Minden tragédiának, összeomlásnak vannak előjelei. A nagy erejű földrengéseket előrengések, a pusztító árvizeket esőzések, olvadások, az országok politikai, gazdasági összeomlását bizonytalanság, munkanélküliség, eladósodás, általános elszegényedés, értékválság jellemzi. Az országok összeomlását nem az előjelek váltják ki, mert ezek csak tünetei az igazi bajnak, a bizalom elvesztésének. A bizalmat nehéz megszerezni, de könnyű elveszíteni, és ez így van a politika világában is, ahol a bizalom amúgy is ritka kincs. Amikor egy ország eljut abba az állapotba, hogy a lakosságának túlnyomó többsége már egyetlen politikai tömörülést sem tart bizalmára alkalmasnak, megteremtődött a politikai-gazdasági összeomlást kiváltó legalapvetőbb tényező.

A gazdasági életben a tervezést és a hosszútávú megtérülésű beruházásokat csak biztonságos gazdaságpolitika teszi lehetővé, mert senki nem kockáztat feleslegesen. Munkahelyeket, növekvő termelékenységet és ezzel együtt életszínvonal emelkedést viszont csakis a nevezett elemek alapján létesülő beruházások és műveletek biztosíthatnak. A bizonytalanságban nincsenek távlati tervek, és komoly beruházást igénylő vállalkozások. Ezért csak a pillanatnyi igények kielégítése, és a kis beruházással nagy hasznot hajtó kétes vállalkozások létrehozása a cél. Ez a korrupció melegágya is, mert az eszközök beszerzése, a versenytárgyalások és a pályázatok megnyerése nem a megfelelőség függvénye, hanem a megvesztegethetőségé. Eredménye a rendkívül drága kivitelezés, a rossz minőség és a körbetartozás.

A politikai állapotok ennél sokkal rosszabbak és összetettebbek. Mert a gazdasági mélyrepülés a politikai alkalmatlanság egyik bizonyítéka. A politika régi, klasszikus megfogalmazás szerint a vezetés művészete, de manapság a csalás és a hazugság iskolája. Erre alacsonyították le a művelői. De, hogy ennek ellenére ez a lealacsonyodott szerkezet mégis működőképes, annak az az oka, hogy sikerült az egész társadalmat, vagy legalább is annak meghatározó részét ennek a politikának a szintjére lezülleszteni. Úgy vélhetnénk, hogy az erkölcstelen és buta politikai vezetés és a lezüllesztett tömeg jól kiegészíti egymást, és nincs semmi gond. Ez valóban így is van mindaddig, amíg a mindkét érintett a rájuk leginkább jellemző tulajdonságot, az önzést valamilyen szinten ki tudja elégíteni. Először a meglévő nemzeti tulajdon eladásából, elherdálásából, majd ennek elfogytával a kölcsönökre felvett újabb kölcsönökből. Mikor már se nemzeti vagyon, se hitelképesség, akkor következik be az igazi tragédia: az egymás kirablása. Most Magyarország eljutott a leépülésnek ebbe a szakaszába.

A "gazdasági világválság"-nak nevezett tragikus leépülésből, de valójában a politika minden tevékenységre való alkalmatlansága miatt kialakult helyzetből a vezetés kiutat keres. Számára ez élet-halál kérdése. Ma már köztudott, hogy semmiféle gazdasági világválság nem volt, és jelenleg sincs. A világ első számú ipari-gazdasági hatalma, a Kínai Népköztársaság évi 10%-al növeli a termelését, és ezzel együtt a pénzügyi hatalmát is. Óriási valutatartalékokkal rendelkezik. Oroszország, India szintén nem szenved a "gazdasági világválságtól", köszönik, de jól érzik magukat. Japán is nagyjából rendbe hozta nemzetgazdaságát és a németek is növelték a termelésüket (kínai megrendeléseknek köszönhetően). Az arab országok is elvannak az olajbevételeikből, tehát a "világválság" nem más, mint hazug propaganda, a megoldhatatlan bajok elkendőzésére találták ki. (Valójában a kapitalizmus és a polgári rend került olyan válságba, melyet soha többé nem lehet rendbe hozni.) Mint tudjuk, a hatalmi kiútkeresés abból áll, hogy elkerüljük a fizetésképtelenséget, a gazdasági összeomlást. A kormányfő kolduló körútja sem Oroszországban, sem Kínában nem volt eredményes, mert a politika nem akart megfelelni az ott támasztott elvárásoknak. Mindkét országban tudják (jobban, mint itthon a közgazdászok), hogy Magyarország már most fizetésképtelen, ezért csak politikai engedmények fejében kaptunk volna pénzügyi támogatást. A Nyugatot csak az adósságainknak és annak kamatainak a határidőkre való törlesztése érdekli, különben tesznek ránk. Tehát külső segítség nincs!

Mint írtuk, marad az egymás kirablása. Adócsökkentésnek nevezett adóemelés, infláció, nyugdíjpénztárak államosítása, árverések, felszámolások, áremelések, sztrájkjog megnyirbálása. Az utolsó komolyabb tétel, melyből a jövő év első félévének a kölcsöntartozásait és annak kamatait ki lehet fizetni, a nyugdíjpénztárak államosított vagyona. Ezt követi majd a nyugdíj-reform, a maradék állami vállalatok eladása, majd befejezésként az állami földek eladása. Mindebből egyetlen új munkahely nem lesz, viszont a vállalkozók terhelései a látszat könnyítések ellenére úgy megemelkednek, hogy sokan már képtelenek leszek létezni. A multik a végsőkig kitartanak, mert a szegénység újabb rétegeket terel be a diszkont-áruházakba, és a kínai kereskedők boltjaiba. A magyar kiskereskedők fele lehúzhatja a redőnyt. Nincs a nemzetgazdaságnak egyetlen szegmense, melyben valamiféle javulás lenne érzékelhető. Ne tévesszenek meg senkit a nagy külföldi érdekeltségű ipari üzemekben történő fejlesztések, ugyanis különböző pénzügyi manőverekkel szinte az összes nyereséget kivonják az országból. Összegezve a lényeget: semmilyen kitörési pont nincs, csak további romlás várható.

Nyilvánvaló, hogy ez a politika területén is súlyos gondokat okoz. Azok a tömegek, akik érezték a veszélyes irányú sodródást, nem meggyőződésből, vagy a választási program ismerete alapján szavaztak a Fideszre, hanem a választási propagandában elhangzottak miatt. Nem hitték el az egészét, de reménykedtek valamiféle megoldási lehetőségben. Amit a Fidesz fog megvalósítani. A gazdasági összeomlástól való félelem akkora volt (amit a Fidesz propaganda is igyekezett növelni), hogy tragikus helyzetbe hozta a Fideszt a választás után. Mert ilyen gazdasági helyzetben a 2/3-os országgyűlési többség minden túlzás nélkül tragikusnak nevezhető. 2/3-os a többség és 100%-os a felelősség. Egy reménytelen helyzetben. A Fidesz hamar rádöbbent a dolog fonákságára (amiről persze mélységesen hallgatott), és nekilátott a saját átmentésének a lehetőségét kiépíteni. A mézes-mázos szavak és a másra mutogatások mellett létrehozta a pretoriánus seregét, a Terrorelhárító Központot. 500 válogatott zsoldos, egy Fidesz elkötelezettségű parancsnok irányítása alatt, sok tízmilliárd forintnyi költséggel. Gyakorlatilag megszüntette a sztrájkjogot (ennek volt némi reális alapja), és bevezette a cenzúrát, Médiatörvény elnevezéssel. Gyakorlatban ezek a történések mit jelentenek? A terrorelhárítás lever minden megmozdulást, zendülést, éhséglázadást. Minden nem engedélyezett demonstráció zendülésnek lesz minősítve. A szervezett, életkörülményeket javító, vagy megtartó célú sztrájk szintén törvénytelenné minősíthető, így leverhető. A cenzúra az pedig cenzúra, mindenki fogja be a száját, és mélységesen hallgasson.

Igaz, hogy a társadalom elbutítása nagyfokú, és folyamatos. De mi a garancia arra nézve, hogy így is marad. Mert amíg van miben reménykedni, még ha sejthető is, hogy hazugság az egész, addig az elkényelmesedett tömeg nem fog akciózni. Várja a sült galambot. Ám amikor nyilvánvalóvá válik előttük, hogy nincs semmiféle okuk a reménykedésre, magyarul: jól át lettek verve, kitör a pánik. Ez rosszabb minden zendülésnél, felkelésnél, vagy forradalomnál. Nem véletlenül ez a rémálma minden hajó kapitányának, és ennek kialakulását igyekszik megakadályozni szerencsétlenség esetén. Mert a pánik nem vesz figyelembe semmit, és törvényszerűen az anarchiába vezet.

Ennek megakadályozása is a terrorelhárítás feladata. (Hatalmi kijelentések szerint a kormánytagok védelme és a terroristák elleni fellépés lenne a célja, de az Őrezred ellátja a védelmet, terrorizmus pedig nincs.) A TEK azonban képtelen lenne bármit is megakadályozni. 1956-ban, október elején az ÁVH nagyobb tekintélynek gondolta magát még az Úristennél is. Gyilkoltak, taposták az emberi jogokat, senki nem volt tőlük biztonságban. Az akkori idők normái szerint jóval erősebbek voltak a mai TEK-nél, úgy létszámban, mint háttértámogatás vonatkozásában. Negyvenszeres létszám fölény, és 80 ezer katona a Vörös Hadsereg magyarországi laktanyáiban. Ennek ellenére három nap alatt szétverték az utolsó ellenállási gócpontjaikat is a felkelők.

A sztrájkjog megnyirbálása csak erősíteni fogja a szakszervezeteket. Süllyesztőbe kerülnek a korrupt, és teljességgel harcképtelen vezetőik, és egy valódi szakszervezeti érdekszövetség fog kialakulni, ami ugyan sok erővel nem rendelkezik, de sok kellemetlenséget okozhat. A médiatörvénynek elnevezett cenzúra pedig csak arra jó, hogy a túlnyomást levezető gőzcsap se működhessen, és hogy felrobbanjon a túlfűtött kazán.

Ha hatalmi erővel meg lehetne állítani az idő kerekét, akkor soha, sehol nem lett volna változás. A változásokat viszont mindig és mindenhol az életkörülmények drasztikus romlása váltotta ki, még akkor is, ha közben civilizációs fejlődés történt. Az emberi természet része a tűrőképesség és az alkalmazkodó képesség. De ugyanígy része a nyomor, az alávetettség, az igazságtalanság elutasítása is, és a kérdés csak az, hogy mikor erősödik meg az elutasítás annyira, hogy elnyomja a tűrőképességet. Akkor, amikor már nincs miről lemondani, illetve már a társadalom nem akar több áldozatot vállalni. Mert jól tudja, hogy nincs értelme. Ezt a folyamatot erősíti a becsapottság érzése, mely hamarosan milliókat kerít a hatalmába. Ez azt jelenti, hogy az a kiváltságos réteg, mely eddig a kirakatbábú szerepében tetszelgett, és az ország állapotához viszonyítva megengedhetetlen jólétben élt, egyik napról a másikra közellenséggé válik. Így a változás minden eleme együtt van, a kiváltó októl az ellenségképig.

Még nem késő megelőzni a bajt, ha már a változást nem is lehet. Járjon minél kisebb áldozattal, de ezt a politikai vezetőrétegnek kellene felismernie elsőként, mert így időt nyerhetnek. De a történések nem erre utalnak, ezért a korparancs drasztikus lesz. De ez egy újabb történet.

Papp István