Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
14 éve | [Törölt felhasználó] | 0 hozzászólás
"Nem az Ígéret Földje" - egy székely asszony mesél izraeli kálváriájáról
Alább olvasható a háromszéki Székely Hírmondóban megjelent "élménybeszámoló" első és második része.
Metapelet voltam Izraelben (1.)
Illusztráció: egy kedves zsidó bácsiAz utóbbi években egyre többször látjuk viszont középkorú asszony-ismerőseinket közösségi portálokon pálmafás, festői tájakról integetve. Izraelből jön az üzenet: jól keresek, szeretem itt. Páll Anna Mária is annak reményében vette nyakába az utat, hogy pótolni tudja szűkre szabott tanítói bérét, és lányát is lehetősége legyen tovább iskoláztatni. Csakhogy Izrael nekünk, székelyeknek korántsem az Ígéret Földje. Szolgáljon hát tanulságul ez a vallomás mindazoknak, akik a zsidók országában vélik megtalálni boldogulásukat.„Ha tudtam volna, hogy…” – kezdi el mély lélegzetvétellel Páll Anna Mária megrázó történetét. Harminc éve tanít az oltszemi kisegítő iskolában, idén februárban azonban úgy érezte, megérett a pillanat, hogy egy lépéssel előbbre jusson. Összekaparta hát spórolt pénzét, és a 2500 dolláros hitellel (ennyibe került az ügyintézés) a nyakán felült egy tel-avivi járatra.
„Én már itthon kérdeztem, hogy miből áll a munka, a közvetítő cégnél viszont csak annyit mondtak, időseket kell gondozni, azt azonban nem mondták, milyen állapotban van a gondozott”. Ahogy az a helyszínre érkezéskor azonnal kiderült, a gondozásra szoruló idős személyek korántsem olyan állapotban várják a „metapeleteket” (héberül így hívják a gondozókat – a szerk.), ahogy azt a naiv pénzsóvár elképzeli.
Annát Petaktikvába helyezték, ahol a Szászrégenből kivándorolt Klein család várt rá. „Klein Michael 89 éves, súlyos prosztata- és elmebajos bácsi volt, Lulu néni, a felesége 87 éves, fürge kicsi asszony, aki mindent és mindenkit túlél” – emlékszik vissza Anna „vendéglátóira”.
Hogy nem vendégnek jött, azt már az első órában nyomatékosították, s a megalázó kérdések után csakhamar világossá vált, hogy itt bizony leülni sincs idő. „Így lett seprűfelelős a tanítóból, holott harminc évig generációkért felelt. Tudták, hogy rájuk vagyok szorulva, szóban, lélekben ki voltam szolgáltatva, tűrnöm kellett hát a cél érdekében”. A kóser konyha szabályait is nehéz megszokni egy magunkfajtának, itt viszont külön szidás járt azért, ha a tejes kanál húsos kagylóba, a húsos villa tejes kagylóba került, emellett Lulu néni — aki a koncentrációs láger tetovált jelét is magán viseli – nem állt meg semmit szó nélkül. „Folyton megszólított, hogy ne mind bőgjek, mert ki nem állhatja az érzékeny embereket, én meg persze, hogy sírtam, hiszen amellett, hogy látástól vakulásig dolgoztam, még meg is aláztak” – idézi fel keserűségét Anna, aki három megpróbáltatásokkal teli hónap után végül úgy döntött, egy régóta Izraelben szolgáló barátnőjéhez fordul segítségért.
A segítséget meg is kapta, csak el kellett jutnia Nahariyyába, a központi ügynökséghez. Mindezt persze az után, hogy Lulu néni árgus szemekkel végigkísérte, mit rak be a csomagjába, ugyanis Anna tapasztalatai szerint „ott minden metapeletet tolvajnak néznek, s ha feljelent a család, a rendőrség úgy elvisz, hogy egy életen át dolgozhatsz nekik!”
Eljött hát a búcsú pillanata, és Anna végre taxiba ülhetett egy „jobb család” reményében. Hosszú volt az út, így sofőrjével szóba is elegyedtek. Szegényes angol nyelvtudása segítségével kiderült, hogy a fölöttébb jóképű David Salom vallásos családból származik, ő maga nem annyira hívő, viszont annál nagyobb lelkű, aggódó „felebarát”, akit érdekel embertársai sorsa, pláne egy, a nagyvilágban magára utalt, 51 éves erdélyi tanítónőé. Nem győzte hát szerény utasát biztató szavakkal feltarisznyálni, nem mulasztva el a telefonszám-cserét sem, s attól fogva az új ismerős folyamatosan érdeklődött Anna hogyléte felől. Még akkor is, ha a következő, immár román gyökerű családnál nem nézték ezt jó szemmel, s a telefonját is elvették, és eldugták előle emiatt.
A Kiryat Motzkin-ban kapott munkahelyen Annának a 87 éves Eti nénivel akadt dolga – az pedig éppen elég. „Az ottani átlagéletkor 104 év, és az újságban szereplő főcímek alapján a 120-ra törekednek. Ezért van szükség annyi gondozóra” – magyarázza Anna. Eti néni egy „rigolyás, raplis” asszony volt, aki annak idején takarítónőként dolgozott, így nem csoda, ha a jó modornak nyoma sem nagyon akadt benne. „Eti néni lánya naponta háromszor felhívta az anyját, hogy az mit csinál, hogy van. Ott bizony nem hanyagolják az öregeket, amit ők mondnak, az szent, meghallgatják a tanácsaikat, és a család fejeként tisztelik őket” – meséli a pórul járt gondozónő, akinek a története még csak ezek után vált igazán filmbe illővé.
Megkeseredve az ottani bánásmódtól s az őt ért csalódásoktól, augusztus 10-én Anna újra összecsomagolt, immár azzal a szándékkal, hogy lesz, ami lesz, hazajön. „Ha már szolgálnom kell, akkor inkább szolgálom a saját nemzetemet” – határozta el. Tárcsázta is újdonsült kedves ismerőse, David Salom számát, vinné őt el Tel-Avivba, segítene megvenni a repülőjegyet, hogy kevéske meggyűjtött pénzével hazatérjen, és tovább vállalhassa nehézségekkel teli, ám emberi méltósággal viselt sorsát. Jött is készségesen, el is vitte, de még azt is felajánlotta „védencének”, menjenek el a közeli festői parkba, ne menjen úgy haza, hogy nem látott semmit Izrael szépségeiből.
Szót is fogadott a jámbor lélek, arra számítva, hogy legalább egy szép emlékkel térhet haza. Csapot-papot, illetve csomagot a taxiban hagyva, egy útlevéllel, néhány szál cigarettával és egy gyújtóval a zsebében indult parknézőbe – ennyi is maradt az ő vagyonkája, miután a „gentleman” David Salom úgy elment ivóvizet vásárolni, hogy soha többé nem tért vissza. Négy óra elmúltával Anna már egészen biztos lehetett abban, hogy átverték, s hogy az út szélén maradt egy szál ruhában. „Nosza, Pál Anna, itt ragadsz ebben a hálátlan országban, itt meg is halhatsz, mert senki sem fog keresni” – mondogatta magában a szerencsétlenül járt asszony, miközben számba vette, hogy mi mindene veszett oda: a teljes ruhatárán és pénzén (850 dollár) kívül a telefonja is odalett, segítséget sem tudott hívni.
Metapelet voltam Izraelben (2.)
Egy pajeszos suhancnak esett meg a szíve a sírdogáló nőn, neki mesélte el a „pórul járt Páll Anna esetét a taxisofőrrel”. Már amennyire szegényes nyelvtudása engedte. Mert beszélt ő idegen nyelvet – a németet –, de azt jobbnak látta kiszolgáltatott helyzetében meg sem említeni, ott ugyanis kevesen beszélik, s tán azok sem szívesen. „A zsidóknál nagy szégyen a lopás, így mindegyre meg akartak győzni, hogy nem zsidó volt a tettes, hanem arab – őket ugyanis fő ellenségeiknek tartják, mégis tökéletesen beszélik a nyelvüket, a kisiskolások már írnak és olvasnak arabul – elvégre «az ellenség nyelvét beszélni kell». Nem úgy, mint itthon, hogy még érteni sem akarjuk a románt, nemhogy beszélni” – egészíti ki mesébe illő történetét Anna.
A tel-avivi rendőrség (miután újfent nem hitték el, hogy zsidó lehet a tettes) a román konzulátusra irányította, hadd keressen „saját népe” gyógyírt a bajára. Ott azonban a főkonzul azt tanácsolta neki (némi aprópénzzel megtoldva mondandóját), hogy menjen el a petaktikvai rendőrségre (ahová való a taxisofőr), jelentse ott az ügyet, hátha úgy legalább a csomagja megkerül.
Embereket megállítgatva – volt, aki pénzt is nyomott a markába – jutott el a buszmegállóba, innen újra Petaktikvába. A rendőrségen jelentette is az esetet, de megint ugyanabba a falba ütközött: zsidó ember nem tesz ilyet, csakis arab lehetett, álnéven. De ha már ilyen biztos a dolgában, menjen el a taxitársasághoz, és jelentse a sofőrt a saját főnökénél, kérjen szembesítést.
Ott azonban egyedül a diszpécserrel sikerült szóba elegyednie, ő volt az első, aki lejegyezte – héberül – egy papírfecnire Anna esetét, hadd menjen el vele újra a rendőrségre, s vívja ki az igazát, mert David Salom csak reggel megy be munkába.
Írás ide vagy oda, a rendőrségen senkit nem érdekelt a sárga papíros, inkább megvárták a reggelt, amikor aztán egy kizárólag héberül és angolul beszélő rendőrtiszt érdeklődött a „román nő” ügye felől. Kézzel, lábbal, a cetlivel és párszavas angol nyelvtudással szállt igaza védelmébe Páll Anna. Reggel 7 óráig tartott a „vallatás”, melynek eredményét egy újabb – immár nyomtatott – papíros őrzi. Mehet vele vissza oda, ahonnan jött: a konzulátusra...
Ekkor érkezett meg a sokat emlegetett David Salom. „Boker tov, azaz jó reggelt, mondta szelíden, szánakozó tekintettel rám nézve, aztán kisétált a rendőrségről, mint aki éppen csak fagyizni ugrott be. Én pedig maradtam a papírral a kezemben. Szó sem volt szembesítésről” – fűzi tovább az eseményeket az áldozat. Vehette újra nyakába az utat, vissza Tel-Avivba. A rendőrök aprót gyűjtöttek neki, és a lelkére kötötték, hogy ha lehet – ejnye-bejnye –, ezúttal ne taxival utazzon, hanem busszal! – és mosolyogtak.
A konzulátuson újra meghallgatták a történetet, de segítségül csak vállvonogatást és újabb cetliket kapott, amire egy hajléktalan szálló címét írták, s egy „ajánlólevelet”, amivel bárhová mehet az országban (?), „nem tudják bántani”. David Salom is telefonvégre került, de szavaitól a konzul csak „megjámborodott”. Ezek után már nem volt meglepő az ajánlat: szereznek Annának munkát, hogy rövid idő alatt kikeresse a hazautazáshoz szükséges 400 dollárt. A konzul világmegváltó mosollyal az arcán közölte: elmehet követ fejteni!
Az alig 50 kilós asszonyka ekkor már könyörgésre fogta a szót, hogy menne el ilyen állapotban sziklákat hasogatni? „Anna, én a maga helyében nem válogatnék, mert nincs más lehetősége” – jött a válasz. Így történt, hogy Anna újra nekiindult az idegen utcáknak, a „jóakaróitól” kapott fél liter vízzel és 3 pereccel a zsebében. Az ajánlatot nem fogadta el.
Utolsó próbálkozásként egy szentgyörgyi sorstársát akarta felkeresni, de az – mint a helyszínen kiderült – már nem tartózkodott ott. A ház ura azonban meghallgatta a történetét, s miután hosszas telefonálgatás (konzulátus, rendőrség stb.) után megbizonyosodott róla, hogy vendége nem hazudik, kifeszített mellel közölte: „Ha téged zsidó csapott be, akkor zsidó segít haza!”, és azonnal megvette Annának a repülőjegyet.
A sors iróniája, hogy a repülőtéren – csomagja nem lévén – újra megalázták a poklok pokla után immár hazafelé igyekvő asszonykát: meggyanúsították, hogy a Hamász embere, és fel akarja robbantani a TAROM-gépet, amely egy jókora csoport zsidó turistát volt hivatott Romániába szállítani. Aprólékosan átkutatták, s csak utána engedték fel a gépre.
„Hát én mondom, amikor Otopeni-ben leszálltam a gépről, megcsókoltam azt a koszos földet!” – fejezi be történetét Anna, aki most itt áll 1000 dolláros adóssággal, üres pénztárcával, a sorozatos csalódások emlékével és az igazságkeresés dühével. „Jól gondolja meg hát mindenki, megéri-e kifizetni azt a 2500 dollárt, és elszegődni cselédnek egy idegen országban”, ahol még csak szembe sem nézhetett kirablójával, s ahol azt mondták neki: be is perelheti a tettest, de nagyon sok pénzbe kerül, s az esélye, hogy nyerjen, nagyon kicsi. S hogy miért? Mert nem zsidó. Ezt kerek-perec így megmondták a szemébe.
Páll Anna esete kapcsán megyeszékhelyi munkaközvetítő cégeknél érdeklődtünk, főleg afelől, hogy mit vállal az, aki gondozói munkára adja a fejét Izraelben. A válaszok eltérőek. Egyesek szerint annak, aki gondozásra vállalkozik, tudnia kell, hogy nem egészséges emberek mellé rendelnek gondozót. „Senki ne higgye azt, hogy csak mosolygós öreg néniket és bácsikat kell sétáltatni a tengerparton”. Mások – állításuk szerint – garantálni tudják, hogy nem ágyban fekvő beteg mellé kerül a munkavállaló, ellenőrzött családokhoz küldik. Az üzletpolitikák abban is különbözőek, hogy egyes helyeken meghitelezik a kiutazó személyt a szükséges költségekkel és a közvetítői illetékkel (amit havi részletekben visszautal a fizetéséből), máshol csak akkor engedik útnak, ha a 10 ezer lejt megközelítő összeget előre ki tudja fizetni. Egy dologban viszont egyeznek az álláspontok: ha gond van a munkaadó családdal, a helyi ügynökségek keresnek másikat, megfelelőbbet. Aki pedig felmondás nélkül, munkaviszonyban elhagyja Izraelt, többé soha nem is térhet vissza oda. Hát kérdezzük meg Páll Annát, hogy akar-e?
Ötvös Boglárka
|
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó hírek:
Köves Slomóék Izraelben folytatták az antimagyar szervezkedést - külön dicséretet kaptak a Kuruc-ellenes fellépésért
Szertartás és zsidó szokások, avagy nem akarok hávdálát
Moszkva háborús bűnössé nyilvánított egy izraeli-ukrán oligarchát
Újabb zsidóinvázió: tízezer tetűhintást szabadítanak rá a fővárosra ebben a nagy melegben