A fenti képek tükrében most pedig olvassunk néhány gondolatot attól az embertől, akit kikiáltottak az ehhez hasonló semmirekellő figurák az emberiség legnagyobb gonosztevőjének, ám azok, melyeket leírt, ma aktuálisabbak, mint valaha...

"Ezek azok az emberek, akiknek egyetlen igazi meggyőződésük a szemtelen tolakodással és az arcátlan hazudozás művészetével párosult meggyőződés nélküliségükben rejlik.

Ha aztán ilyen alak a parlamentbe is bekerül, akkor kezdettől fogva tudnivaló, hogy számára a politika lényege csak a húsosfazék közelségét jelenti. Esetleges családi gondjai pedig a mandátumért folytatott harcát csak szívósabbá teszik. Minden más, politikai ösztönnel megáldott emberben személyes ellenségét látja, minden új mozgalomban az õ pályafutása végének a kezdetét és minden nagyobb emberben csak politikai pályafutásának a veszélyeztetőjét nézi."

(...)

"Pár száz népképviselõ volt jelen, akiknek éppen egy fontos gazdasági jelentõségű kérdésben kellett állást foglalniuk. Már az első nap is elegendő volt ahhoz, hogy engem hetekre gondolkodóba ejtsen. A tárgyalás szellemi színvonala már amennyiben azt az összevissza fecsegést egyáltalán meg lehetett érteni valóban nyomasztó "magasságban" mozgott. Néhányan az urak közül nem németül, hanem szláv anyanyelvükön, helyesebben tájszólásukkal beszéltek. Amit addig csak az újságokban olvastam, most saját fülemmel hallhattam: azt a gesztikuláló, mindenféle hangnemben kiáltozó, vadul hullámzó tömeget. amelyben egy izzadó, ártatlan, õsz öreg bácsi igyekszik hol lázas csengetéssel, hol intõ szavával a Ház méltóságát biztosítani. Nevetnem kellett.

Néhány héttel később ismét bent voltam a Házban. A kép teljesen megváltozott; alig tudtam ráismerni. A terem kongott az ürességtõl. Aludtak benne. Mindössze néhány népképviselő volt a helyén, akik kölcsönösen egymásra ásítoztak. Az egyik közülük szónokolt. A Ház egyik alelnöke volt jelen, aki látható unalommal meredt bele a terem ürességébe. Kételkedni kezdtem. Most már, hacsak valamiképpen is megengedte időm, újra bementem a Házba és figyelmesen szemléltem az eseményeket. Meghallgattam a beszédeket, már amiket meg lehetett érteni, és tanulmányoztam a különböző népei kiválasztottjainak többé-kevésbé intelligens szavait. Így lassanként kialakult a véleményem.

Egy csendes megfigyeléssel eltöltött esztendő elégséges volt ahhoz, hogy erről az intézményrõl táplált véleményemet teljes mértékben megváltoztassam. Bensőben már nemcsak az elgondolás ausztriai torzszüleménye ellen foglaltam állást, hanem most már magának a parlamentnek a létjogosultságát sem tudtam elismerni. Az osztrák parlament szerencsétlenségét mindeddig a német többség hiányának tulajdonítottam. Ettől kezdve maga az intézmény tűnt fel végzetesnek elõttem. A kérdések egész sora vetődött fel bennem.

Tanulmányozni kezdtem a többség határozatán nyugvó demokratikus elvet, mint ennek az intézménynek az alapját. De ugyanilyen figyelmet szenteltem azok szellemi és erkölcsi értékeinek, akik a népek kiválasztottjaiként ezt a célt lettek volna hivatva szolgálni.

Egyszerre ismertem meg az intézményt és annak letéteményeseit. Néhány esztendő leforgása alatt plasztikus világossággal bontakozott ki elõttem e korszak legjellegzetesebb típusainak egyike: a parlamenti típus. Benyomásom állandó érvényűnek bizonyult. A gyakorlati tényeknek szemléltető tanítása ezúttal is megkímélt engem attól, hogy elsüllyedjek az elmélet posványába."

(...)

"Még ha szörnyű következményekkel járó határozatot is hoz a parlament, senki sem vállalja érte a felelősséget, senkinek sem lehet azt a terhére írni, mert ugyan bizony felelősségvállalást jelente, hogyha egy példátlan összeomlás után a kormány lemond? Ha a koalíció összetétele megváltozik? Vagy a parlamentet feloszlatják? Vagy egyáltalán lehet-e az emberek egy állandóan ingadozó többségét kérdõre vonni? Nincsen-e mindennemű felelősség gondolata személyhez kötve?

Vagy lehet-e egy kormány vezetőjét gyakorlatilag felelõsségre vonni azokért a tettekért, amelyeknek léte és keresztülvitele kizárólag több ember akaratától és beleegyezésétől függ?

(...)

Mialatt a parlamentáris többségi elv elveti az egyén tekintélyét és annak helyére a mindenkori tömeg számát teszi, vétkezik a természet arisztokratikus alapgondolata ellen miközben persze semmi esetre sem szükséges az arisztokratizmust a mi felsõ tízezrünk mai dekadenciájával azonosítani.

Hogy milyen pusztítást végez ez a modern demokratikus parlamenti uralom, azt a zsidó újságok olvasói feltéve, hogy nem tanultak meg önállóan gondolkozni és mérlegelni csak nehezen tudják elképzelni. Mindenekelõtt ez az oka politikai életünk hihetetlen elposványosodásának és napjaink minden értéktelen jelenségének. Az igazi vezér visszavonul az olyan politikai tevékenységtől, amely legnagyobb részt nem áll alkotó munkából, hanem sokkal inkább a többség kegyeiért való versengésbõl. Ezzel szemben a kis szellemeknek éppen ez a tevékenység felel meg leginkább, ez részükre a legvonzóbb.

Minél törpébb egy ilyen szatócs szelleme és tudással minél inkább belátja a maga bárgyúságát, annál inkább ragaszkodik ehhez a rendszerhez, amely tőle nem az óriások erejét és zsenialitását követeli, hanem annak fölébe helyezi a félművelt ember tudálékosságát, és az ilyenfajta bölcsességet többre becsüli a periklészi mélységeknél. Emellett egy ilyen fajankót sohasem izgat tetteinek felelőssége. Annál kevésbé lehetnek ilyen gondjai, mert tudja, hogy állampolgári baklövéseinek eredményeként egyik napon így is, úgy is, át kell adnia a helyét egy hasonló "nagy" szellemnek. Ugyanis az is a bomlás tünete, hogy amilyen mértékben csökken az egyesek értéke, éppen olyan mértékben növekszik az államférfiak száma. A parlamenti többség befolyásának növekedésével egyre nő a függési viszony, és kisebbedik az ember, mert amint a nagy lelkek visszautasítják, hogy semmittevõk és fecsegők poroszlói legyenek, éppen úgy megfordítva, a többség népképviselõi sem gyűlölnek semmit jobban, mint a szellemi fölényt.

(...)

Érdemes megfigyelni egy ilyen szélhámost, és látni, hogy miként könyörgi ki gondterhes arccal minden intézkedéshez a többség beleegyezését, aminek révén biztosítja a szükséges cinkostársakat és lerázhatja magáról a felelõsséget. Ebben leli magyarázatát azután, hogy az ilyenszerű politikai tevékenység minden tisztességesen gondolkodó férfiú számára gyűlöletes, míg minden gyönge jellem olyan, aki gyáva kutyaként kihúzza magát a személyes felelõsség alól és kibúvót keres és kap utána. Hogyha egy nemzet vezetői ilyen gyönge jellemekből állnak, az idővel súlyosan megbosszulja magát. Nem lesz vállalkozó, aki bátor lenne a határozott tettek keresztülvitelére, és mindenkor inkább elviseli a szégyenteljes megvetést, semhogy viselné a felelősséget egyenes, határozott döntésekért.

Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a többség ebben az esetben sem tudja pótolni a nagyságot. A többség nemcsak a butaság, hanem a gyávaság megtestesítõje is, és amint száz üresfejű fráter nem tesz ki egy bölcset, úgy nem lehet száz gyávától sem hősies elhatározást vámi.

Minél kisebb aztán az egyes vezér felelõssége, annál inkább meg fog azoknak a száma növekedni, akik bár minden rátermettség nélkül úgy érzik, hogy a nemzet vezéri szolgálatába kell állítaniuk "halhatatlan" erejüket. Alig tudják kivárni, hogy sorra kerüljenek: ott állnak hosszú sorokban, fájdalmasan számoljak az előttük állókat, és szinte kínos pontossággal számolják ki, hogy emberi számítás szerint mikor kerülhetnek sorra. Örömmel üdvözölnek minden változást, minden botrányt, amely megritkítja az előttük állók sorait. Ha valaki mégsem akar tágítani a már bevált állásából, azt szinte a kölcsönös szolidaritás megszegőinek tekintik. Gonosz indulattól vezetve nem nyugszanak, amíg ki nem túrják helyébõl és nem bocsátja a köz rendelkezésére állását, hogy aztán az ilyen kimozdított egyhamar vissza se kerülhessen a helyére. Mert az ilyen állásából kitaszított mindjárt ismét megkísérli a vállalkozók soraiba való beférkőzést, hacsak a többiek fokozódó szidalma és ordítása vissza nem rettenti őt.

Ennek az egész állami berendezkedésnek következményeként szinte félelmetes gyorsasággal változnak a legfontosabb állások és tisztségek viselői; olyan következmény, amely gyakran végzetszerű hatással lehet. Mert nemcsak az alkalmatlan és üresfejű esik a változó rendszer áldozatául, hanem még inkább az igazi vezéregyéniség is, akit a sors véletlenül ilyen állásba juttatott. Az ilyen egyéniség ellen ugyanis rögtön egységes frontot képeznek azok, akik nem tartják, nem érzik maguk közül valónak őt, és egész egyszerűen közös ellenségüknek tekintik. Beverik a fejét annak is, aki az emberi nullák közül tehetségével kiválhatnék, és ebben az irányban ösztönük annál erőteljesebb, minél inkább hiányzik ez náluk minden egyéb vonatkozásban.

Ennek a következménye azután a vezető rétegek mind nagyobb arányú szellemi elszegényedése. Mit jelent azonban ez a nemzetre és államra nézve, azt mindenki megállapíthatja, feltéve. hogy nem tartozik ő is a "vezéreknek" ehhez a rendjéhez."

(...)

"Ezáltal megszűnik minden felelõssége is. Hogy mihez vezet ez az út, arra könnyen rájöhetünk, ha meggondoljuk, hogy a megválasztott ötszáz népképviselõ összetétele az egyesek hivatása vagy képességei szerint éppen olyan egyenetlen, mint sivár képet mutat. Mert ne higgye senki, hogy a nemzetnek ezek a kiválasztottjai egyben szellemi és értelmi kiválasztottak is! Remélhetőleg nem gondolja senki, hogy ennek a minden egyéb, mint szellemdús választói tömegnek a szavazócédulái nyomán az államférfiak százai nőnek ki. Egyáltalán az ember nem tudja eléggé elítélni azt a balga hiedelmet, hogy az általános választásokból zsenik születnek. Elsősorban is egy-egy nemzet számára csak nagy, szent idõkben adódik egy-egy igazi államférfiú, de semmi szín alatt sem száz és még több egyszerre; másodsorban a tömeg szinte ösztönszerűleg idegenkedik a lángelméktől. Elõbb megy át a teve a tű fokán, semmint egy választás felfedezzen egy igazi nagy férfit.

Az, aki az általános átlag fölé emelkedik, a világtörténelem folyamán mindig személyesen szokott jelentkezni.

Így azonban több mint ötszáz szerény képességű ember határoz a nemzet legfontosabb kérdéseiben, állít össze kormányokat, amelyeknek azután minden esetben és minden különösebb kérdésben a gyülekezet hozzájárulását kell kikérnie, tehát röviden azt mondhatjuk, hogy valójában ötszáz ember csinálja a politikát. Úgy is néz az ki. "

(...)

Igazságtalanság lenne azt hinni, hogy az ilyen parlament minden egyes képviselő tagja már önmagában ennyire kevés felelősségérzettel rendelkezne. Nem. Semmi esetre sem.

Mialatt azonban a rendszer az egyest arra kényszeríti, hogy olyan kérdésekben foglaljon állást, amelyekhez egyáltalán nem ért, lassanként megöli a jellemet is. Senkiben nem lesz bátorság annak kijelentésére: "Uram, én azt hiszem, hogy mi ehhez az ügyhöz nem értünk, én legalábbis semmi esetre sem értek. " (Egyébként ez is keveset változtatna a dolgon, mert nemcsak hogy nem értenék meg a becsületes nyíltságnak ezt a módját, de nem is engednék egy ilyen becsületes szamár miatt az egész játékot felborítani. ) Aki azonban az embereket ismeri, az tisztában van azzal, hogy egy ilyen kitűnő társaságban senki nem akar a legbutább lenni, annál kevésbé, mert bizonyos körökben a becsületesség egyet jelent a butasággal.

Így azután, ha egy alapjában véve becsületes képviselő kerül a parlamentbe, idõvel kénytelen maga is együtt ordítani a farkasokkal. Már az a meggondolás, hogy egyetlen embernek az ellenkezése az egészen mit sem változtat, megöl minden Jóindulatú elhatározást. Lassanként bebeszéli magának, hogy õ személy szerint távolról sem a legrosszabb és hogy az ő együttműködése talán sok rossz megakadályozását jelentheti.

Felvetődhet az ellenvetés: lehet, hogy az egyes képviselõ ehhez vagy ahhoz a kérdéshez nem ért, de viszont az ő állásfoglalása a politikáját irányító frakció megbeszélésének a tárgyát képezi, melynek megvannak a maga külön szakosztályai, amelyek szakértõik útján kellõképpen tájékozottak.

Elsõ látszatra ez tényleg így is van. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért kell ötszáz embert választani, ha egyébként is csak néhányan rendelkeznek a legfontosabb közérdekű kérdésekben való állásfoglaláshoz szükséges tudással. Itt van a kérdés lényege.

A mai demokratikus parlamentarizmusunknak nem is célja, hogy a bölcsek együttesét teremtse meg, hanem sokkal inkább az, hogy függési viszonyban lévő szellemi senkiket hozzon össze, akiknek bizonyos irányban való vezetése annál könnyebb lesz, minél nagyobb az egyes személyek korlátoltsága. Csak így lehet mai értelemben vett pártpolitikát folytatni, és csak így lehetséges, hogy a tulajdonképpeni főmozgató mindig a háttérben maradjon anélkül, hogy õt valamikor is felelõsségre lehessen vonni. Ha a nemzetre bármilyen káros határozatot hoznak is, azt nem egy mindenkitõl ismert személy rovására írják, hanem egy egész frakció terhére. "

Adolf Hitler (Általános politikai megfigyelések bécsi tartózkodásom alatt - Mein Kampf)