Akit csak egy kicsit is érdekelnek a körülötte élő emberek problémái, érdekes megfigyeléseket végezhet. Ezen a héten az utcán sétálva már minden nap hallottam legalább egy embert, aki ismerősével a saját anyagi gondjairól beszélt.

Persze ez nem újdonság, ezt eddig is tudtuk. Újdonság viszont, hogy egyre nyíltabban beszélnek az emberek arról, hogy már nem bírják. Az anyagi problémákról általában nem szívesen beszél az ember, nem szívesen rakjuk kirakatba, hogy nehezen boldogulunk. A jelek szerint azonban egyre többen lépik át ezt a lélektani határt. Ez pedig figyelmeztető jel társadalmi szinten. A rövid távú hatásokat márpedig igenis lehet látni.

A kormány adócsökkentése, melyet nagy dirrel-durral harangoztak be, hamvába hullt. Nem azért, mert a gondolat, hogy maradjon több a fizetésekből, önmagában rossz lenne. A dolog azért vált gyakorlatilag hatástalanná (nem mintha ez az öt százalék jelentené a Kánaánt), mert sok cég -különösen a multik- egyből kihasználta az adócsökkentés hiányosságát: sok munkavállalónak nem adnak fizetésemelést, mondván: az adócsökkentéssel úgyis többet visztek haza, tehát a béretek összességében nő ezáltal, lehet örülni. Így sok cég nulla ráfordítással növelheti profitját. A kormány a látszat kedvéért párszor elmondta a televízióban, hogy megvizsgálják, ha valamely munkáltató visszaél az adócsökkentéssel, ám ez valószínűleg megmarad a verbális fenyegetés szintjén.

Hoppon pedig ezúttal is a dolgozó munkavállalók maradnak, mert az ő érdekeiket nem képviseli senki a döntéshozó pozíciókban.

Az emberek reakciója kettős. Egyrészt a spórolás bevezetése minden elképzelhető módon. Legkönyebben ez a ruházkodáson (egyre többen járnak elnyűtt, viseltes ruhákban), a közüzemi szolgáltatásokon és az étkezésen lehetséges. A gyermekeiket nevelő családok nehezebb helyzetben vannak, hiszen ahol kisgyermek van, ott például nem lehet ritkán fűteni télen, mert a kisgyermek megbetegszik. A másik reakció sokkal veszélyesebb a hatalom számára: a növekvő elégedetlenség, mely az előbbivel kéz a kézben jár. Ez lassan, de biztosan felemészti az emberek bizalmát az államban. Ráadásul, minél tovább tart, annál inkább visszafordíthatatlanabb.

A fentiek nem csak Budapestre vonatkoznak, az ország más pontjairól is hasonló visszajelzéseket kapok. A leírt folyamatok középtávú hatása minimum a tömeges elszegényedés lehet. Ez a folyamat már javában zajlik és a középréteget sem kíméli: orvosok, tanárok próbálják kihúzni egyik hónapot a másik után, gyakorlatilag hónapról hónapra élnek. Kevéske pénzt pedig csak óriási áldozatok, lemondások árán lehet összekuporgatni.

Nem csoda, ha egyre többen kiábrándulnak a parlamentáris demokráciából: Nem teljesen mindegy, melyik ügyeletes banda lopja a napot a Parlamentben?

Megoldás pedig lenne, csak akarat is kell a végrehajtásához. A munkavállalók, vállalkozók érdekeit legfelsőbb szinten kell képviselni. Mind a munkáltatók, mind a munkavállalók helyzetét szigorú szabályozás alá kell helyezni, mivel a családok fenntartása munkahely, biztos jövedelem nélkül elképzelhetetlen. Erősíteni kell a szociális hálót, a multikat pedig szigorú ellenőrzésekkel rá kell kényszeríteni, hogy megbecsüljék azt a magyar munkaerőt, melyet ők jelenleg csak az olcsóságukért alkalmaznak. A bérszínvonal (beleértve a minimálbért is természetesen) sürgős fejlesztésre szorul. A szabadnapok számát növelni kell (egy nyugat-európai dolgozó akár 8-10 nappal is több szabadnappal rendelkezik, mint egy magyar).

Szokás azt mondani erre: "Persze, de miből?" Mindenre lenne fedezet, ha nem folyna el az emberek pénze felesleges dolgokra: adunk ez EU-s közös kasszába, ami gyakorlatilag egy feneketlen pénznyelő, külföldön állomásoztatunk rengeteg katonát, még mindig úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a nemzetközi cégekért, akik szívességet tesznek nekünk azzal, hogy a tehetséges magyar munkavállalókat nevetséges fizetésekért alkalmazni kegyeskednek és még sorolhatnánk.

Ebből a helyzetből kell kikecmeregnünk. Mert ha nem tesszük pár forintért elrobotolhatunk majd, hogy a világ más országaiban kényelmes munkákat végezhessenek az ottani munkavállalók. Ha a jelenlegi politikai elit marad, ez bizonyára be is fog következni. Előbb vagy utóbb. Persze a Parlamentből az ott pöffeszkedő pártok nem is igen látják meg a társadalom valós problémáit. Szerepelnek, vitatkoznak, kávézgatnak, néha egy-egy bizottságot alapítanak, ahol megint csak vitatkoznak és így tovább... Az ő világuknak semmi köze sincsen az átlag magyar emberek világához.

Pedig a képlet egyszerű. Ha van munka, van fizetés. Ha van tisztességes fizetés, van család. Ha van egészséges család, akkor lesz élő nemzet is. Ne áltassuk magunkat: a magyar munkavállalókért nem fog kiállni Brüsszelben egyetlen német, francia stb. politikus sem. De egyetlen hivatalos magyar politikus sem, amint látjuk. Csak magunkra számíthatunk!

Németh Krisztián