Némi fanyar iróniával azt is mondhatnánk, hogy: "Ha már a nyugati jóléti társadalmak sem bírják a gyűrődést..." Ám a jólét már nyugaton sem olyan jó.

Portugáliából, Angliából, Írországból nagyszabású tüntetésekről érkeznek hírek. A megmozdulások a kormányok különböző, egyre eszelősebb megszorítási intézkedései ellen irányulnak.

A társadalom minden rétegét egyre erősebben sarcoltatja a hatalmi lobbi az országok kormányain keresztül. Írország (mint ahogyan arról már jóval a magyar fősodratú média előtt beszámoltunk) már bedobta a törölközőt, jelenleg azon kínlódik az ír kormány, hogy mentsék, ami menthető.

Meglehetősen szánalmas, ahogyan egyes hírekben úgy próbálnak beállítani egy-egy tiltakozóakciót, hogy békés vonulgatásokról, már-már családi piknikekről van szó. Természetesen nem is utcán örjöngő tömegekről beszélhetünk, de a feszültség már jelen van ezekben a megmozdulásokban. A lényeg a két véglet között van: az embereknek lassan, de biztosan kezd elege lenni abból, hogy mindent velük fizettetnek meg.

Az egzisztenciális félelem idehaza is egyre inkább beissza magát az emberek lelkébe. Már nem is tudunk róla. Munkahelyeinken úgy beszélünk róla, mintha az az élet természetes velejárója lenne. Legfeljebb legyintünk egyet és még jobban összehúzzuk a nadrágszíjat, mondván: "Lehet itt még spórolni egy kicsit."

Az európai társadalmak elégedetlensége a rendszerrel egyre növekszik. Különböző fogásokkal még igyekeznek elaltatni az embereket. Na nem kolbászból font kerítést akarnak biztosítani, csak éppen annyit, hogy egy bizonyos határvonalat ne lépjen át az elégedetlenség, azaz a passzív beletörődés ne váljon aktív ellenállássá. Ettől ugyanis retteg a hatalom, minden országban. Ezért egyre szigorúbb a véleménnyilvánítás ellenőrzése és az igazságkeresők elhallgattatása, ezért ölnek pénzhegyeket az ellenük folytatott harcba. A kormányok valamilyen oknál fogva még bíznak valamiben, talán csodában. De a kapkodás egyre nagyobb.

Németh Krisztián