A német jóléti állam megteremtése?

Annak ellenére, hogy Hitler a szakszervezeteket a „jövő gazdasági parlament (képviseleti kamarák) építőköveinek” tekintette (Mein Kampf művében külön fejezetet szentelt a témának), a "zsidó túlsúly" miatt 1933. május 2-án inkább a feloszlatásuk mellett döntött, hogy a helyükre a „kizsákmányoló, cionista érdekektől mentes” Német Munkafrontot (Deutsche Arbeitsfront - DAF) helyezhesse. A hivatalosan 1933. május 10-én alapított érdekvédelmi szervezet legfőbb célja az volt, hogy a nemzetiszocializmus eszméit a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban megkedveltesse a főleg baloldali gondolkozású munkássággal. Ennek érdekében a dr. Robert Ley vezette szervezet Franz Seldte munkaügyi, Kurt Schmitt gazdasági miniszterekkel, valamint Wilhelm Keppler az NSDAP gazdasági ügyekért felelős tisztviselőjével karöltve több akkut szociálpolitikai kérdést (államilag ellenőrzött bérezés, egészségügyi ellátás, szakképzés, étkeztetés, lakhatás stb.) oldott meg szinte azonnal az 1933. április 19-én elfogadott Vagyonkezelői és Munkavállalói törvények, valamint az 1933. november 27-én aláírt „Felhívás valamennyi dolgozó németnek” című megállapodás felhatalmazása szerint. A kezdeti sikeresnek mondható lépéseket DAF az állammal karöltve a következő években tovább fokozta. A náci mintagazdaságok megteremtése érdekében a közgazdász-vegyész végzettségű dr. Robert Ley évről évre egyre több pénzt (1939-ben már 539 millió birodalmi márkát) fordított a vállalati menedzsment és munkavállalók műszaki képzésére, a termékek szabványosítására, az újabb technikai vívmányok kikutatására, valamint az egészségházak és munkáslakótelepek felépítésére. (1943-ig több mint 1600 minden kényelemmel ellátott parkosított munkásvárost és munkáskerületet építtetett a szervezet birodalom-szerte az angol kertvárosi mozgalom után szabadon, amit a lefoglalt szakszervezeti vagyonból és a 25 milliós tagságtól beszedett havi 50 pfenniges tagdíjból finanszíroztak. 1937-1938 között egyébként a munkások átlagfizetése 150-200 birodalmi márka között mozgott.) A ma is irigylésre méltó szociális védőháló és lakhatási körülmények megteremtése mellett a 4400 teljes munkaidőst és 106 ezer (más forrás szerint 1,3 millió) önkéntest alkalmazó DAF figyelme arra is kiterjedt, hogy német „nemzeti közösség” kimagaslóbb és jólétibb szolgáltatásokat kapjon és használjon, mint a hasonló társadalmi rangú angol és a holland munkások.

KdF: örömből fakad az erő

Az 1925-ben útjának indított olasz Dopolavoro-mozgalom hatására a DAF vezetősége 1933. november 27-én megalapította Kraft durch Freude (KdF), azaz „örömből fakad az erő” elnevezésű közösséget. A kezdeményezés elsődleges célja az volt, hogy a munkások „szabadidejének ésszerű és céltudatos felhasználásával a dolgozó embert minél bensőbb kapcsolatba hozza az egész nemzettel, és felébressze és elevenen tartsa benne azt az érzést és öntudatot, hogy nemcsak a munkapadnál, hanem szabadidejében sincs egyedül, hanem egy nagy közösség tagja.” A szervezet ennek megfelelően arra buzdította tagjait, hogy gyakran látogassák a színházi előadásokat, hangversenyeket, ők maguk is tanuljanak meg zenélni, énekelni, hangszeren játszani, művészetekkel foglalkozni, varrni, úszni, sakkozni, ismerjék meg a természet szépségeit, a múzeumok kincseit, az ipari alkotásokat, az új technikai vívmányokat, bővítsék szakismereteiket előadásokon és tanfolyamokon, szépítsék meg lakókörnyezetüket, valamint higiéniailag is tartsák rendben munkahelyüket és új lakásukat. Mivel a KdF anyagilag is támogatta a tömegsport elterjedését, így 1938-ban már több mint 8 millió munkás sportolt a frissen és folyamatosan átadásra kerülő sportpályák valamelyikén.
Nagy népszerűségnek örvendtek azok a DAF által anyagilag is támogatott műszaki fejlesztések, amelynek az volt a célja, hogy a mikroközösségek rádiókhoz, a lakosság pedig olcsó személygépkocsikhoz juthasson. A Siemens konzorciummal és a lipcsei Körting céggel 1933. november 10-én aláírt szerződés szerint típustól függően 54-295 birodalmi márkáért (RM) már bárki hozzájuthatott a Deutscher Arbeitsfront Empfänger- DAF 1011 jelzésű csöves néprádióhoz, ami persze a párt propagandisztikus céljainak is megfelelt. A Führer ugyanebben az évben követelte meg a német autóipartól, hogy mindenki számára anyagilag elérhető autót fejlesszenek ki. Mivel a nagy autógyáraknak nem volt ínyére a megkövetelt 990-1000 birodalmi márkás ár (képtelenségnek tartották, hogy ennyi pénzből ki lehet egy autót hozni), a DAF-nak kellett a fejlesztéseket kezébe vennie. (A KdF-tagok közül több mint 340 ezren fizették havonta 20 márkás megtakarításukat a takarékszelvényükre, hogy négy és fél év elteltével jogosultságot nyerhessenek gépkocsijukra.) A befizetett összegből építette meg dr. Robert Ley 1938. május 25-én az Alsó-szászországi dr. Karl H. Bock vezette Fallerslebenben a KdF-autógyárat. A háború azonban közbeszólt: a nagyüzemi civil termelést már annak ellenére nem lehetett elindítani, hogy 1939 februárjában kijöttek az első modellek. A gyár rögtön a hadseregnek kifejlesztett Kübelwagen, Schwimmwagen és Kommandeurwagen gyártására fordította az összes energiáját. Az 1945-ig befizetett 280 millió birodalmi márkát az infláció miatt sohasem kapták vissza az autóra váró takarékkönyvesek. A háború után Fallerslebent Wolfsburgra, a KdF-autót pedig Volkswagen Käferre keresztelték át.

Munkásparadicsomok, náci spa-és wellness központok

Kétségkívül a KdF-mozgalom legnagyobb dobása a szervezett belföldi és a külföldi utazások, túráztatások megszervezése és népszerűsítése volt, aminek zökkenőmentes kiszolgálása érdekében 400, Ausztria és Csehország bekebelezése után pedig már 555 darab 150-200 ember befogadására alkalmas hatalmas közösségi helyiségekkel, csarnokokkal, éttermekkel ellátott panzióvárost, nyaralófalvat, kempinget, turistaházat, hegyi melegedőt ácsoltattak össze, valamint 20 darab összesen 2400 ágyas 15-18 emelet magas szálloda építését rendelték el országszerte. A hotelekkel rendelkező úgynevezett KdF-városokat úgy jelölték ki, hogy teljesen lefedjék a teljes átépítésre váró öt Führer-várost (Berlin-Germánia, Hamburg, Linz, München, Nürnberg) valamint a 15 valamilyen náci tiszteletbeli címmel rendelkező települést (Brunswick, Bréma, Coburg, Frankfurt am Main, Goslar, Graz, Innsbruck, Landsberg am Lech, Lipcse, Neumarkt in der Oberpfalz, Salzburg, Salzgitter, Soest, Stuttgart, Wels). A kereskedelmi ingatlanok megépítésén kívül dr. Robert Ley további öt, más forrás szerint tíz tengerparti üdülőváros felépítését is elrendelte. A KdF kínálta belföldi úti célokat 1934-ben még csak 2 millió, 1937-ben azonban már 9,5 millió turista vette igénybe. Az üdülési költségeket úgy alakították ki, hogy napi két márkánál többet sohase kelljen kifizetnie az üdülni vágyóknak, azaz a napi kötelező kiadásnak már magában kellett foglalnia a teljes ellátást, a szállást és az összes járulékos költséget (adók, strandszék, fürdőruha, törölköző stb.) is.
1933-ban a KdF 50 darabos hajórajával elindította olcsó (20 márkás) belföldi folyami hajóútjait is. A Rajnán, a Majnán és az Elbán elindított sétahajó-utakat csakhamar kibővítették a Budapestig, Belgrádig, majd a Duna-deltáig közlekedő menetrendszerű külföldi járataikkal. A folyami utakat évente 20 ezer turista vette igénybe 10 napos ciklusonként váltva egymást. Ugyanilyen, hacsak nem sikeresebb volt a hamburgi Blohm & Voss gyárban külön a KdF kérésére és anyagi finanszírozásával legyártott 12 darabos (ebből 6 bérelt) óceánjáró flotta által lebonyolított 8-14 napig teljes ellátással fűszerezett 1939-ig 673 sikeresen levezényelt külföldi luxusút, amelyekért személyenként 30-45 birodalmi márkát kellett fizetnie a kétkezi munkásoknak. (Mint fentebb írtam a német melósok havi átlagkeresete 150-200 RM volt.) Az óceánjáró flotta két zászlóshajóját, a „Wilhelm Gustloff”-ot 1937. május 5-én, a „Robert Ley”-ről elnevezett cirkálót 1938. március 29-én Hitler jelenlétében avatták fel és adták át a német munkavállalóknak.
A „Hitler békeflottájának” is nevezett KdF-óceánjárók (Wilhelm Gustloff, Robert Ley, Dresden, Der Deutsche, Stuttgart, Hamburg, Oceana, Sierra Cordoba, Monte Olivia, Monte Rosa, Monte Sarmiento és a St. Louis) több mint 700 ezer munkavállalót utaztatott 1934 tavaszától 1939 szeptemberéig Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Líbia, Szlovén-Horvát-Szerb királyság, Japán és az Egyesült Államok partjaihoz. Heintz Schön „Hitler álomhajói” című könyve szerint a német munkásosztály egyszerűen imádta ezeket az olcsó és egzotikus úti célokat, hiszen sem Vilmos császársága alatt, sem a Weimari Köztársaság fennállása alatt még csak álmukban sem mertek arra gondolni, hogy ilyen helyekre eljuthatnak életükben majd egyszer. „Hitler számítása tehát bevált, a német munkásságot mind a munkahelyén, mind az értelmesen eltöltött szabadidős tevékenységük ideje alatt teljesen ki tudta a párt vonni a baloldali befolyás alól és teljesen sikerült átnevelni őket a nemzeti szocializmus eszméire” is. A II. világháború egyik nagy túlélője, Franz Schönhuber ezt megfejelve ezt írja az egyik könyvében: „angol hadifogságom ideje alatt mesélte nekem az egyik fogva tartóm (civilben ipari munkás), hogy milyen nagy hatást tett az angol kétkezi munkásokra, amikor meglátták az angol partok közelében ezeket a német melósoknak épített luxus üdülőhajókat. Sok gyárban több hetes sztrájk is kitört az irigység miatt.”

Prora, a világ legnagyobb üdülővárosa

Az öt, más forrás szerint tíz tengerparti üdülőváros legnagyobbikát a Német Munkafront vezetősége Rügen szigetére álmodta meg. A pályázati kiírást Köln belvárosának teljes átépítésében is jeleskedő Clemens Klotz (1886-1969) nyerte meg. A Balti-tenger partján álló egykori Prora nevű halászfaluból a mérnök és csapata egy olyan csaknem 5 kilométer (pontosabban 4,5 kilométer) hosszú 20 ezer főt befogadni képes üdülővárost és ugyanilyen hosszú strandot álmodott meg, amely nemcsak a Harmadik Birodalom, hanem az egész világ legnagyobb építménye lett volna. A bauhaus stílusban felépíteni kívánt, a tengerparttól 150 méternyire enyhe ívben kibontakozó „rügeni kolosszust” 8 azonos 550 méter hosszú, blokkonként 1118 ablakkal átütött 10-10-10 épülettömbből álló szakaszra osztották fel, amelyeket közösségi helyiségekkel, kiegészítő szállásokkal és két fedett uszodával is tagoltak.
Az épület középpontjában helyezték el a Csoportfőnökséget, a Recepciót, a KdF- óceánjárókat fogadni tudó hatalmas kikötőt, a színházat, a fesztiválcsarnokot, az éttermeket, kávéházakat és a mozit. A várost egy keskeny nyomtávú vasút is összekötötte. A hatemeletes hotelkomplexumban összesen 11 ezer szoba szolgálta (volna) ki a vendégeket. Érdekes technikai megoldásnak ígérkezett, hogy az összes 5 méter hosszú, 2,5 méter széles turisták által használható szobák mindegyikét úgy tájolták, hogy a tengerre nézzenek. A szobákba két ágyat, egy szekrényt és egy mosdót helyeztek el. A mellékhelyiségek és a zuhanyzók közös helyiségeknek számítottak, amiket a széles folyosók végein alakítottak ki. A központi fűtés kiépítése érdekében természetesen a komplexumnak saját erőműve, kórháza, postája, iskolája, vasútállomása is volt, amelynek terveit Erich zu Putlitz készített el.
A munkálatoknak 9000 munkás és katona bevonásával 1936. május 2-án rugaszkodtak neki. A gyors munkának köszönhetően az első ütem bokrétaünnepségére az alapkő letétele után 17 hónap múlva már sor is kerülhetett. Ekkor vette át a DAF vezetősége és az építész az 1937-es párizsi világkiállítás Grand Prix fődíját is, amelyben a franciák nagyra méltatták a „Prora-modellt”. A második ütem, pontosabban a színház és a fedett uszodák alapozásához 1938-ban fogtak hozzá, amit a Wehrmacht lengyelországi hadjáratának elindítása miatt egy év múlva fel kellett függeszteni. (Az épületkomplexumnak egyébként 1941-re kellett volna hivatalosan elkészülnie.) A háború ideje alatt a 70 százalékos készültségi szinten álló fürdővárosba eleinte a Haditengerészet felügyelete alatt működő rendőr és hírszerző iskolát, majd katonai kórházat, legvégül a bombázások elől menekülő hamburgi lakosságot költöztették be.

A háború befejeztével a Vörös Hadsereg anyaghiányra hivatkozva számos épületet (főleg a komplexum északi és déli végeit) lebontatta, hogy az innen nyert építőanyagot Moszkvába szállíthassa. A megmaradt, de még így is tekintélyes méretű „kolosszusba” kisebb javítások után a szovjetek két laktanyát alakítottak ki, amit csak 1950-ben engedtek át az NDK hadseregének, akik a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregeivel karöltve az északi négyes számú blokkot (Nordflügel 4) városi harc kiképzésére használtak fel. A komplexum délebbi területéből 1956-ban Kelet-Berlin tiszti lakásokat, majd Walter Ulbricht Ház néven tiszti üdülőhelyet alakíttatott ki. A keletnémet Országos Népi Hadsereg 1991-ben költözött ki Prorából.
Bár a német újraegyesítés után sok terv született, hogy miként, mi módon lehetne megmenteni a ma már „csak” 2,7-3,2 kilométer hosszú üdülővárost, megnyugtató eredmény 2011-ig nem született. Vannak, akik teljesen lerombolnák a Harmadik Birodalom legnagyobb építkezési vállalkozását, s akadnak olyanok is, akik vagy UNESCO védettséget, megint mások komplexen felújítva látnák legszívesebben viszont az épületet. Egyébként az elmúlt 20 év alatt terveztek már ide négycsillagos hotelt, ifjúsági szállót, diszkót, éttermet, múzeumot, sőt még náci műalkotásokat felvonultató Dokumentációs Központot is-, ám mindebből eddig csak egy magántőkéből időszakosan működő kicsi (4000 négyzetméteres) galéria kapott eddig működési engedélyt.