Minden nemzedék azt hiszi, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. (Sohasem felejtem el, amikor néhány évvel ezelőtt valami családi összejövetelen, rokonsági találkozón végighallgattam két, tizenöt éves kemény rocker fiatal srác vitatkozását, akik ölre mentek azon, hogy a festett arcot melyik skandináv black metál zenekar találta ki 2010-ben, és nagyon meglepődtek, amikor felvilágosítottam őket arról, hogy a Mercyful Fate zenekar énekese már nyolcvanháromban, a Kiss együttes meg már hetvennégyben alkalmazta, és már tőlük is nevetséges volt.)

De így van ez az élet minden területén. A nemzeti szimbólumokon való gúnyolódás, illetve a nagybetűs művészetre való hivatkozással a sáros cipő belétörölgetése sem új keletű vívmány. „Hagyományai vannak."

Vörösmarty születésének századik évfordulójára a Nemzeti Színház igazgatósága egy alkalmi színmű megírásával bízott meg egy bizonyos Makai Emilt. (Az elkészült mű A Hét 1900-as évfolyamában meg is jelent nyomtatásban).

„Ez el is készült, s a Szózatnak, a nemzeti imádságnak halhatatlan költőjét egy léha szerelmi történet keretében, mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon" - jegyzi meg Zoltvány Irén Lajos, a kor ismert irodalomtörténésze. (Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták. Ebből is látszik, hogy régen jobb és szabadabb világ volt.)

Szóval nem Alföldi Róbert találta fel a spanyolviaszt. Nem talált fel ő újat, sem az ízléstelenség, sem a hagyománygyalázás terén, de még az abnormalitás piedesztálra emelésében sem előfutár, vagy harcos újító. Nem előharcos ő. Csak egy utánfutó.

Az abnormalitás, kérem tisztelettel, annyira a piedesztálon van évtizedek óta, hogy én személy szerint már unom.

Nem felháborodok, nem kiakadok, nem őrjöngök és nem döbbenek meg.

Egyszerűen csak: unom. Kimond­hatatlanul.

Micsoda egy savanyú és fantáziátlan ember, aki ma egy ilyennel előrukkol! Mert ma a tabudöntögetéshez nem fantázia kell, hanem vastag bőr. Ötletek, vagy tehetség, az semmi. (De hát a formabontáshoz régen sem kellett túl sok ötlet, példának okáért említhetném Andy Warhol esetét - szerintem a húsz év alattiak azt sem tudják már, hogy kicsoda -, akinek két „jelentős" alkotása van. Az egyik egy paradicsomleves-konzervet ábrázol, a másik pedig egy, Marilyn Monroe-ról más által készített fényképe vagy húsz tónusban átvariálva és egymás mellé rakva. Egyes idióták dollárszázezreket fizettek ezekért a remekekért).

Ma én három perc alatt gyártok akkora formabontást, hogy Alföldi Róbert és az összes hasonszőrű pirulva félreáll, és előreenged, ha a színház folyosóján véletlen találkozunk.

Mert, hát mi kell ma ahhoz? Semmi. Beleteszek néhány nácit, fél tucat trágárságot, néhány félrelépést, legyen mindenki meztelen - valaki emlékeztessen, ha kihagytam volna valami klisét -, és lehetőleg a végeredmény taposson a fájdalmaiba annak a nemzetnek, amely éppen nézi - és amelyik kifizette! -, legyen a szóban forgó mű akár a Sorstalanság, akár a Kalevala.

Kérem annak a pénznek a tizedrészét, amit Alföldi kapott, és olyat mutatok, hogy az összes hasonszőrű zokogva teszi fel a kérdést a pszichológusának, miért oly sótlan, leragadt, fantáziátlan és unalmasan avítt ember ő, akire ujjal mutogatnak, mint az unalmas idejétmúltság eleven mementójára.

Aki semmi újjal nem tud előrukkolni.

És a végére egy gondolat, de az is inkább észrevétel: ebben az országban a magyargyalázás mindig és kizárólag csakis „művészi" lehet.

Pozsonyi Ádám

(magyarhirlap.hu)