Beküldte: 0804 Kategória: A zsidókérdés irodalma|Betiltott irodalom|Filozófia, teológia|Kommunizmus, bolsevizmus|Magyarországi zsidókérdés|Általános zsidókérdés

ELŐSZÓ.

Oly időszakban értem el férfikoromat és kezdtem behatóbban közügyek iránt érdeklődni, amikor úgyszólván világszerte, de mindenesetre Magyarországon is, a liberalizmus szelleme uralkodott.

Nagyjaink példáját követve lelkem egész melegével álltam azok sorába, akik minden társadalmi választófalat okvetlenül ledöntendőnek tartottak, s így a zsidóság teljes egyenjogúsítását is kívánták és ily irányban fejtettek ki tevékenységet. Erre nemcsak az általános emberszeretet érzése ösztökélt, hanem a hazafiságé is. Lehetőnek, sőt könnyen elérhetőnek tartottam a zsidóság megmagyarosítását nem csak nyelvileg, — ami kétségtelenül igen gyorsan haladt előre, — hanem lelkileg is.

Szinte magától értendőnek tartottam, hogy a zsidó nem csak hálából, de önérdekből is, lelkileg és gondolkodás mód tekintetében rövidesen egészen egybeolvad a magyarsággal s így nemzetem értékes erőgyarapodásra tesz szert.

Azt kellett azonban tapasztalnom, már az 1900-as évek elején, hogy a zsidóság megdöbbentő gyorsasággal ölti ugyan magára a magyarság külszínét és árasztja el nem csak a kereskedelmet, gyáripart és bankokat, de az összes okleveles pályákat is, sőt az uralmat megszerzi nem csak a főváros törvényhatósági bizottságában és közigazgatásának vezetésében, hanem kevés híján a törvényhozásban is.

Tette pedig ezt oly zajos, önhitt és követelőző módon, amely minden magyar embert kezdett gondolkodóba ejteni és nyugtalanítani. Engem is. Annál inkább, mert a valódi asszimilizáczió nyomai vajmi gyérek voltak. Mindig nagyobbodott kételyem aziránt, hogy a zsidók valóban megmagyarosodnak-e, s hogy ellenkezőleg nem a magyar szellem kiforgatásának, az elzsidósodásnak veszélye fenyeget-e?

Ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni a zsidó szellem kifürkészésével. Megoldást kerestem azon kérdésre, hogy a zsidó faj iránt miért viseltetett mélységes ellenszenvvel sőt gyakran gyűlölettel mindenkor minden nép, amely velük érintkezésbe és súrlódásba került, az ókortól kezdve a középkoron át egészen az új korig?

Közbe jött a világháború és közvetlenül rá a két undok magyar forradalom, melyek előidézésében éppen zsidó származásúak oly döntő szerepet játszottak. Ez méginkább megdöbbentett és még behatóbb vizsgálódásra serkentett.

Kialakult meggyőződésemet e könyvecskében teszem közzé.

Budapest, 1929 február 14.

OSGYÁNI RÓNAY KÁROLY DR.

KIRÁLYI KÖZJEGYZŐ

Bevezetés.

A vallások szerepe az ember életében | A Tóra, Talmud és Sulkhan-Arukh egymáshoz való viszonya

Az ember boldogulása a létért való súlyos küzdelemben főleg két tényezőtől függ: a testi rátermettségtől és a lelki energiától. Egyrészt tehát a minél erőteljesebb és egészségesebb testalkattól, a testi képességekhez számítván az észbeli tehetséget is, — másrészt pedig a szívós, kitartó akaraterőtől.

Azonban egy harmadik körülmény is rendkívül fontos; a lelki harmónia. Meghasonlott lélekkel nem csak, hogy boldogok nem lehetünk, hanem akaraterőnk is megbénul, sőt életkedvünk is megcsökken.

Minél inkább megóvja tehát valaki egészségét és fejleszti, edzi testi erejét, — továbbá minél inkább kiműveli eszét, minél kitartóbb munkára szoktatja magát s lelki élete minél összhangzatosabb, kételyektől mentesebb: annál sikeresebben állja meg az élet küzdelmeit és annál nagyobb eredményeket fog elérni.

Ugyanez áll minden emberi társadalomra, tehát népek, nemzetek, országok és birodalmakra nézve is. Azok is egyének sokaságából állván kétségtelenül az lesz legerősebb és leghatalmasabb, amelyiknek polgárai a legnagyobb mértékben vannak a létért való küzdelemre a fent előadott módon képesítve.

Valamint pedig az egyénenkénti létért való küzdelemben alul maradnak és végül elpusztulnak a testileg és észbelileg gyöngék és silány akaraterejűek: ugyanaz áll a népek vetélkedésében a gyöngébb minőségű fajokra nézve is. Továbbá valamiképpen azon egyén fölött, aki bár erőteljes és jó eszű, de műveletlen, igen nagy előnyben van azon egyén, aki nem csak természettől fogva erőteljes és jó eszű, de minden testi és észbeli képességeit alaposan ki is műveli: azonképpen az erőteljes, de műveletlen népfajok is mindenkor nagy hátrányban voltak, vannak és lesznek az erőteljes, de azon felül jól kiművelt népfajokkal szemben.

Érthető tehát, hogy ősidőktől kezdve a kiváló és vezető szerepű, úgynevezett kultúrnemzetek kiváló súlyt helyeztek úgy a test kifejlesztésére a legkülönbözőbb testgyakorlatok, — sportok, — által, az észkiművelésére pedig a tudományok magasra becsülése és ápolása által.

Lehet azonban valaki a legjobb testi erőben, lehet amellett jó eszű és művelt, mégis akaraterejét megbéníthatja s így egész létét kockázatossá teheti lelki életének meghasonlottsága.

Az embert, úgy is mint elszigetelt egyént, úgyis, mint természeténél fogva társas lényt, minduntalan oly probléma elé állítja az élet, melyet saját erejéből megérteni, megfejteni s végül megnyugodni rendesen nem tud.

Csak példaképp szolgáljanak a következők:

Már maga az őt körülvevő nagy világ és annak számtalan titokzatos jelensége, sőt maga az öntudat mibenléte, a lét értelme és célja: mindezek oly rejtvények, melyeket a legtöbb ember kimagyarázni nem tud, őt zavarba hozzák és bénítólag hatnak életkedvére és akaraterejére.

Hát még a sok testi és lelki szenvedés! miért van ő azoknak szinte végtelenül alávetve? érdemes-e élni és fáradni?

Ehhez járulnak a társadalmi élettel járó számtalan visszásságok. Az egyik szorgalmas, józan életű, erkölcsös, mégis minden erejének megfeszítése dacára alig bírja magának és családjának a puszta megélhetést biztosítani, holott egy másik, léha volta dacára jólétben él és minden élvezet részese. Az üres fejű szószátyár vezető állásba jut, holott az arra alkalmas, képzett ember alul marad. És így tovább.

E téren csak a hit és erkölcsi erő nyújt a hánytorgatott léleknek megnyugvást és állítja helyre az élet- és munkakedvet. A tudomány és a filozófia, minden fennköltsége dacára, az emberiség nagy tömegeire sohasem gyakorolta, mert nem is gyakorolhatta, e mű kereteiben nem tárgyalható okokból azt a mély hatást, mint a vallás.

A vallásoknak szinte végtelen változata fejlődött ki és hanyatlott el az idők folyamán. Majdnem minden kultúrnemzet más-más vallásrendszert alkotott magának, amelyek mindegyike magán hordta korának és műveltségi fokának bélyegét.

Valamely vallás értékét helyesen csakis aszerint lehet megállapítani, hogy mely mértékben bírja hívei lelki harmóniáját fenntartani és akaraterejét fegyelmezni és felfokozni.

Ily értékmérőül szolgálhat az illető vallás időbeli tartama és az általa meghódított lelkek száma, illetőleg térbeli elterjedtsége. Mindkét tekintetben kiváló helyet foglal el a Mózes által alapított vallás, mely immár körülbelül             2500-3000       év óta áll fenn anélkül, hogy lényegében változást szenvedett volna. Azonfelül két világvallásnak, a kereszténynek és az iszlámnak szolgált talpkövéül, mert mindkettő szentkönyvei gyanánt tiszteli a zsidók szentkönyveit is, minden változtatás nélkül.

Ehhez járul még, hogy a zsidó nép majdnem az egész földön, de különösen a keresztény és kisebb mértékben a mohamedán népek közt szétszórtan él immár 2000 év óta, anélkül, hogy valahol és valamikor önként tömegesen vallását elhagyva más vallásra tért volna át és más népbe beolvadt volna, s anélkül, hogy a zsidókat befogadó és az ő szentkönyveiket magasra tartó keresztény és mohamedán népek bármelyike is valaha állandóan meleg jóindulatot tanúsított volna irántuk. Sőt ellenkezőleg minden befogadó nép a zsidókat minden időben ádáz ellenségeiül tekintette s a befogadó népek és zsidók egymást nagy mértékben gyűlölték.

Ilyen páratlanul különleges jellegű vallás és népfaj méltán állott mindenkor a közérdeklődés gócpontjában.

A zsidó nép eredetével magával is egy nagy irodalom foglalkozik. Annak vizsgálatával, hogy a zsidó egységes faj-e, avagy kevert s ha kevert, mely napelemekből verődött össze: oly kérdések, amelyekkel e mű szerény kereteiben nem foglalkozhatom, sőt annak célját tekintve szükségesnek sem tartom. Tény az, hogy ezredévek óta volt és van zsidó nép, s hogy ennek van külön vallása, mely a „Torá”-n, vagyis Mózes öt könyvén alapul.

Kétségtelen továbbá az is, hogy a zsidó nép hajdan nemcsak külön nemzetet képezett, hanem önálló állami életet is élt, még pedig a Tóra alapján s hogy ezen törvénykönyvhöz ma is ragaszkodik.

Vizsgálódásomat tehát főleg arra szorítom, hogy milyen befolyással volt a Tóra a zsidó nép kifejlődésére és 3000 éves sorsára.

Ki kell még emelnem, hogy a Tórának mintegy kiegészítését képezik a zsidó népnek Palesztinában átélt történetének nagyobb részét leíró könyvek, továbbá vallásos énekeket és elmélkedéseket tartalmazó könyvek, a próféták könyvei, Eszter és Joób könyve, melyek együttvéve képezik a közkézen forgó „Bibliának” „Ó-Testamentum” elnevezése alatt ismert részét, amely művek kivétel nélkül a zsidó szellem produktumai.

Magát a Tórát Mózes írta-e és mikor? továbbá, hogy a benne előadott történetek a valóságnak megfelelnek-e, avagy monda jellegűek? hogy azok eredetiek-e, avagy más népek mondáiból lettek-e átvéve? — sőt, hogy maga Mózes zsidó ember volt-e vagy egyiptomi királyi család sarja és az egyiptomi papi rend titkos tudományainak beavatottja: az ma is vitás. Ezen mű célját tekintve azonban mindez mellékes. Lényeges csak az, hogy a Tóra ma is közkézen forgó szövegezésben kerek 3000 év óta a zsidó nép sorsának intézője, mert abban feltétlenül hitt és hisz és előírásai szerint élt jó és balsorsban.

Fontos még azon körülmény, hogy a Tóra mellett s vele párhuzamosan a zsidók általános hite szerint élő szóhagyomány is szállt át nemzedékről-nemzedékre és pedig Mózestól kezdve. E szóhagyomány szerint maga Jahve (Jahu-Jaho-Jahve-Jehova) közölte volna Mózessel a Sinai hegyen kinyilatkoztatott és írásba foglalt törvények bővebb magyarázatát, amelyek tehát épp oly kötelezők, mint maguk az írásba foglalt törvények. Ezek még Jézus idejében is csak mint szóhagyományok voltak a zsidó népben elterjedve. Azok írásba foglalását csak a mi időszámításunk második századának elején, vagy közepén kezdték meg a rabbik, tehát a zsidók országának második és végleges bukása és a zsidó nép szétszóródásának teljés befejezése után.

Ezen írásba foglalás, tarkítva a legkülönbözőbb nézetű rabbik törvénymagyarázataival, vitatkozásaival és gyakran nagyon is profán fejtegetéseikkel, minden rendszer nélkül századokon át folytatólag történt és körülbelül Kr. u. az ötödik században lett befejezve. Két ilyen írásba foglalás történt; az egyik Palesztinában, a másik Babiloniában, amely országok után történik elnevezésük. De mindkettőnek főelnevezése „Talmud” (tanítás). A Babilóniait tartják a zsidók értékesebbnek. Sokkal terjedelmesebb is. 12 foliáns kötetnyi. Több, mint 2000 rabbi dolgozott rajta. A Talmud oly nagy tiszteletben áll a zsidóknál, hogy sokan még a Tóránál is fontosabbnak tartják.

Minthogy pedig rendkívül nagy terjedelménél fogva a Talmud egy példányának megszerzése nagyon költséges volt, másrészt pedig rendszertelen összeállításánál fogva abban eligazodni igen nehéz, azonkívül igen sok értéktelen anyag is került belé: 1122-ik évben Isaak ben Jakob rabbi (Alphasi) megkezdte a Talmudnak rendszeres kivonatolását, amely munkán az idők folyamán számos jeles rabbi dolgozott, azok közt Maimonides is, végül Josef ben Ephraim rabbi (Káró) fejezte be és nevezte el „Sulkhan Arukh”-nak, (Schulchan Aruch), melyet 1567-ben Mózes Izraels rabbi Velencében sajtó alá rendezett és azóta számos kiadást ért. Ez mai napig az egész zsidóságra nézve általánosan kötelező erővel bír, tehát a magyar zsidóságra nézve is és pedig annál inkább, mert az 1866. évben Budapesten megtartott magyar zsidó kongresszus azt egyhangúan elhatározta.

Kútforrásul használtam elsősorban magát a Tórát, továbbá a Sulkhan-Árukhot, Huber Lipótnak 1897. évben közzétett magyar fordításában, s a Talmudot Heinrich Georg F. Lőwe német fordításában (Wien, 1896 Vcrlag der Mechitaristen Buchdruckerei). Segédkönyvekül szolgáltak továbbá dr. Kecskeméti Ármintól „A zsidók egyetemes története” (Budapest, 1927.) Anatole Leroy-Beaulieu-tól „Israel chez les nations” (Páris 1893.) Horace Mayer Kallen-től „Zionism and world politics” London, Heinemann, 1921 Burton I. Hendrick-től „The jews in America 1923” Werner Sombart-tól „Die Juden und das Wirtschaftsleben.” Leipzig, 1911.

A XX. fejezet befejezésének azon része, mely a magyar zsidóság asszimilálódásának óhajtandó módját tárgyazza, dr. Gervay Pál barátommal folytatott eszmecserék eredménye, amiért neki ezúttal is köszönetet mondok.

I.

A Tóra mint történelem.

A verejtékes munka Jahve átka | A pontos genealogia a hit alátámasztója | Ábrahám feleségének homályos szerepe | A zsidók visszaélnek az egyiptomiak bizalmával | A Tóra elbeszélő részének célja

A biblia kétségkívül a legelterjedtebb könyv a világon. Ennek első része, Mózes 5. könyve — a Tóra — tartalmának súlyához képest elég szerény terjedelmű. Minden könyv részekre oszlik, ezek pedig versekre. Ezek azonban a mi fogalmunk szerint nem versek, mert sem hangsúly mértékbe szedve, sem rímei nincsenek. A versek terjedelmi beosztása is fölötte önkényes, gyakran zavaró. Irályától azonban a fenséget, főképpen pedig a tömörséget eltagadni nem lehet. Tárgyához képest hol elbeszélés modorában, hol pedig parancsok alakjában van megírva és pedig a parancsok mindég Jahve közvetlen kijelentéseiképp vannak előadva.

Irálya oly egyszerű, tiszta és világos, hogy azt bármely tanulatlan ember is könnyen megértheti. Nehézkes szimbólumok és miszticizmus teljesen ki vannak zárva. Mindazáltal a szószerinti értelmen kívül a gondolkodó agy rendkívül fontos következtetéseket is vonhat le.

Különösen jellemző irályának meggyőző, sőt szuggesztív volta, mely szinte a hipnotizálásig fokozódik. Varázsa különösen az egyszerű emberekre és az ifjakra rendkívül nagy. Minél gyakrabban olvassák, annál szebbnek és meggyőzőbbnek találják.

Célszerűnek tartom a Tóra leglényegesebb részeit röviden, kivonatosan szemünk előtt elvonultatni, egyrészt azért, mert olvasóim túlnyomó része keresztény lesz, akik az ótestamentumot rendszerint csak kivonatos és jól „megfésült” iskolakönyvekből ismerik, de magát a szöveget egész terjedelmében sohasem olvasták, másrészt azért is, mert a levonható tanulságok így sokkal meggyőzőbbek.

A Tóra legkezdetén áll a világ teremtésének leírása. Isten, akit örök időktől kezdve létező mérhetetlenül hatalmas és bölcs szellemi lénynek ábrázol, akaratának egyszerű nyilvánításával hat nap alatt hozza létre a nagy mindenséget, az összes szerves lényekkel együtt, a semmiből. Isten hatalmának ez páratlanul magasztos és lenyűgöző jellemzése, amellett bámulatosán rövid, minden kételyt teljesen kizáró, tehát megnyugtató. Még a magasabb intelligenciájú emberek részére is meggyőző. A teremtés művének egymásutánja — természetesen, a földet tekintve — a természettudomány akkori színvonalát tekintve, páratlanul szabatos, logikus és nagyjából a tudomány mai álláspontjának is megfelelő, ha a szimbolikus napokat évek százezreivel és millióival helyettesítjük.

A teremtés befejezése után, tehát a hetedik napon, az Isten megpihent, amit ma már naiv felfogásnak tartunk, mert a teremtés örökké folyamatos és befejezetlen. A hetedik napnak, a szombatnak szigorú megünneplését azonban hathatósabban megalapozni alig lehetséges.

Isten a teremtést az emberpár megalkotásával fejezi be s az embert minden szerves lénynek annyira fölébe helyezi, hogy az ember és a természet közt szinte áthidalhatatlan szakadékot létesít.

Jellemző, hogy Isten az emberrel megteremtésének napjától kezdve állandó és közvetlen összeköttetésben van, neki megjelenik és azonnal parancsot is ad. Eltiltja a tudásfája gyümölcsének evésétől. A kígyó képében a gonosz szellem csábításának tulajdonítja a Tóra, hogy az ember a tilalmat megszegte és a tudás fájának gyümölcséből evett. Azt kellene pedig gondolnunk, hogy a tudás utáni vágy és az állatokét meghaladó tudásra való képesség az ember eredeti tulajdonsága, mert hisz éppen ez helyezi őt az összes állatok fölé. Még különösebb a tilalom áthágásának büntetése. Az ember-párnak a paradicsomból való kiűzésén felül azt a büntetést szabja Isten Ádámra, a férfira, hogy verejtékes munkával keresse meg kenyerét. A Tóra tehát a verejtékes munkát Isten átkának tekinti. Ez a felfogás az emberiségnek primitív felfogását tükrözteti vissza, de legkülönösebben a zsidóét, amire még visszatérek. A verejtékes munkát az őskori felfogáshoz képest a Tóra is csak szolgainak, még pedig rabszolgainak tünteti fel.

Az is felette jellemző, hogy a Tóra a világ megteremtésének még időpontját is meghatározza, amennyiben onnan számítja a zsidóknál még ma is használatos időszámítást. Eszerint Mózes idejét csak alig egy pár ezer évvel előzte volna meg a világ teremtése. Ma csak mosolyoghatunk fölötte. Az akkori emberek azt azonban bizonyára igen valószínűnek tartották. Hiszen az írás felfedezése előtti időben az idők folyása jóval lassúbbnak tűnhetett fel. Nem kevésbé jellemző, hogy már az első emberpár gyermekei gyűlölik egymást és Kain agyonüti Ábelt. Az irigység és gyűlölködés tehát oly régi, mint az emberi nem.

A Tóra már az első emberpárnál kezdi pontosan felsorolni az emberi nem genealógiáját. Pontosan leírja, hogy ki hány esztendeig élt, kit nemzett s így tovább egész Noéig, amely időben már annyira romlott az emberi nem, hogy Isten kiirtását határozta el. Rendkívül bájos és naiv a vízözön leírása is.

Eddig Isten csakugyan, mint a világnak nemcsak ura, hanem az egész emberi nemnek egyaránt szerető és büntető atyja van feltüntetve.

A vízözön legendája szerint Noé volt az, aki először készített bort, először lett részeg és mint ilyen illetlenül viselkedett. Három fia közül Szem volt az, aki atyjával kímélettel és tisztelettel bánt és pedig a szemérem érzésének megóvása által.

A Tóra Noé után is folytatja a pontos geneologiai feljegyzéseket, különösen Szem leszármazóira nézve, aki a zsidóknak is ősapja, de csak tágabb értelemben. Mindazáltal Szemnél lép előtérbe a faj gondolata.

Rövidesen elér a geneologia Ábrahámig, aki eredetileg Úr városában, Mezopotámiában lakott, ahol az emberiség őskorában már igen fejlett kultúra volt.

Ne gondoljuk ám, hogy a pontos geneologiai feljegyzések Ábrahámig, sőt azontúl is fölöslegesek. Sőt inkább nagyon is fontosak, mert rendkívül növeli az előadottak igaz voltának meggyőző erejét és kizárja a kételyt, a hit bomlasztóját A hit pedig azon kőszikla, melyre Mózes az ő törvényeit felépíti.

Ábrahámmal kezdődik tulajdonképpen a zsidó faj és vallás. Ő az első zsidó, mert ő az első, aki feltétlenül hisz az Örökkévalóban, mint legfőbb szellemi lényben és akinek föltétlenül, engedelmeskedik annyira, hogy egyetlen törvényes nejétől, Sárától származó egyetlen törvényes fiát kész neki parancsára feláldozni.

Ezen törhetetlen hit jutalma fejében Jahve szövetséget köt vele, melynek jeléül a körülmetélést rendeli el. A szövetség lényege pedig az, hogy Ábrahám és leszármazói kizárólag Jahvét. ismerik el Istenükül és parancsait követik, aminek ellenében Jahve megígéri, hogy Ábrahámot gazdaggá és hatalmassá teszi, leszármazóit megsokasítja, mint a tenger fövényét és magja örökségképp fogja bírni „ellensége kapuit” és hogy az ő magjában megáldatnak a föld minden nemzetségei. Íme a zsidó faji és vallási jellege dióhéjban! Ezen időponttól fogva a világot teremtő hatalmas Jehova átalakul a zsidók nemzeti istenévé, mert éppen csak Ábrahámot és ivadékát választja ki saját népéül és helyezi az összes többi népek fölé, azon egyetlen érdeménél fogva, mert hisz benne.

A szerződés jeléül pedig a körülmetélést írván elő, ezáltal a többi népektől elkülöníti.

Ábrahámnál van továbbá először kidomborítva a fajtisztaság fontos volta. Halála előtt ugyanis megesketi öreg és bizalmas szolgáját, hogy fia, Izsák részére nem a kananeusok leányai közül vesz majd feleséget, hanem hogy elmegyen az ő földjébe, Úr városába és az ő rokonsága közül vesz neki feleséget.

Az első zsidó tehát mint „jövevény” költözött ki Úr városából Kánaán földjére, ahol földet vásárolt a maga és családja temetkezési helyéül. Ez és Jahve ígérete képezi aztán a jogcímet a zsidók részére Kánaán földjének későbbi elfoglalására és népei kiirtására.

Ábrahámnak egy fia volt, az is az ő és feleségének vénségében született. Jahvénak abbeli ígérete tehát, hogy Ábrahám magját megsokasítja, ennek életében be nem teljesült, Ábrahám azonban hitében állhatatos és rendületlen maradt. Fia Izsák ép oly hivő, noha neki is csak két fia születik, tehát a szaporaság ígérete be nem teljesül. Ezek közül a kedvenc Jákob, ugyancsak követi a fajtisztaság elvét, mert rokonságából választ ő is nőt. Ennél már beteljesül Jahve ígérete, mert 12 fia születik a leányokon kívül.

Jahve az Ábrahámmal megkötött szövetséget — szerződést — Izsákkal és Jákobbal is megismétli. Ezek hárman a zsidók igazi ősatyái, a pátriárkák, akiknek élettörténetét a Tóra elég körülményesen íja le.

Nagyon tanulságos ebből egyet-mást kiemelni, mert hiszen a Tóra ezen ősatyákat követendő minaképekül állítja a zsidók szemei elé.

Ábrahám életleírásánál szembeötlő a nyugtalan költözködési hajlam. Úr városából Kánaánba költözik, onnan Egyiptomba, majd ismét vissza Kánaánba s onnan megint délfelé Gerárba, ahol akkor Abimélek a király; innen megint vissza Kánaánba, ahol meghalt és eltemették. Szembeötlő az is, hogy ezen vándorlásai alkalmával feltűnően szép feleségét, Sárát nővére gyanánt szerepeltette. Nem meglepő tehát, hogy Egyiptomban a fáraónak, Gerárban pedig Abimelek királynak megtetszett és háremébe került. Ennek megtörténte után itt is, ott is nyilvánosságra hozta, hogy Sára bizony az ő felesége, akit háremekbe elzárni nem szabad. Úgy a fáraóban, mint Abimelekben volt annyi erkölcsi érzés és tisztességtudás, hogy Sárát visszaadták Ábrahámnak s azonfelül őt fejedelmi bőkezűséggel kárpótolták „a juhok, ökrök, szamarak, szolgálók, szolgák, nőstény szamarak és tevék nagy számával” s Abimelek azonfelül 1000 ezüst pénzt is fizetett. Ily módon, felesége erénye árán lett Ábrahám gazdag emberré.

Ugyanezen eljárást megismételte Izsák is, Rebeka feleségével, Abimelek királynál, hasonlóan jövedelmező eredménnyel.

Kiemelendő ezek után Jákobnak és ipjának Lábánnak egymás iránt való viselkedése is. Egyik a másikat állandóan „becsapni” igyekezett. Jákob azonban alaposan túltett ipának eszén és mint dúsgazdag ember vonult el titokban Úr vidékéről vissza Kánaánba. Bátyja Ézsau iránt is fölötte álnokul viselkedett. Élelmiszer uzsora által megfosztja a könnyelmű, de jóhiszemű, vadászembert elsőszülötti jogától (az ugyanis az örökösödési osztályrész kétszeresét tette) és csalárdul elhalássza előle az apai áldást. Lábántól való menekülése alkalmával felesége, a szép Rákhel, kétségtelenül az ő tudtával lopja el apjának, Lábánnak bálványait s az ő tudtával tagadta le Rákhel apja előtt és rejtegette azokat. Élete végén fiának, Józsefnek meghívására egész háznépével és családjával együtt Egyiptomba költözött. Tehát ő is elég sokat vándorolt.

Nagyon ellenszenves Jákob fiainak, húgukon, Dinán esett sérelem megbosszulása. Egy khiveus királyfi, Setzhem, meglátta a szép Dinát, megszerette, elrabolta és mint feleségével bánt vele. Az akkori időkben a nőrablás mindennapi dolog volt és nem tekintették erkölcstelennek. Noha Setzhem teljes elégtételt ajánlott fel Dinának és fivéreinek, Dinát törvényes feleségül elvenni kész volt, sőt magát és egész törzsét körülmetéltetvén, a zsidó törzzsel egyesülni is kész volt: Jákob fiai mégis oly álnok, alattomos, gyáva és kegyetlen bosszút álltak, mely undorító és felháborító.

József, ha nem is pátriárka, de igen nagy ember a zsidóság történetében. Életének leírásából csak azon hallatlan és példátlan élelmiszeruzsorát emelem ki, melyet Egyiptomban a közismert hét kövér és hét sovány esztendőben véghez vitt és Egyiptom népét szolgasorsra juttatta, megfosztván azt nemcsak földje tulajdonjogától, hanem jövendő jövedelmének is nagy részétől.

Az is jellemző, hogy József módját találta kétségtelenül esze és ügyessége által, hogy a fáraó kegyét és bizalmát a legnagyobb mértékben megnyerje, minélfogva könnyű volt neki a hozzá átköltözött egész családját és háznépét Egyiptom legtermékenyebb részén letelepíteni. Fajának ebben is mintaképe.

Azután egy hosszú idő telik el, amely alatt Jákob népének sorsát a Tóra nem részletezi. Csak annyit említ, hogy nagy néppé sokasodott, amit az Egyiptomiak nem jó szemmel néztek és elkezdték őket sanyargatni. Ez a sanyargatás azonban a Tóra szerint sem állott másból, minthogy „kegyetlenül” kényszeríttették téglavetés és sárkeverésre. Ebből állott volna a nehéz szolgai munka, amilyet pedig bizonyára maguk az egyiptomiak is végeztek. Ebből az következik, hogy mindeddig a felszaporodott zsidók legalább is könnyű és szabad életet folytathattak Egyiptomban. De a sárkeverés és téglavetés, — különösen azon kor viszonyaihoz képest, — legkevésbé sem tekinthető oly súlyos rabszolgamunkának, mint például a kőbányákban való nagy kőtömbök törése és elszállítása a gúlák építéséhez. A zsidók elégedetlenségének és lázongásának valódi okát abban látom, hogy már akkor sem voltak képesek egy más, még pedig igen magas kultúrájú nép társadalmába és állami rendjébe beilleszkedni, hanem mint „választott nép” külön elbánást igényeltek, a nehéz munkától pedig, mint Isten átkától irtóztak. Mai napig sincs minden kétségen felül tisztázva a zsidók egyiptomi szereplése. Több papirusz lett megfejtve, amely terhelő adatokat szolgáltat a zsidó nép szereplésére vonatkozólag. Ezen szereplésnek csak utolsó jelenetét, a zsidó nép kivándorlását (esetleg tán kiűzetését) világítja meg a Tóra, természetesen zsidó szempontból, az ő eljárásukat igazolva; de ebből is igen súlyos következtetéseket lehet levonni a zsidó nép ellen.

Én tehát szorosan a Tórához tartom magamat. E szerint a zsidók szaporaságát az Egyiptomiak azáltal kísérelték megakadályozni, hogy minden zsidó figyermek megöletését rendelték eh Ennek igazolására hiteles történelmi adat ugyan nem áll rendelkezésünkre, de ha megtörtént volna: az kétségtelenül brutális eljárás lett volna. A gyermekirtás alól csodálatosan megmenekült Mózes, noha a királyi családban lett fölnevelve, népéhez annyira ragaszkodott, hogy egy egyiptomi férfit, aki egyik „atyafiát” megütötte, agyonütötte, ami éppen nem volt igazságos megtorlás. Ezen gyilkosság következményeitől félvén, Midian földjére menekült. Itt gyakran megjelent neki Jahve, aki utasította, hogy népét Egyiptomból vezesse ki s egy csodatevő vesszőt adott át neki e cél előmozdítására. Azon csodatételek, amelyek által Mózes fáraót, a Tóra leírása szerint arra akarta rábírni, hogy népe kivonulását megengedje, fölötte naivak. Azok legnagyobb részét az egyiptomi papok és varázslók utánozni tudták. Ebből az következtethető, hogy Mózes minden tudását az egyiptomi papoktól sajátította el. A csodatételek végeredménye mégis az volt, hogy a kivonulást a fáraó megengedte. Előzőleg azonban a zsidók, Mózes parancsára, sok ezüst és arany edényt és drága ruhát kértek kölcsön az egyiptomiaktól s azokkal… megszöktek. Ezt a Tóra egészen rendben levőnek találja s indokolásul csak ennyit jegyez fel: „az Úr kedvessé tette a népet (zsidókat) az egyiptombeliek előtt, hogy kérésükre hajlanak és kifoszták az egyiptombelieket”. Tehát behízelegték magukat a zsidók a befogadó népnél, hogy kifoszthassák őket. Ez az eljárás tehát igazoltnak és követendő példának van a zsidók szeme elé állítva.

A keleti népek féktelen képzelő tehetsége a Tórában is megnyilatkozik, mert azt állítja, hogy a véneket, asszonyokat és gyermekeket nem számítva 600,000 felnőtt, erős férfi vonult ki Egyiptomból Mózes vezetése alatt. Az összes népnek tehát legalább mintegy 3,000,000 főnyinek kellett volna lenni és ilyen nagy néptömeg vándorolt volna 40 éven át egy aránylag kis terjedelmű pusztában és táplálkozott volna mannával!

Ezen hosszú sivatag vándorlás azonban lélektanilag igen helyesen van megindokolva, mert egy szolgaságban növekedett nép nem képes és nem érdemes az ígért ország meghódítására. Erre a sivatag szabadságában fölnevelkedett és edzett új nemzedék lehetett csak képes.

A zsidók menekülése Egyiptomból és 40 éves vándorlásuk a sivatagban Jahve csodatételeinek szinte végtelen sorozata által van megmagyarázva. Az ígéret földjére maga Mózes sem juthat be. Halálának leírásával a Tórának történelmi része is lezárul. Történelmi része? annak aligha mondható, hanem igenis a mondák és legendák mesterien eggyé alkotott művének, amely egyúttal az emberismeretnek is remekműve.

A Tóra elbeszélő része tökéletesen szolgálja a maga elé tűzött célt, t. i.

1. hogy a zsidó népben kiirthatatlan meggyőződéssé rögzítse annak tudatát, hogy minden tagja Ábrahámnak egyenes leszármazottja, azon Ábrahámé, akivel az Egyetlen, az Örökkévaló, a világ teremtője és ura szövetséget kötött s akinek leszármazóit népéül választotta s minden más nép fölé helyezte s megígérte, hogy „ellenségei kapuit” hatalmába adja.

2. Hogy minden egyes zsidónak felfokozza életkedvét és állhatatossá tegye kitartását a legnehezebb életviszonyok közt is, mert a népét csodák által védő Jahvénak különös oltalmában áll. Hogy a Tóra elbeszélő részének ezen „fascináló” (e fogalmat magyar szó teljesen nem adja vissza s az „igéző” is csak megközelíti) hatását törvényei által hogyan fokozza még tovább, szinte a szélsőségig, mindjárt látni fogjuk.

Nyomtatható változat