Az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról rengeteg könyv jelent meg magyar nyelven és különböző világnyelveken egyaránt. David Irvingnek 1981-ben Uprising (Felkelés) című könyve, amely a közelmúltban magyar nyelven is napvilágot látott, mégis egyedülálló az egész ’56-os történelmi irodalomban. Mindenekelőtt két vonása teszi rendkívülivé ezt a művet.

A legtöbb szerző a forradalom okait boncolgatván csak a közvetlen előzményekre megy vissza, általában az SZKP XX. Kongresszusát, vagy legjobb esetben az 1953-as berlini felkelést tekintik a forradalmat előidéző eseménysorozat kezdetének. Nem így Irving. Könyvében világosan kifejti, hogy a felkelést kiváltó eseménysorozat nem a XX. Kongresszussal és nem is 1953-ban kezdődött, hanem ha igazán, mélyrehatóan meg akarjuk érteni, hogy a magyar nép 1956 októberében−novemberében miért fogott fegyvert, és ez a minden központi vezetés nélküli felkelés hogyan válhatott a világtörténelem legnagyobb méretű és jelentőségű forradalmává, vissza kell mennünk 1944−45-re, a második világháború utolsó szakaszára, amikor a szovjet csapatok Magyarországot elfoglalták. Akkor kezdődött el az a fájdalmas eseménysorozat, az a rengeteg sérelem, ami végül felkelésben robbant ki.

Ezek a sérelmek egymásra halmozódtak. A többszázezer megerőszakolt magyar nőn és a nők védelméért meggyilkolt mártír Apor püspökön kívül a rablások, fosztogatások sorozata is terhelte a vandál módon viselkedő szovjet katonaság számláját. A harcok befejezése után pedig a terror évei következtek. A kommunistákon kívül a többi párt feloszlatása után az ÁVH terroruralma hallgatást kényszerített az országra. A kommunisták elhallgattattak minden ellenvéleményt. Mindszenty 1948-as bebörtönzésével utolsó nagy ellenfelüktől is megszabadultak. Ettől kezdve a lakosság minden rétegét rengeteg sérelem érte. A munkásságot, a hatalom állítólagos birtokosát a kegyetlen normarendszer, a parasztságot az erőszakos kollektivizálás és beszolgáltatási rendszer sújtotta a hírhedt padláslesöpréssel párosulva. A nagypolgárság soraiból sokakat kitelepítettek szánalmas primitív körülmények közé a Hortobágyra.

A gazdasági, társadalmi terror így világnézeti, ideológiai terrorral párosult, ami elsősorban vallásüldözésben nyilvánult meg. Az ifjúsággal foglalkozó papokat letartóztatták, a kötelező hitoktatást megszüntették, és azokat a szülőket megfenyegették, akik hittanra akarták járatni gyermeküket. Az iskolai oktatás ateista szellemben folyt.

A fenti, vázlatosan felsorolt tényezők voltak valójában a forradalom kirobbantói.

Irving művének másik fő érdeme, hogy a forradalom lefolyásáról egészen más értelmezést adott, mint a kommunistákkal rokonszenvező történészek. A könyv rámutat, hogy az 1956-os forradalmi eseményekkel kapcsolatba kerülő személyek nem moshatók össze, hanem ezek négy különböző csoportba sorolhatók.

1) A forradalom hősei közé azok tartoztak, akik fegyvert fogtak és szembeszálltak az akkori világ legnagyobb katonai hatalmával. Ezek pedig mindenekelőtt a magyar munkások voltak, azok, akiknek a marxizmus−leninizmus értelmében semmiképpen nem lett volna szabad a rendszer ellen fegyvert fogniuk, hiszen e hazug ideológia szerint maga a munkásosztály volt hatalmon. Ám a tények megcáfolták ezt a teóriát. A munkások kezdték a fegyveres harcot, és hozzájuk csatlakoztak az egyetemisták és a legendás hírű „pesti srácok”, akik hősiességükkel méltán érdemelték ki a világ csodálatát.

A munkások, az egyetemisták és a „pesti srácok” a kommunista rendszer megsemmisítéséért, Magyarország szabadságáért és függetlenségéért fogtak fegyvert, nem pedig a kommunizmus „megreformálásáért”, ahogy ezt a magukat „szociáldemokratának” hazudó mai „szocialisták” el akarják hitetni velünk. Ezt bizonyítják egyöntetű jelszavaik („ruszkik haza” „többpártrendszert, szabad választásokat”, „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat”, „Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézbe”, stb.) Ezek a jelszavak mind hazafias tartalmúak, nyoma sincs bennük a marxista demagógiának. Márpedig a hazafias tudat és érzelem, valamint a többpártrendszer, meg a szabad választások gondolata és a kommunizmus szöges ellentétben vannak egymással, egyértelműen és feltétlenül, kölcsönösen kizárják egymást. A „reformkommunizmus” különben is fából vaskarika: a „megreformált” kommunizmus már nem kommunizmus, ahogy a megreformált katolicizmus is új vallást eredményezett a XVI. században: Luther, majd Kálvin vallását.

Hamis okoskodás a fentiekkel szemben a munkástanácsokra hivatkozni, és ezzel bizonyítani akarni a forradalom és szabadságharc „reformkommunista” jellegét. Egyrészt a munkástanácsok az oroszok november 4-i bejövetele és a szabadságharcunk leverése után alakultak meg, így nem voltak, nem lehettek hatással magukra a harcokra, másrészt csak a szó: „tanács” emlékeztetett a kommunistákra, a tartalom semmiképpen sem, hiszen ezek célja éppen nem a kommunista rendszer reformálása, hanem utolsó, kétségbeesett igyekezet volt a forradalom céljainak legalább részleges átmentésére, azonban − ahogy tudjuk − ez hiú remény volt. A kommunistákkal nem lehet alkudozni, ha hatalmon vannak. A kommunizmus és a keresztény−nemzeti eszme tűz és víz − egyik sem fér össze a másikkal semmilyen formában sem!

Azt is fel szokták hozni ellenbizonyítékul a mai „reformszocialisták”, hogy a felkelők nem akarták visszaállítani a Horthy-rendszert. Ez igaz, de ez az érvelés arra a hamis előfeltevésre alapul, hogy csak két alternatíva létezett: a kommunizmus és akár „reformált” formában a Horthy-rendszer. Ám tudjuk jól, hogy ezeken kívül számos más rendszer lehetséges és meg is valósult a közelmúlt történelme folyamán. Azért cáfolhatatlan igazság: a forradalom hősei a kommunista rendszert megszüntetni, megbuktatni és nem megreformálni akarták!

2) Az ’56-tal kapcsolatba kerülők második csoportját a késleltetők alkotják. Ide tartoznak mindenekelőtt a Petőfi-kör „irodalmárai”: Déry Tibor, Háy Gyula, stb. Ezek az emberek ahhoz az ismert elvhez tartották magukat, hogy „ha nem tudsz megakadályozni egy folyamatot, amit nem kívánsz, álljál az élére”, hogy kifogd a szelet a vitorlából… Ők is a felkelés élére akartak állni, de csak azért, hogy a felkelők céljait mérsékeljék, a rendszer szempontjából semlegesítsék, és magát a felkelést mintegy megszelídítsék. Ezt bizonyítják a Petőfi-kör semmitmondó követelései, amik lényegileg nem voltak többek üres demagógiánál. Ezt bizonyítja Veres Péternek az október 23-án, a Bem-szobornál elmondott beszéde is. Ezek semmilyen reális hatást nem gyakoroltak a felkelésre és általában az eseményekre. Ezek az írók csak önmagukat képviselték, és sem a felkelők, sem a rendszer urai nem vették őket komolyan: egyetlen „követelésüket” sem vették figyelembe. A felkelés leverése után Déry Tibor, Háy Gyula, stb. börtönbe került, de csak azért, mert „rossz lóra” (Nagy Imrére) tettek, de Kádárék nem felejtették el, hogy „ők az ő kutyájuk kölykei” − jóval a kiszabott büntetésük lejárta előtt szabadultak…

3) A harmadik csoportba, a vonakodók csoportjába Nagy Imre és az ő kis csoportja tartozott. A ma (idehaza és a nyugaton) elterjedt felfogással szemben cáfolhatatlan tény, hogy Nagy Imre élete végéig hithű kommunista volt, aki szigorúan kötelezőnek tartotta magára nézve a pártfegyelmet. Ezt emberileg meg is lehet érteni: szinte egész életét a kommunista mozgalomban töltötte, majdnem két évtizedig a Szovjetunióban élt... Mindössze annyiban különbözött ideológiailag Rákosiéktól, hogy Magyarországon jugoszláv típusú kommunizmust akart, de − feltétlenül kommunizmust! Esze ágában sem volt a rendszert megdönteni. A felkelők felé minden engedményt vonakodva, elkésve és kényszer hatására tett: a győri felkelők vezére, Szigethy Attila ugyanis folyamatosan azzal fenyegetőzött, hogy ha Nagy Imre adott határidőre nem tesz ilyen és ilyen engedményt, több ezer fegyveresével Budapestre jön és megdönti Nagy Imre kormányát. A legtöbb engedményt Nagy Mikojánnal és Szuszlovval egyeztetve tette − kivéve legutolsó lépését: a Varsói Szerződésből való kilépést és az ENSZ-hez fordulást. Ez lett a veszte. (Ezt az utolsó lépést, amely által szakított moszkvai megbízóival, azért tette, mert csalódott Andropov szovjet követ ígérgetésében: a szovjet csapatok nem vonultak ki az egész országból, ahogy Andropov ígérte, hanem új csapatok özönlötték el az országot. Nagy Imre egyedüli kivezető útnak azt látta, hogy szakít Moszkvával, és így őrzi meg a rendszer lényegét. Nem sikerült.)

Nagy Imrét Kádárék (szovjet utasításra) meggyilkolták. Nagy Imre megbecsülést érdemel annyiban, hogy nem ismerte el Kádárt törvényes miniszterelnöknek, nem mondott le és bátran vállalta a halált − de mindez nem változtat azon a tényen, hogy nem ő volt a forradalom vezére, és a fő tiszteletet és megbecsülést a ténylegesen fegyvert fogók, vagyis az első csoport tagjai érdemlik!

4) Az ’56-tal kapcsolatban lévő személyek negyedik csoportját a forradalom árulói alkotják. Ide tartozik mindenekelőtt Kádár János, Erdei Ferenc, és mindazok, akik 1956. október 23-a és november 4-e között a forradalom támogatójának mutatták magukat, de utána aktív szerepet vállaltak az újabb szovjet támadást követő tömeges megtorlásban.

Nem lehet, nem szabad összemosni a „barikád két oldalán” harcolókat, ahogy ezt a mai „reformszocialisták” szeretnék. De nem lehet összemosni a második és a harmadik csoportot sem az elsővel: a késleltetők és a vonakodók közelebb álltak a negyedik csoporthoz, mint az elsőhöz. A Petőfi-kör értelmiségei és maga Nagy Imre is egyáltalán nem akarták megváltoztatni lényegében a rendszert, hanem azon kisebb-nagyobb „kozmetikai” kiigazításokat akartak, s így valójában nem volt közös céljuk a forradalom fegyveres hőseivel és vértanúival.

David Irving az Uprising című művében a történelmi igazság mellett állt ki: nem volt hajlandó elfogadni bizonyos politikai célok érdekében „hivatalosnak” kikiáltott nézeteket, hanem azt írta le, amit az írásos dokumentumok és a tömeges szóbeli interjúk alapján igaznak tartott. Mert az igazság akkor is igazság marad, ha csak egy szem látja. Sőt, igazság marad akkor is, ha egyetlen földi szem sem (csupán a mindentudó Isten) látja.

A történelmi igazságra tanít minket David Irving. Az igazságért, a magyar igazságért haltak meg a pesti srácok. A magyar úthoz, a magyar igazsághoz és a magyar élethez kell hűségeseknek lennünk − mindhalálig!

David Irving: Felkelés! Egy nemzet küzdelme: Magyarország 1956

(Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003 – Fordította: Tudós-Takács János).