• Friss hírek
• Vezércikk

Dereguláció. Így hívják a pénzügyi világ betegségének egyik legpusztítóbb kiváltó okát. Nyugodtan nevezhetjük civilizációnk rákos daganatának, hiszen pont úgy falja fel és emészti el a világot, ahogy a rák az embert. A daganatos megbetegedéseket a szabályozatlan, kontrollálatlan sejtszaporulat okozza, beépülve és károsítva a biológiai szöveteket. Közgazdasági értelemben a dereguláció jelentése röviden: a szabályozottság mértékének, az állam szerepvállalásának csökkentése a piaci, pénzügyi hatások érvényesülésének nyomására. Tehát a dereguláció pont úgy növekszik, beépülve, kontrollálatlanul, áttéteket képezve és végzetesen károsítva az állami szöveteket, mint egy rákos daganat az élő, emberi szervezetben. Ahogy a ráknak, természetesen a deregulációnak is van kiinduló pontja.

Kórelőzmény

A jelenlegi, szinte felfoghatatlan pénzügyi hatalom kialakulásának több évszázados múltja van. A dereguláció lényegében ennek a hatalomnak a gátlástalan és kapzsiságot tükröző túlburjánzása. Minél több pénz és profit, erkölcsi aggályok és bármiféle gazdasági, vagy állami kontroll nélkül, csupán ez számít nekik.

A II. világháborút megelőző nagy gazdasági világválság hatására az Amerikai Egyesült Államok szigorú ellenőrzés alá vonta a pénzügyi szektort. A bankok többnyire helyi vállalkozásként működtek, amelyek nem spekulálhattak a betétesek megtakarításával. A világháború után Amerika valódi nagyhatalommá vált és rohamosan fejlődött gazdaságilag. Van egy mondás azonban: akinek sok pénze van, az még többet akar. Az 1970-es vége felé egyre dominánsabbá váltak azok a neoliberális elképzelések, amelyek szerint a pénzügyi szektor szabályozása káros és meg kellene szüntetni a szabadpiaci korlátozásokat. Az 1980-as évek elejére a deregulációs lobbi győzelmet aratott és az államilag szabályozott kapitalizmust felváltotta a neoliberális kapitalizmus. Az amerikai kongresszus két olyan törvényt is elfogadott, amely megvalósította a pénzügyi szektor deregulációját. Először a betétgyűjtő intézmények deregulációjáról és monetáris ellenőrzéséről (Depository Institutions Deregulation and Monetary Control Act) szóló 1980-as, majd az 1982-es Garn-St. Germain-törvényt szavazták meg a kongresszus tagjai. Az új törvények a kamatlábak fokozatos deregulációját írták elő, és elősegítették a pénzügyi szektort felosztó korlátozások lazítását. Vagyis, lehetővé vált az amerikai típusú takarék és hitelbankok számára, hogy kockázatos befektetésekre használhassák betéteseik pénzét. Még egyszerűbben fogalmazva: a bankok fogták a kisemberek megtakarított pénzét és afféle pénzügyi kaszinózásba fogtak. Ez gyakran súlyos katasztrófákhoz, banki sikkasztáshoz, csődökhöz vezetett és persze a kisemberek kisemmizéséhez.

A pénzügyi szektor térhódításának következő állomása az 1933-as Glass-Steagall törvény eltörlése volt. A Glass-Steagall létrehozta a szövetségi betétbiztosítási alapot, illetve teljesen szétválasztotta a kereskedelmi banki és a befektetési banki tevékenységet. 1999-ben azonban a Clinton-kormány alatt ennek homlokegyenest az ellenkezőjét valósították meg a Gramm-Leach-Bliley törvény elfogadásával. Lényegében ez a törvény alapozta meg a gátlástalan spekulációk lehetőségét és innen egyenes út vezetett a 2008-as gazdasági válságig, valamint a továbbra is tartó súlyos pénzügyi zavarokig. A Gramm-Leach-Bliley törvény lehetővé tette, hogy a kereskedelmi bankok, brókercégek, biztosítótársaságok, nyugdíjalapok, intézményi befektetők és hedge fundok befektethessenek egymás termékeibe.

Az Egyesült Államok ezzel gyakorlatilag teljesen lemondott pénzügyi szuverenitásáról és a hatalmat néhány befektetési banknak (Goldman Sachs, Morgan Stanley, Lehman Brothers, Merill Lynch, Bear Stearns), pénzügyi konglomerátumnak (Citigroup, JP Morgan), értékpapír biztosítónak (AIG, MBIA, AMBAC) és mindezek kiszolgálóinak, a hitelminősítőknek (Moody’s, Standar & Poor’s, Fitch) adta át.

Pénzügyi buborék, avagy a rákos daganat

A dereguláció megvalósulásával Pandora szelencéje kinyílt és a bankok gátlástalanul elkezdtek – mindenféle hitelbírálat nélkül – a magánszemélyeknek alacsony minőségű jelzáloghiteleket nyújtani, melyek magasabb kamatozásúak voltak. 2000 és 2003 között a jelzáloghitelek száma, majdnem a négyszeresére nőtt. Az új rendszer több billió dollárnyi jelzálog és egyéb hitelt kapcsolt össze a nemzetközi befektetőkkel. A Központi Banknak (Federal Reserve) szabályozó szerepe lehetett volna, de nem élt ezzel a jogával és a deregulációt támogatta. A bankok pedig újabb és újabb kölcsönszerződéseket írtak alá lakáshitelekhez.

A dereguláció nyomán született új rendszerben a befektetési bankok, a pénzügyi konglomerátumok, az értékpapír biztosítók és a hitelminősítők mind összejátszottak a gyors és elképesztően hatalmas profit érdekében. A kölcsönök minősége senkit sem érdekelt, csak az, hogy minél többet tudjanak eladni belőlük.

A kölcsönnyújtók eladták a jelzáloghiteleket a befektetési bankoknak, akik több ezer ilyen kölcsönszerződést és egyéb más hitelt gyúrtak össze biztosítékkal védett tartozásokká (Collateralized debt obligations – CDO). Ezután a bank fogta ezeket a tartozásokat és befektetőknek adta el. Látszólag minden rendben volt, hiszen a hitelminősítők, ki tudja mire alapozva, AAA-s besorolást, vagyis a legjobb befektetési értéket adták a bankok által eladott biztosítékkal védett tartozásoknak. A „jó minőségű értékpapírok” pedig rendkívül népszerűvé váltak a nyugdíjalapok körében. És így ment ez… Évente több százmilliárd dollár folyt át az ilyesféle értékpapírosításon.

A biztosítók szintén kiszakították a saját részüket az értékpapírosításból. Hitel-nemteljesítési csereügyletekkel (Credit Default Swap – CDS) kezdtek el kereskedni. Ez lényegében a befektetők számára kialakított biztosítási forma volt, amely azt jelentette, hogy a biztosítékkal védett tartozásokkal (CDO) rendelkező befektetők, egy bizonyos befizetés ellenében kártérítési ígéretet kaptak a biztosítóktól. A normál biztosítással ellentétbe azonban az úgynevezett CDS-t bármelyik befektető megvásárolhatta a biztosítótól, ha az általa nem birtokolt biztosítékkal védett tartozások ellen akart spekulálni. Mivel a hitel-nemteljesítési csereügyletekre szintén nem létezett szabályozás, ezért a biztosítókat semmi sem kötelezte arra, hogy kárenyhítő alappal rendelkezzenek. De ez őket nem is érdekelte és arra ösztönözték üzletkötőiket, hogy minél több CDS-t adjanak el, anélkül, hogy valójában kártérítést tudtak volna fizetni, ha valamelyik biztosítékkal védett tartozás bedőlne…

Így táplálta a deregulációnak köszönhetően a pénzügyi szektor gátlástalan kapzsisága és ostoba felelőtlensége egyre csak nagyobbra és nagyobbra azt a rettegett gazdasági buborékot, amely végül 2008-ban kipukkadt.

A válság lecsap: Gyors áttétképződés

A befektetési bankok elárasztották az értékpapír piacot alacsony minőségű jelzáloghiteleket tömörítő biztosítékkal védett tartozásokkal, csak idő kérdése volt, hogy mikor dőlnek be. 2007-re már közel 1,3 millió amerikai ingatlan volt ingatlanárverés tárgya, hiszen a bankok olyanoknak is hitelt nyújtottak, akik nem tudták visszafizetni a kölcsönöket. A kisajátítások pedig csak tovább növekedtek 2008-ig, amikor is bekövetkezett a nagy bumm.

A „beragadt” ingatlanok és a kockázatos, rossz minőségű hitelek száma bedöntötték a kölcsönnyújtókat, akik nem tudták többé eladni hiteleiket a befektetési bankoknak. A befektetési bankoknak pedig több százmilliárd értékű eladhatatlan, alacsony minőségű jelzáloghiteleket tömörítő biztosítékkal védett tartozások és ingatlanok maradtak a kezükben. Az összeomlást az átláthatatlanul keresztbiztosított rendszer sem tudta meggátolni, hiszen nem léteztek kárenyhítő alapok. A láncreakció beindult, magával sodorva bankokat, biztosítókat, ingatlanfejlesztőket, pénzügyi és ingatlanalapokat. A kór megállíthatatlanul terjedt, előbb más gazdasági ágazatokban, majd az egész világon, az Egyesült Államoktól, Európán át, egészen Ázsiáig súlyos áttéteket képezve.

Az amerikai pénzügyi szektor kapzsisága, amely évtizedeken át táplálta a deregulációs folyamatokat az Egyesült Államokban, csaknem romba döntötte az egész világot.

Az Egyesült Államokban és a legtöbb országban kétségbeesve igyekeztek menteni a menthetőt és megállítani az egyre súlyosbodó tüneteket. A különböző országok kormányai pénzintézeteket, bankokat és biztosítókat államosítottak, illetve tőkésítettek fel, hogy elkerüljék azok csődjét. Számos országnak nemzetközi pénzügyi szervezetek (pl.: IMF) segítségét kellett kérnie a krízis megoldása és a gazdaságaik stabilizálása érdekében, ám a „segítségnek” minden esetben komoly ára volt. Emberek milliói veszítették el a munkájukat, létbiztonságukat, a szociális rendszerek az összeomlás szélére kerültek, a nemzetgazdaságok sok esetben gazdasági „lélegeztetőgépre” kerültek és a pénzügyi szervezetek kiszolgáltatottaivá váltak.

Tehát valójában megoldás nem született, csupán időhúzást elősegítő intézkedések, melyek a válság előidézőit hivatottak megvédeni a társadalmak széles rétegeinek kárára.

Válságkezelők, vagy inkább válsággenerálók?

Az Egyesült Államok pénzügyminiszteri posztján évtizedek óta többnyire olyan személyek váltják egymást, akik mind valamely, deregulációs folyamatot támogató pénzügyi intézetnek voltak a vezetői, elemzői, közgazdászai vagy tanácsadói. Az 1982-es Garn-St. Germain-törvénynél, Donald Regan, a Merill Lynch befektetési bank ügyvezető igazgatója töltött be pénzügyminiszteri posztot. A Clinton-kormányzat és a Gramm-Leach-Bliley törvény elfogadásának idején egymást váltotta Robert Rubin, a Goldman Sachs volt ügyvezetője és Lawrence Summers, a Világbank egykori vezető közgazdásza és a dereguláció egyik leghangosabb támogatója. A Bush-kormányzat alatt nevezték ki pénzügyminiszterré Henry Paulson-t, a Goldman Sachs ügyvezető igazgatóját, aki 2006-ban a Wall Street legjobban fizetett vállalatvezetője volt, miután a Goldman Sachs több milliárd dollár értékben adott el biztosítékkal védett tartozásokat, melyek alacsony minőségű jelzáloghiteleket tartalmaztak. Timothy Geithner, a jelenlegi amerikai pénzügyminiszter a válság alatt a Központi Bank (Federal Reserve - FED) new york-i fiókjának volt az elnöke. Jelentős szerepe volt abban, hogy megjutalmazták a Goldman Sachs-t a hitelek elleni spekulációért.

A gócpontban, az Egyesült Államokban továbbra is azok diktálják a pénzügyi szektor működését, és az állam gazdaságpolitikáját, akik tevékenyen részt vettek a deregulációs folyamatok okán létrejövő hitelválság táplálásában.

A 2008-as válság hatásai, a dereguláció elszabadulásának következményei pedig a mai napig érezhetőek világszerte, hiszen a gazdasági zavarok nem szűntek meg, a pénzügyi rendszer rákja súlyos áttéteket képzett és egy újabb, az elemzők szerint jóval nagyobb krízis előjelei tapasztalhatóak.

Nótin Tamás - barikad.hu