igyekeztünk ismét magunk kormányozni magunkat. Csak úgy tarthatjuk ezt az ellenséget távol, és minden más ellenséget is, ha teljesítjük ezeket a feladatokat.

Most névleg szabadok vagyunk. Hogy mennyire válunk szabaddá valójában, és mennyire tudjuk biztosítani a szabadságunkat, azon múlik, hogy milyen mértékben válunk ismét Gael emberekké. Ez egy nehéz feladat. A brit hadsereg gépezetét, amely megpróbált szétzúzni minket, láthattuk a saját szemünkkel. Megérinthettük. Nekifeszíthettük az erőnket. Láthattuk az ügynökeit egyenruhában és felfegyverezve. Láthattuk a tankjaikat és páncélautóikat.

De azt a lelki gépezetet, ami megcsonkított minket, ami elpusztította a szokásainkat és az önálló életünket, nem ilyen könnyű észrevenni. Azt úgy kell felkutatnunk, hogy az elméinkbe tekintünk. Ellene kell fordítanunk a közös, egységes lelki erőnket, a teljes súlyával. De mivel annyira megszokottá vált már számunkra, hogyan tudjuk felismerni egyáltalán?

Talán nem tudjuk. De tehetünk valami mást. Lecserélhetjük. Feltölthetjük az elméinket Gael eszmékkel, az életünket pedig Gael szokásokkal, amíg végül nem marad hely már bennük semmi másnak.

Nem az országunk bármiféle nemzetközi társítása a brit nemzetekhez lesz az, ami megakadályoz majd minket a feladat elvégzésében. Mindez a mi kezünkben van. Rajtunk múlik, hogy a valódi szabadság megteremtésének dicsősége, vagy hiányának szégyene száll majd ránk.

Néhány kötődésünk a korábbi ellenségünkhöz megmarad, de mivel nincs hatalma láncon tartani minket, ránk hasznos irritálószerként hathat. Állandó emlékeztetője lehet annak, hogy valójában milyen közel is kerültünk ahhoz, hogy egy brit nemzetté váljunk. Ma már senkinek nincs hatalma azzá tennie minket, csakis nekünk, saját magunknak.

Egy új civilizációt kell felépítenünk, a régi alapjain. És nem az ír nép vezetői azok, akik ezt az ír nép számára megvalósíthatják. Ők csak az utat mutathatják meg. Mindent megtehetnek azért, hogy eljöjjön az igazság, a törvény, és a rend időszaka, ami lehetővé teszi az emberek számára, hogy a célt maguk megvalósíthassák.

Nem a politikai vezetők azok, akikre az embereknek tekintenie kell, hanem önmagukba kell nézniük. A vezetők csupán egyének, és az egyének tökéletlenek, hajlamosak a hibákra és gyengeségekre. A nemzet ereje a teljes nép lelkének ereje lesz. Olyan politikai, gazdasági, és társadalmi rendszert kell létrehoznunk, ami a mi nemzeti jellegünkhöz illeszkedik.

Olyan rendszernek kell lennie, amiben az anyagi-szellemi-lelki szükségleteink és ízlésünk kifejeződésre, és megelégedésre talál. Azután felnőhetünk az önállósághoz és önellátáshoz, és a falvainkban, városainkban, otthonainkban, amikben élünk, kisugározhatjuk azt a fényt, ami bennünk van - mert most még mindezek csak azt a sötétséget mutatják, amely oly hosszú időn át borult ránk.

(Fordította: R. Péter - Szent Korona Rádió)