„Két konkrét kérdésre szeretném felhívni a figyelmet: egyrészt esedékes egy közös, átfogó európai romastratégia megalkotása a magyar elnökség alatt, másrészt pedig a nyugat-balkáni országok számára a térség stabilitása érdekében biztosítanunk kell az európai perspektívát.” 


Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek Orbán Viktor szavain, melyek az Európai Unió Tanácsának honlapján jelentek meg január 1-jén. Boldog új évet! Ismét megmutatjuk Európának, milyen nemes és önfeláldozó a magyar nép. Ahogyan Románia esetében, úgy a kegyetlen balkáni szerb magyarirtók csatlakozását is majd feltétel nélkül megszavazzuk. A stabilitás érdekében… 

Exportálni akarja a magyarországi „romastratégiát”? Uniós pecsétet akar a jogos önvédelmet rasszizmusnak bélyegző politikájára? Uniós támogatást a mindig és mindenhol megbukó integrációs kísérletek további erőltetésére? Valószínűleg igen. Sokan cigány származásúnak tartják őt, vajon ezért olyan lelkes cigányvédő, avagy felsőbb utasítást hajt végre? Netán zseniális politikusként már a következő választásra gondol? Lényegtelen, hogy miért. Egy biztos: olyan „romastratégiát” nem várhatunk ettől a kormánytól, mely megakadályozná, hogy tovább sodródjunk a polgárháború felé. 

Létezik azonban a cigánykérdésre egyszerű, demokratikus és hatékony megoldás. Az alábbi beszélgetést egy kisvárosi kocsmában hallottam. Sürgető folyóügyem elvégzése után az illendőségből rendelt zacckávémat fogyasztva lettem figyelmes egy nyolcvan év körüli, ízesen beszélő bácsi és egy negyvenes, doktor úrnak szólított poharazó diskurzusára. 

– Az a baj, Sanyi bácsi, hogy a cigányok már semmitől sem félnek.

Az öreg legörgette a maradék bort.

– Csendőr kell, szuronyos puskával!

– Az... az... az nem demokratikus.

– Hazavinni az akomlátort a sorompóból, doktor úr, az demokratikus? Na jó, a szurony nem, de a puskatus az nagyon is demokratikus. Amerika demokratikus?

– Nem, de azt mondják – válaszolt hosszú-hosszú gondolkodás után a doktor úr.

– Van ott halálbüntetés?

– Van, Sanyi bácsi. – vágta rá a doktor úr.

– Akkor az is demokratikus. Meg – ekkor pisztolyt formált a kezéből – lelőni a néger betörőt. Na látja.

– Mit?

– Mit tudom én, maga a doki. Na jó, megmondom, gyűjtőtábor.

– Milyen tábor?

– Gyűűjtőtábor, lááger, fogolytáábor. Angol vécés, szaunás, meg videós börtön helyett. Érti, ez kell a cigánnak. Latrina, fapriccs, fűtetlen barakk, majd nem vágyódna úgy a sittre.

– Az nem demokratikus, az sérti az emberi métló... métló... méltóságot.

– Az én nyugdíjam nem sérti az emberi méltóságot?

A doktor úr szeme egyre üvegesebbé vált.

– Na, érti-e már?

– Mit?

– A demokráciát, meg az emberi jogokat.

Láttam Sanyi bácsi szemében a huncutságot, ő teljesen józan volt. Egy kurta Isten áldjával felállt a lassan álomba szenderülő doktor úr mellől, és hozzám lépett. 

– Nem zavarom? Nem láttam még itt, idevalósi? – lehalkította a hangját: 

– A dokinak nincs ki a négy kereke, mindenki csak ugratja.

Illendően bemutatkoztunk. Sanyi bácsi elmondta, hogy itt lakik most az unokájánál. Az orvos eltiltotta az alkoholtól, így titokban délutáni sétái alkalmával betér a kocsmába, de szigorúan csak egy pohár borra. Maradtunk a cigánykérdésnél. Kínosan éreztem magam. Sanyi bácsi láthatóan kiforrott romastratégiáját szívesen meghallgattam volna. Kedves és mulattató az öregúr, de minek arról beszélni, ami nyilvánvaló? Én nem éltem át háborút, hadifogságot, forradalmat, nem vagyok elég bölcs és vén, iszonyúan idegesítő nekem ez a kérdés. Nekem még építenem kell, gyermekeket nevelni, dolgozni egy perspektíva nélküli megbolondult világban. Azért, hogy legyen segély, állami támogatás leendő gyilkosaimnak? Na nem, ez most nem kell nekem. Úgy éreztem, tökéletesen tudom leplezni belső forrongásom. Sokat gyakoroltam már ezt, még a testbeszédemet is percenként kontrolláltam. Sanyi bácsi azonban hirtelen félbeszakította mondókáját:

– Ne haragudjon, nem akartam fölbosszantani! 

Amikor elővettem a 2003-ban készült EU-ellenes plakátomat, hogy a soros magyar elnökség üzenetét közérthetővé tegyem, tudtam, hogy sokan nem fognak a szívükbe zárni ezért. Egy-egy fölismerés, egy-egy bódult álomból való felébredés nagyon bosszantó és fájdalmas lehet.

Később az élet igazolja, hogy szükségünk volt erre, hogy tovább léphessünk az úton. 

Ne haragudjon, nem akartam fölbosszantani. 

Könyves Kálmán

Kapcsolódó: Repül a, repül a… kismadár! – Puskaporos videóval