Sokan ezt az írást is rögtön állásfoglalásként, közleményként fogják értelmezni. Ezért legelőször is leszögezném, hogy a saját véleményemet, meglátásaimat írom le. Szívesen fogadom mások véleményét az ügyben, mert úgy gondolom ezt a témakört illik végre kibeszélni. 

Tekintsünk el mindenféle ostoba jóslatoktól (maja világvége), belemagyarázásoktól, és induljunk el a realitás irányába. A többségnek nem tetszik az, hogy egyesek időről időre valamiféle -nekik véletlenül pont megfelelő- összeomlást jósolgatnak. Ezt meg is értem, nekem sem tetszik. Először is kényelmetlen elképzelni egy olyan helyzetet, ahol a megszokott hétköznapi életünk felborul. Még nehezebb azt elképzelni, hogy tartósan – hetekre, évekre, akár örökre megváltozik minden. (Végtére is akkor evvel bevallottuk, hogy bár látjuk hogy nagyon nincs rendben a világ most, de relatív jólét és biztonság van még mindíg!) Sokan odáig elmennek, hogy mindenféle pontos dátumokat (sic!) tűznek ki előre, hogy ekkor – és ekkor lesz az összeomlás, vagy amikor majd forradalommal átvesszük a hatalmat. Helyzettől függően öten, huszonnégyen, vagy valahonnan kerítünk még hozzá egy komplett magyar nemzetet. Ennek valóban van egy olyan pszihológiai előnye, hogy rövid távon valamelyest növeli egyesek élénkségét, felrázza őket. De ez is, mint oly sok más dolog – csak a lélekre hat, és nem az észre. Mi van akkor, ha túl sok alkalommal nem jön el a várva várt forradalom / összeomlás, stb? 

Úgynevezett világvége, összeomás persze lehet egy becsapódó meteor, egy úgynevezett "szupervulkán" kitörése, de lehet valami előre kitervelt gazdasági manőver, esetleg a rendszer hibáiból adódó nagyobb, keretein belül már visszafordíthatatlan válsághullám is. Egy polgárháború egymagában csak egy polgárháború, de nem elhanyagolható az sem. Nem tudhatjuk pontosan előre mi lesz, és mikor. A megtévesztő jeleket sokan már rutinból generálják, és dobják be. Mindíg (!) egy-két évre teszik a radikális átalakulások kezdetét a mi térségünkben, de én most minimum még 20-30 évet mondok. Ez az én módszerem is egyben: van még idő építkezni, felkészülni. Máskülönben, ha túl hamar vagy túl későn következik be bármi, bizony nem szólhatunk bele semmibe (ugyan milyen alapon is szólhatnánk bele, és mivel is tudnánk siettetni). És pontosan emiatt az időintervallum miatt nem szabad, tilos az egyéni egzisztenciát leépíteni, a hidakat felégetni magunk mögött. Pont ellenkezőleg: senki épeszű ember nem mondhatja azt, hogy bármiféle szervezkedés, elmélet miatt valakinek ne legyen felesége, családja, gyereke, lakhatása, munkahelye! Mert mi van akkor, ha eltelik pár év, évtized, és nem történt semmi komoly? Sokaknak ez ismerős lehet, van olyan ember nem is egy, aki már legalább tíz éve várja a katarzist.

A történelem folyamatai az utóbbi pár száz évben hullámzó, és egyben átlagában süllyedő mozgást produkálnak, nagy esélyt látok arra hogy valamiféle visszarendeződés után (lásd nemzetiszocialista rendszerek a 20. században) újabb, még meredekebb zuhanás fog következni, és szinte mindannyian áldozatul fogunk esni ennek. Még nagyobb esélyt látok arra, hogy egy hatalmas beugrasztásnak lehetünk áldozatai, amivel a cionista rendszer a saját állásait fogja végül tovább erősíteni. De leszögezem, bármi lesz, az ő hatalmuk véges. A mi céljainkon pedig nem változtathat semmit. Akkor sem változtathat, ha ez a katarzis meg fog felelni az elképzeléseinknek, és könnyű volt győzni! Ha nem tudunk irányító szerepbe törni, akkor viszont legalább azt oldjuk meg hogy ne haljunk éhen, és mások ne vehessék el tőlünk a javainkat. Ez a minimum! Ha véletlenül bezár a közért vagy a benzinkút két hétre vagy évre, ne álljon meg a mi életünk! 

Biztos, hogy történni fog valami, mert túl sok ideje van béke – és látjuk mi merre tart körülöttünk. Több olyan folyamat zajlik párhuzamosan, ami egyenként is súlyos helyzetet fog teremteni számunkra. Összeadódva pedig hatávnyozza egymást. Egy részük visszafordíthatatlan! Viszont a rendszerben még nagy tartalékok vannak, még viszi a lendülete. Húzódni fog, és minél tovább húzódik ez a dolog, annál súlyosabb lesz a vége. De a dolgoknak érnie kell, és még bizony a helyzet meglátásom szerint nem érett még meg a változásra. Aki kapkod, pórul fog járni (akár forradalmat akar csinálni két hónapon belül, akár demokratikusan akar nyerni 2014-ben). Aki építkezik, nyer. Az érzelmek erőt adjanak, és ne az eszünket vegyék el. 

Mit tehetünk mi? 

Semmi mást, mint amit kell. Törekedni a legjobb minőségre önmagunkban és a közösségünkön belül – és utána törekedni arra, hogy emögött legyen létszám, erő, eszköz. Hogy bármi is lesz – egy elhúzódó fogyasztói társadalom vadkapitalizmusa, lassú hanyatlás, polgárháború, vagy világégés – mi számíthassunk egymásra, és tudjuk mit akarunk. Tudunk-e rugalmasan adaptálódni a változó helyzetekhez? És eközben töretlen lelkesedéssel, erővel valljuk és gyomláljuk az értékeinket, tradiciónkat – nem foglalkozva avval, hogy hány millióan érdektelenek a dologban. Nem a milliókhoz kell alkalmazkodni, és elvi engedményeket sem kell tenni, ez egy nagyon nagy tévedés – csak meg kell szólítani őket érthető nyelven, és megadni nekik a lehetőséget, és a bizalmat. Nekünk teljesen mindegy hogy hány év múlva, és hol: illegalitásban, a frontvonalban, vagy a szántóföldön – csak rutinból tudni kell, hogy mit kell tenni. És sosem egyedül. Nekem nem az a fő bajom, hogy hány ember hány mozgalomban vagy pártban van, és annak mi a neve. Az a bajom, hogy az embereknek általában nincs igénye az önképzésre – az emberanyag pedig cserélődik. Jönnek, mennek. Szakadnak, kiégnek, megszűnnek, keletkeznek. Több mint két évtizede folyik ez. A társadalom pedig ezáltal érdektelenséget és ellenszenvet tanúsít, bár nem jogosan de helyesen ítél akkor is, ha ő maga is rossz úton van vezetve! Nem volt eddig szinte sehol valós koncepció, nincs hoszútávú tervezés, maradandó pozitív üzenetű alkotások. 

Egyesek szeretnének mostanában is demokratikus szavazással hatalomra juttatni egy magyarérdekű pártot, ehhez nekik sok erőt egészséget, elszántságot kívánok. Aztán majd találkozunk pár elpazarolt évük múlva, és megbeszélhetjük közösen mit tanulhattunk ismét, sokadszorra belőle! Végtére is nekem teljesen mindegy, hogy hány tagja lesz az MNA-nak teszem azt hat év múlva, vagy hányan csatlakoznak a Magyar Remény Közösséghez – ha ezek az emberek ugyanúgy megbízhatóak maradnak, és segítenek egymáson. Úgy gondolom, hogy az MNA a szakadás utáni egységével (eddig példátlan módon történt folyamatot vitt végig a tagság) és a MRK világos célkitűzéseivel már kitört a körforgásból, minőségileg megvan az alapozás, s ezáltal elindult a helyes úton. Nincs már ami akadályozza, visszahúzza – bizonyíthat! 

Lehet akárhány fős szervezetről beszélni (legyen az párt, gárda jellegű, vagy mozgalom), ha a tevékenysége csak felületes dolgokban merül ki, az emberek pedig egymást marják, üldözik el – a tagok évről évre cserélődnek. Gondoljunk csak bele, mi a két rákfenéje általában a "nemzeti oldalnak" sok sok éve? A hasznos, értékes vezető embereket, akik tudnak és akarnak építkezni – kifacsarja a kilátástalanság, a szélmalomharc, egyéb megtűrt hangadók paranoid ostobaságai, magának a tagságnak a passzivitása (!), oktondisága, s végül kiégve állnak tovább. Másodszor a tagság évről évre rotál. Jönnek az új jelentkezők, és mennek el a régi jogosan, vagy jogtalanul csalódott emberek. Ha ennek a folyamatnak jó szervezéssel, valódi szellemi képzéssel, és egészséges közösséggel nagyobb méretekben is véget lehet vetni – az összlétszám, és az összerő pár év alatt soha nem látott mértékben megnőhet. Ez a közösség ereje, ahol nincs agymosás, de van munka! Ehhez legelőször is az szükséges, hogy az emberekkel megértessük: a kitartó munka, az önképzés hosszabb távú folyamatainak felül kell írnia a szalmaláng lelkesedést, a türelmetlenséget, az okoskodó hozzáállást. Egy-egy rendezvény erejéig össze lehet hozni akár egy tucat szervezetet is (ez is csak azoknak a szervezeteknek sikerülhet, ahol már jelen van a minőség), de számomra az igazi összefogás ott kezdődik, hogy az egyik megkérdezi a másiktól: bajtárs, segíthetek? 

Az önellátásra való törekvás, és az önvédelemre való felkészülés nem csak azért fontos, hogy egy leendő válsághelyzetet nagyobb eséllyel éljünk túl. Hanem azért, hogy szépen éljünk. Ez egyben egy lelki - szellemi gyakorlat is, másrészt egyszerű de alapvető technikai tudást ad – jobban megérthetők rajta keresztül a világ dolgai, és a saját, valóban gyenge lábakon álló helyzetünk. Az önellátás egyben önállóság, ezáltal hatalom. Ugyanúgy, mint a közösségek – ezek is hatványozzák az ember lehetőségeit. 

Vésztői Gyula - Jövőnk.info