Jelenleg tanúi lehetünk a nyugati gazdaságok elkerülhetetlen összeomlásának. Elkerülhetetlen - nem azért, mert a nyugati gazdaságok eladósodtak, de nem is a kormányzati tisztviselők hozzá nem értése és a költségvetési bevételek elsikkasztása miatt. Az összeomlás a gazdasági rendszer gyökereinél fogva elkerülhetetlen, mert a teljes gazdasági felépítmény parazita jellegű. Ezeknek a gazdaságoknak a fennmaradásához más gazdaságok szükségesek, amelyek betölthetik a gazdatest szerepét, ahonnan táplálékot szerezhetnek.

Az ilyen gazdaságok ereje abban rejlik, hogy el tudják hitetni a gazdatesttel, hogy az függ a parazitától, és nem fordítva - hogy a kizsákmányolt gazdaság nem fenntartható és nem őrizheti meg függetlenségét az élősködő gazdaság által nyújtott támogatása, pénzügyi háttere és valutája nélkül.

Ezeknek az élősködő gazdaságoknak külső munkaerőre van szüksége, hogy kitermelhessék a külső gazdaság természeti erőforrásait, amit importálnak, hogy így az élősködő gazdasági rendszer fenntartásában vegyenek részt. Ez egy bizonyos mértékben érthető is, mivel sokszor ezek az erőforrások nem találhatók meg nagy mennyiségben ezekben a gazdaságokban. Hogy ezt megvalósítsák, a külső gazdaságot teljes egészében meg kell semmisíteniük a maximális kihasználtság érdekében. Valójában nem ez az egyetlen lehetőségük a fennmaradásra, együttműködést is kezdeményezhettek volna, ha úgy adódik. Ez azonban egy nem kívánt lehetőség volt.

Ehelyett megtévesztésekkel és háborús fenyegetettséggel megvalósították a rabszolgaság és a gyarmatosítás rendszerét. A cél az volt, hogy a bennszülött lakosság munkaerejét hasznosítsák a természeti erőforrások kitermelésére, amit hasznosítanak az élősködő gazdasági rendszer fenntartására.

Ez az egyre gyorsuló terjeszkedés mögötti mozgatórugó, ezért folyik a gyarmatosítás a teljes nyugati világban és Afrikában, Ázsiában, illetve a bolygó más területein. A gyarmatosítás rendszerének tökéletes kidolgozottsága biztosította a végrehajtás hatékonyságát. A folyamat katalizátorának tekinthető, hogy a gyarmatosító erők sikeresen meggyőzték a bennszülött lakosságot arról, hogy semmit nem tudnak előállítani saját erőforrásaikból az európaiak szakértelme nélkül, ami nevetséges lenne - ha nem volna igaz.

Az 1700-as 1900-as évekre visszatekintve azt láthatjuk, hogy a kezdetekkor minden nyugati gazdaságnak megvolt a maga pénzneme és a saját monetáris szabványa. Az ár/érték arány ellenőrzése lehetővé tette a piac irányítását, az infláció/defláció féken tartása úgy ahogy megteremtette a pénzügyi stabilitást. Bár ezek a parazita gazdaságok függésben voltak a lopott munkától, az ellopott nemzeti erőforrásoktól, az ellopott nemzeti vagyontól, működőképesek maradtak, mert el tudták látni magukat valós erőforrásokkal. Az akkori európai országok által létrehozott devizák még valós értéket képviseltek mint elszámolási egység. De csak képviselték ezt az értéket, mert önmagukban véve értéktelenek voltak - az igazi értéket a kizsákmányolt gazdaságok valós természeti erőforrásai jelentették. A parazita gazdaság így önmagán belül semmiféle értéket nem tartott, elértéktelenedett.

Minden ilyen parazita gazdaságnak megvolt a saját valutája saját monetáris szabvánnyal. Ezek a valuták a gyarmati gazdaságokra voltak alapozottak, vagyis függtek a gyarmati gazdaságoktól. A különböző monetáris szabványok okozta nehézségeket követően hoztak létre a nyugati nemzetek egységes valutát. Természetesen voltak egyéb tényezők is. Az első világháború során az őslakos népességek megtapasztalták a lőfegyver erejét, mikor azt saját testvéreik és a gyarmatosító gazdáik ellenségei ellen használták. Ez a tapasztalat rásegített a forradalom és a gyarmatosító hatalmaktól való függetlenedés ideájának terjedésére.

A nyugati nagyhatalmak látták ezt, és előkészületeket kellett tenniük ennek megakadályozására. Nem az volt az eredeti terv, hogy a bennszülött lakosság majd ellenük használja a fegyvereket. A függetlenedési törekvések végül legrosszabb rémálmukká váltak, és meg kellett teremteniük azokat a körülményeket, amik lehetővé teszik számukra az irányítás fenntartását és a természeti erőforrások kitermelését. Erre a legjobb módszernek az adósság bizonyult, ennek elsődleges eszköze pedig a folyamatos háborús fenyegetettség volt.

1944. július 1-től 22-ig a Bretton Woods-i konferencia alkalmából a nyugati élősködő gazdaságok hozzákötötték magukat közvetlen a dollár árfolyamához, feladták a korábbi monetáris politikát, és az USA dolláron keresztül átvették az aranystandard rendszert. Az élősködő gazdaságok központi bankjai az alapján harmonizálták a működésüket, hogy a kizsákmányolás még hatékonyabb legyen. Ez a konferencia, ahonnan a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IRDB), a Nemzetközi Fejlesztési Bank (IDA), a Nemzetközi Valutaalap (IMF), és a Világbank (IRDB és IDA) származik. Az azt követő évben jött létre az ENSZ, és a nemzetközi bankok is megkezdték működésüket.

A fent említett szervezetek és intézmények az ellenőrzés szándékával jöttek létre, ahogy azt az előző bekezdésben megemlítettük.

A függetlenségi háborúk után ezek a pénzintézetek, a nyugati gazdaságok felajánlották az újonnan elkülönült gazdaságoknak, hogy segítenek az újjáépítési folyamatban. Pénzt adtak kölcsön abból a célból, hogy a függetlenné vált országok építsék fel az infrastruktúrát, és úgy állítsák be a gazdaságot, hogy a későbbiekben majd ezt visszafizessék. Az általuk adott legmérgezőbb tanács az volt, hogy értéktelenítsék el az új pénznemeket. A megtévesztés egyszerű volt. Elmagyarázták, hogy ha leértékelik a valutát, az árak emelkednek. Az áremelkedés több bevételt jelent, ami fokozza a gazdasági növekedést. Amit ezek a közgazdászok - nyilván okkal - nem magyaráztak meg kellőképpen az új kormányzatoknak, hogy ez a gazdasági növekedés inflációs lesz, vagyis hogy a költségek felzárkóznak a bevételi szinthez, a haszon csökkenése pedig a gazdaság hanyatlásához vezet majd.

A másik aspektusa ennek az inflációs gazdasági növekedésnek az volt, hogy a saját valuta vásárlóereje tartósan gyenge maradt, és a gyarmatosító hatalmak így olcsón alkalmazhatták a bennszülött munkaerőt és sokkal olcsóbban vonhatták ki az erőforrásokat, mint a saját gazdaságukban. Ezen irányelv végrehajtása volt a közvetlen oka annak, hogy az élősködő gazdaságok tovább gyakorolták az uralmat a kizsákmányolt gazdaságok felett. A nyugati országok olcsón kitermelik az erőforrást, előállítják a készterméket, amit kiskereskedelmi áron eladnak a gyarmati gazdaságnak, és még mindig nevetségesen magas nyereséget tesznek zsebre, miközben a saját valuta vásárlóereje alacsonyan van tartva.

1971. augusztus 15-én Nixon, az USA korábbi elnöke megszüntette az aranyat a dollárral összekötő kapcsot, így a dollárra többé nem voltak érvényesek az aranystandard rendszer korlátozásai és megszorításai. Innentől az amerikai gazdaságpolitikát a FED pénz-ellátási döntései határozzák meg. Bár a dollár már nincs az aranyhoz rögzítve, a világ valutái pedig még mindig a dollárhoz vannak rögzítve. Innentől a világ gazdaságai a FED pénz-ellátási döntéseitől függenek.

Bármi is történik az amerikai gazdaságban, az kihat a világgazdaságra, és mivel a kizsákmányolt gazdaságok leértékelték a pénzüket, ők érzik meg legkorábban és legerősebben a pénzellátással és a kamatokkal való manipulálás hatásait. Dióhéjban: a világ gazdaságai - beleértve Kína is - kézivezérelhetőek a dollárnak nevezett távirányító segítségével. Más magyarázat nincs arra, hogy Kínának miért kell általános inflációval szembenéznie és az élelmiszerárak drasztikus emelkedésével, csak hogy a jüan még mindig a dollárhoz van rögzítve. Természetesen 2%-ban feloldották a rögzítést, ami 2%-al növelte a jüan vásárlóerejét és lehetővé teszi, hogy kevesebb jüanból több amerikai dollárt lehessen venni. Nagyrészt e körül forognak az USA és Kína kereskedelmi vitái. Mindenesetre, a jüan még nem 100%-ban független a dollártól, még csak 2%-ot tett meg a rá váró útból.

Mi értelme mindennek? Mihez fognak kezdeni az afrikai országok, ha a dollár és az euró összeomlik? Az afrikai gazdaságok nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak a külső gazdaságoktól való függés miatt - beleértve Kínát is. Az az állam, amelyik ellenőrizni tudja Afrika erőforrásait, a 21. század következő szuperhatalma lesz. 2005-ben alig lehetett találni olyat az úgynevezett fejlett országokban, ami afrikai országban akart volna befektetni.

Afrika súlyos tőkekiáramlástól szenvedett. Közismert volt, mint a korrupciók melegágya, az általános szegénység, éhínség és háborúk színhelye. Nem sok minden változott, de ma már robbanásszerűen megnőtt azok száma, akik befektetni akarnak. Ömlik be a befektetői tőke, zajlik az infrastruktúra kiépítésének pénzelése, és a befektetés más formái bombázzák Afrikát az Egyesült Államokból, Európából, Kínából és Indiából. Franciaország, a NATO, az Africom és a parazita gazdaságok más szervezetei pedig fokozzák katonai jelenlétüket a kontinensen.

Ha az afrikai kontinens erőforrásai feletti irányítás dönti el, ki lesz a 21. század szuperhatalma, miért ne döntenének az afrikaiak úgy, hogy ők ellenőrzik a saját erőforrásaikat, és a 21. század szuperhatalmává válnak? Ezért a francia elnök Sarkozy beleavatkozott az elefántcsontparti választások menetébe, mert nem akarta, hogy az afrikai rendszer kidolgozza saját pénzügyi rendszerét. Ez az oka annak is, hogy Líbiát a mai napig bombázzák.

Al-Kadhafi vezetőtestvér az aranydínárt akarta bevezetni, mint az afrikai konteinens országainak közös fizetőeszközét és megteremteni egy pán-afrikai pénzügyi rendszert, ami többé nem fogadott volna el semmit az olajért cserébe, csak aranyat. Ez hamarabb megtörte volna Európát, mint ahogy Európa töri meg saját magát. Még mindig vannak olyan országok Afrikában, melyek eurót használnak és tagjai a brit gazdasági közösségnek, de ezek az országok mélyszegénységben élnek.

Vegyük például Zimbabwét. Egy forradalmi nemzetről van szó, ami visszavette a gyarmati erők által elvett földeket és visszaadta az őslakos feketéknek. Ez egy olyan ország felszabadulását jelentette, ami régóta szenvedett a nyugati elnyomástól, így a fekete őslakosság felszabadult a fehér megszállóktól. Ezért Zimbabwe ellen szankciókat vezettek be, aminek köszönhetően Zimbabwe gazdaságának szembe kellett néznie a hiperinflációval.

Ekkor úgy döntöttek, hogy félreteszik a zimbabwei dollárt, és behelyettesítik külföldi fizetőeszközökkel, amerikai dollárral és euróval, hogy stabilizálják a gazdaságot. Ez végül sikerrel járt, bár az idegen pénzhez nehéz hozzájutni, és a lakosság zimbabwei dollárban tartott megtakarításait elsöpörte a hiperinfláció. Most az euró van az összeomlás szélén, és az amerikai dollár is hanyatlik, mégis mihez kezdene zimbabwei gazdaság? Kelet felét tekint, hogy szakíthasson a Nyugattal. Kína és India stratégiailag fontos befektetésekbe kezdett, mondhatni elég jó feltételekkel. Csakhogy a két ország gazdaságára még mindig hatással van a dollár. a jüan különösen nagy mértékben van kitéve a dollár áringadozásainak.

A kérdésem a következő: a "keletre fordulás" helyett miért nem fordulnak maguk [Afrika] felé? Zimbabwe egyedül a világ legnagyobb aranykitermelője. Ásványkincsekben gazdag. Minden afrikai nemzet gazdag ásványokban és más természeti erőforrásokban. Miért nem csatlakozik a környező országok gazdaságpolitikájához és függetleníti magát az összeomlási pályán lévő gazdaságoktól? Mikor a dollár és az euró összeomlik, az magával rántja a világpiacot. Beleértve Kínát is, mint az USA államadósságának harmadik legnagyobb tulajdonosát. A Nyugat hanyatlásával eljön annak is az ideje, hogy Afrika átvegye az irányítást saját erőforrásai felett, és független nagyhatalommá váljon.

Forrás: Mathaba

Fenyvesi Áron