Ellenállás klub

Ellenállás klub hírei

Van-e zsidókérdés Magyarországon? Zsidó aranykor a Monarchiában a kiegyezéstől az első világháborúig – III. rész

13 éve | [Törölt felhasználó] | 0 hozzászólás

Van-e zsidókérdés Magyarországon? Zsidó aranykor a Monarchiában a kiegyezéstől az első világháborúig – III. rész

Reklám

2. A szellemi-kulturális hegemónia megteremtése

A magyarországi zsidókérdés kialakulásában fontos szerepet játszott, az a történelmi folyamat, amelynek során a Galíciából nagy tömegekben bevándorolt népcsoport vállalkozó körei előbb a reformkorban az agrártermékek közvetítő kereskedelemének monopolizált helyzetű főszereplőivé váltak, majd 1867 után a rohamléptekben kibontakozó kapitalista fejlődés és az ipari forradalom időszakában a vezető tőkés cégek és pénzintézetek birtokában ellenőrzés alá vonták az egész magyarországi gazdasági életet, végül a dualista éra utolsó évtizedeiben az anyagi és tőkejavak birtoklásán túl a szellemi élet kulcspozíciói is a kezükbe kerültek.

Az említett társadalmi átrendeződés nem következhetett volna be a kiegyezés utáni kormányok, illetve törvényhozás liberális szellemű bevándorlási politikája nélkül. S e tekintetben nem volt különbség a ' 67-es kormánypártiak, illetve a ' 48-as függetlenségi ellenzék között. Őket csak a közjogi kérdés – tudniillik az Ausztriával való államjogi kapcsolatunk eltérő megítélése – fordította szembe olykor nagyon látványosan egymással. Abban viszont a legteljesebb egyetértés volt a két politikai erő között, hogy a bevándorlás elé semmiféle kvóta megállapításával nem szabad korlátokat állítani. Jellemző, hogy a dualista kor egyik antiszemita élclapjában, a Füstölőben 1881-ben az alábbi bökvers jelent meg válaszként Irányi Dániel, ' 48-as függetlenségi párti képviselő zsidó bevándorlást liberalizáló, feltétlenül támogató parlamenti felszólalását követően:

"Jertek, jertek muszka zsidók
Telepedni Magyarhonba,
Mert itt a nép nevetségig
Becsületes s csalni lomha.

Van itt még sok földbirtokos
Akit lehet tönkretenni,
Mihez nem kell pénz, tudomány,
Morál, szóval: semmi, semmi.

Lesz rang, sok pénz és nemesség
s a sok jó hull, mint a manna.
Szól Irányi, s viszi őket
Tömegesen Magyarhonba".

A Füstölő egy másik lapszámában – ugyancsak Tisza Kálmán miniszterelnöksége (1875-1890) idején – a következő gúnyverset közölték egy – zsidó zenekar muzsikájára táncoló, az akkori Tisza-kormány minisztereit ábrázoló – karikatúra kísérő szövegeként:

"Sípolj csak magyarnak keservesen,
Hogy a szíve megrepedjen.
Repedjen meg titőletek bújába',
Haljon meg, vagy menjen Amerikába".

Miután az orosz és lengyel kormányok soha nem tudták megoldani a saját területükön önmagát gettóba záró zsidóság problémáját, az izraelita kisebbség számára a kivándorlás maradt mint egyedül lehetséges túlélési alternatíva és stratégia. Az orosz–lengyel pogromok elől az itteni zsidók egy része Amerikába vándorolt ki, a nagyobbik részük azonban – a markánsan antiszemita politikai vonalvezetésű Románia kivételével – a szomszédos államokat választotta, vagyis Németországot és az Osztrák–Magyar Monarchiát. Szekfű Gyula nagyon találó megállapítása szerint nem véletlen, hogy épp e három országban van zsidókérdés, s éppen e három nemzet kényszerült rá, hogy szembe nézzen, s állást foglaljon e problémával kapcsolatban anélkül, hogy ez szükségképpen ellenséges, antiszemita megközelítés volna a zsidó néppel kapcsolatban. Az osztrákok, németek és magyarok helyzete gyökeresen különbözik ugyanis a nyugati népekétől, ahol a franciák, angolok, olaszok, dánok a velük régóta együtt élő zsidóságot asszimilálták, ellenben Közép-Európában ez a fajta társadalmi beolvadás nem következett be. Magyarország pedig első számú célországa lett a zsidó exodusnak, ugyanis miként Szekfű a Három nemzedékben írja:

"országunk kapitalizmusa úgyis szinte teljesen zsidó kézen volt, ami ilyen mértékben a német kapitalizmusról nem mondható el; nem csak mert a mi kultúránk kisebb és hajlékonyabb, ellenállásra fajilag is kevésbé predesztinált volt, holott a német lélekben évszázadok óta nem hamvadt el az antiszemitizmusnak egy bármi kis szikrája; mindez csak másodrendű jelentőséggel bírt azzal szemben, hogy a mi liberális illúzióink az orosz–lengyel bevándorló zsidónak az első lépést olyan mértékben könnyítették meg, miként sehol másutt a diaszpórától érintett államokban. A Kárpátok hágóit átlépve a galíciai és orosz zsidó, ki az ázsiai állapotok közt, honnan jött, emberszámba is alig ment, kellemes csodálkozással vette észre, hogy íme csak nemzeti ruháját kell levetnie, csak a közönséges érintkezésre szükséges magyar beszédet kell elsajátítania, máris éppen olyan jó magyar, tagja új magyarországi nemzeti közösségének, mint generációk óta bentlakó zsidó polgártársai, vagy akár a magyar föld autochtonai, ősi családok nemes vagy paraszt leszármazói".

A magyarországi zsidóság tehát – amelynek létszáma a folyamatos és korlátozás nélküli galíciai beözönlésnek köszönhetően 1910-re már 1 millió fölé emelkedett – már az első és második generáció (az 1830-as évektől az 1880-as évekig) idején magához ragadta a kapitalista gazdaság kulcspozícióit, és felemelkedett a magyar középosztály soraiba. A praktikus érzékkel megáldott zsidóság ezt követően a jól jövedelmező szellemi pályákat özönlötte el, ilyenek voltak az orvosi, az ügyvédi, a színházi és újságírói foglalkozások. Mindezt jól tükrözik a korabeli statisztikai adatok is. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosságának 5%-a volt zsidó, ellenben az ipari ágazatban 10%, a kereskedelmi és hitelélet szektorában 51, 8% volt a zsidók aránya.

Marschalkó Lajos Országhódítók című munkájában arra a következtetésre jut, miszerint a dualista korszak története a tanúságtétele annak, hogy a kezdeti időszak emancipációt célzó zsidó politikája a 19-20. század fordulója tájékán már nyílt országhódítássá változott a választott népi, igen agresszív nacionalizmus jegyében. A kassai, kolozsvári és debreceni magyar, illetve német kalmárok rendre tönkrementek a zsidó konkurencia következtében. A Rothschildok és Bleichröderek ugyanis egyfelől nem a magyar nemes kalmár famíliáknak nyújtották a hiteleket elsősorban, hanem a zsidó vállalkozóknak, másfelől az ősi magyar kereskedőházak 6%-ra kapták a hitelt, ellenben a Galíciából beköltözött jövevények mindössze 3%-ra. A jogalkotás területén is megtörtént az országhódítás legalizálása. Csemegi Károly zsidó jogászprofesszor alkotása az ún. Csemegi-kódex, a modern magyarországi büntetőbíráskodás alapja alacsony büntetési tételeket szabott ki az intellektuális és gazdasági jellegű bűncselekményekre. Szinte büntetlenül özönli el az országot a legalizált fosztogatás, csalás, a cégbedöntések és eltüntetések hamis gyakorlata, s nem utolsósorban a kíméletlen uzsora. Miként Marschalkó megállapítja említett könyvében:

„A magyar: az éhező proletár, gazdasági cseléd, ha egy darab kenyeret lop éhségében földesurától, vagy kiássa a krumplit az uraság földjéből, nagyobb büntetést kap, mint a jövevény, aki hamis bukással, hamis esküvel, hamis váltóval ezreket károsít meg és milliókkal gyarapszik”.

Minthogy a magyarországi kapitalizmus székhelye Budapest volt, ráadásul az ország politikai központja is lévén itt működtek a politikai pártok, a parlament és a kormányzati intézmények, a zsidóság teljesen törvényszerűen tette rá a kezét a fővárosra mint szellemi központra. Budapest és a zsidóság hatalma leginkább a hírlapirodalmon – mai szóhasználattal: médiamonopóliumon – nyugodott. Ma is érvényesek Szekfű kilencven évvel ezelőtti örökbecsű szavai:

"Minél több bevándorolt (tudniillik galíciai zsidó – L.Zs.) került a hírlapcsináláshoz, annál jobban működött az üzem, annál boszorkányosabban forgott a rotációs gép, nagyobbodott a vállalkozó profitja, s a jámbor magyar, ki a hírlap nyomtatott betűinek is bibliaként hitt, annál inkább alája gyűretett a budapesti zsidó-magyar kultúrának. (…) Keresztény lap zsidóval nem mérkőzhetik. Minél kevesebb egy-egy szerkesztőségben a keresztény tag, annál korlátlanabbul uralkodik az illető újság a magyar közvéleményen. Én itt nem lázálmokat rekapitulálok (foglalok össze röviden – L.Zs.), hanem a közelmúlt valóságos lefolyását adom elő anélkül, hogy bármit is hozzátennék. Az olvasóközönség megszerzésére és megtartására az üzleti szellem különböző eszközöket gondol ki. Egyik az úgynevezett bulvár-irányzat, mely minél piszkosabb törvényszéki drámák és utcai események széles tárgyalásával ragadta meg az olvasó alacsony ösztöneit. A másik tipikusan itthoni. Ez abban áll, hogy a lap a magyar nemzetnek – egyszóval kifejezve – mindene legyen. Tanítója és papja, politikai főnöke és orvosi tanácsadója, minden szükségletének egyedüli kielégítője, kiben neki egyedül legyen bizalma. A budapesti hírlapüzemek felismerték az utat, melyen ezt elérhetik és a hírlapirodalmat a nemzet kizárólagos, minden egyebet fölöslegessé tevő művelődési tényezőjévé avathatják. A magyar újság tartalmának csak középpontját teszi a politika s általában a közélet, körülötte pedig a legkülönbözőbb rovatok rakódnak le, melyek az olvasó és családtagjainak minden óráját kitöltik érdekes és ami fő: nem fárasztó olvasmánnyal. Regények és lehetőleg erotikus (az idők „modernizálódásával” ma már pornográf – L.Zs.), legjobb esetben bután üres tárcák mellett humorisztikus »karcolatok«, irodalmi, színházi, társaséleti csevegések, asszonyt és gyermeket érdeklő mellékletek töltik meg a lapot, mely célját naiv őszinteséggel leplezi le: a magyar családban minden egyéb olvasmányt feleslegessé akar tenni. Az üzleti szellemet dicséri az eredmény: középosztályunk, valamint az ipari és paraszti népesség a harmadik nemzedékben (kb. a 19-20. század fordulójától – L.Zs.) kizárólag a hírlapokból meríté műveltségét s ehhez képest mindazt, mit bennük olvasott, megdönthetetlen nemzeti igazságnak tekintette. Így született meg a sajtó korlátlan vétójoga minden nemzeti kezdemény dolgában".

Tehát Budapest – Béccsel és Berlinnel egyetemben – nagyvárosi kultúrája 1900-ra a zsidó értelmiség sajátságos produktumává vált. A zsidó elit a nemzetközi kultúra áramlatához kapcsolódva könyvtáraiban, galériáiban és múzeumaiban az ókori kelet, illetve az antikvitás műkincseitől a távol-keleti, japán és kínai divatos műritkaságokig minden hozzáférhető kultúrkincset felhalmozott, s kozmopolitaként egyaránt otthonosan mozgott Bécsben, Londonban, Párizsban s más pontjain is Európának. Ez a zárt társadalmi kaszt csak egy igen szűk réteg intellektuális igényeit elégítette ki a hazai kulturális piacon, hiszen a magyarországi műkincsforgalom, az antik bútor – és könyvkereskedések néplélektani és anyagi okok miatt a magyar kultúrával alig kerültek kapcsolatba érthető módon. A hagyományos úri közép –, valamint az alsóbb zsidóosztályok szellemi szükségleteiről a hírlap- és regényirodalom, színház, orfeum, kabaré világa volt hivatott gondoskodni.

Mindazonáltal a századfordulóra Európa-szerte jelentős mértékben felerősödött antiszemita szellemi-politikai mozgalmak korántsem voltak elragadtatva a „boldog békeidők” zsidó dominanciát és zsidó szempontú kulturális kánont meghonosító fejleményeitől. Természetesen az a különböző baloldali és liberális szellemi-hatalmi körök által – mindmáig ható érvénnyel - terjesztett állítás, mely szerint az antiszemita, valamint a zsidóság politikai és kulturális jelentőségét kritizáló és kétségbevonó, illetve ezekkel szemben ellenséges megnyilvánulások és ideológiák kizárólag a tönkrement, deklasszálódott, félművelt roncstársadalmi csoportokhoz, obskúrus szellemi körökhöz kapcsolódnának, szimpla hazugság. Kétségtelen tény, hogy az antiszemitizmusnak minden korban voltak leegyszerűsítő, vulgáris és primitív kifejeződései és képviselői is. Vegyük azonban egy olyan – minden oldalról ismert és elismert – egyetemes géniusznak a zsidóság politikai és kulturális szerepéről megformált vélekedését, mint amilyen a zseniális zongoraművész és zeneszerző, Liszt Ferenc volt. A Dante- és Faust-szimfóniáiban, az Éji menet című szimfonikus költeményében (is) a legmélységesebb és drámaibb létkérdéseink határmezsgyéjén is túljutó Liszt – ő, miként Széchenyi, úgy volt magyar, hogy egyszersmind otthon volt bárhol az európai szellem birodalmában is – aligha vádolható holmi földhözragadt provincializmussal, ám a zsidókérdést illetően – a mai polkorrekt terminológia szerint – karakterisztikus „gyűlöletbeszédet” fogalmazott meg.

Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie (A cigányokról és a cigányzenéről Magyarországon) című munkájának (Párizs, 1859, Pest, 1861, Lipcse, 1881) alapgondolata az, hogy a zsidók a 18 évszázad alatt elszenvedett valós és vélt méltánytalanságokért gyűlöletet, vért és bosszút szegeznek szembe. Ráadásul a zsidóság idegen és ellenséges fajta az európai népek sorában. A szellemi és erkölcsi életben jelentkező romboló hatásuknak a kiküszöbölésére egyetlen mód kínálkozik: a zsidók teljes kirekesztése az európai népek közösségéből. A zsidóságnak a művészetben játszott szerepéről a következőket írja Liszt:

"A zsidók a művészetet is ápolták, hogy azt legtávolabbi teréig hatalmukba kerítsék… Ők sohasem tudták azt, miképp termett a művészet inspirációk által… Az izraeliták új dallamokat nem tudtak feltalálni, mert ők sohasem a maguk érzelmeit dalolták… Ők sem építészetet, sem zenét nem teremtettek. Ők sem dalokat, sem költeményeket nem hoztak létre, amelyeket mint nemzetieket lehetne tekinteni. Ők csak utánoztak másokat".

Ezzel a zsidósággal szemben követett el Liszt meggyőződése szerint történelmi tévedést – az európai nemzetek ellenében pedig bűnt – az egalitárius, emancipáló liberális doktrína.

"A bölcsészet (tudniillik a liberalizmus – L.Zs.) azt képzelte magában, hogy az egyenlőség, testvériség a zsidó gyűlöletet lefegyverzi, hogy a zsidó megszűnik zsidó lenni, hogy franciává, németté, olasszá legyen. Ezek egyike sem lett. A bölcsészeti filantrópia a vaknak naivságával bír. A héberek, akiknek ősei nem évszázadok szerint, hanem évezredek szerint számítanak (noha a galíciai jövevényeknek sem genetikailag, sem kulturálisan nem sok közük volt az ókorban Palesztina területén élt zsidókhoz – L.Zs), nem alázták meg magukat annyira, hogy franciákká, németekké, olaszokká legyenek. Izrael fiai maradtak ők, s ez a tény egy problémává lett, egy oly nép ez, amely mindig készen van az egyesek, a kormányok gonosz ösztöneit kizsákmányolni, azokéit, akik engedelmeskednek, s azokéit, akik parancsolnak. A törvényhozók, akik nem hisznek a pszichologikus tényekben, amelyeket számba venniük kell – azt gondolták, hogy az európai állam polgáraivá lett zsidó megszűnik a középkori uzsora, a családfiaknak pestise, az ellenséges tábor kéme, a népnek magát folyton teleszítt vámpírja, minden kereskedelmi ág monopolizálója, a háborúknak láthatatlan rugója s bíró a békében lenni".

A nagy romantikus gondolkodó úgy látja, hogy a 19. századi liberális állam és jogrendszer keretei között a zsidóság minden korábbinál nagyobb mértékben leigázta a nem zsidó társadalmakat, s mindenekfölött: "A zsidó nem szűnt meg a pénzt monopolizálni, sőt odáig ment, hogy valamely országot a veszély pillanatában megfojthat azzal, hogy a pénzes zacskó zsinórját előre megfontolt szándékkal össze, vagy széjjel húzhatja, mint Pandora szelencéjét. A hajdani kisipart, a kereskedelmet a nagykereskedéssel, a bankiparral váltotta fel, amelyeknek megdöbbentő gyorsasággal korlátlan urává lett…" Mindezt tehát azért – fejtegeti Liszt –, hogy totális ellenőrzése alá vonja az egész – általa gójnak nevezett – társadalmat, annak minden életmegnyilvánulásával együtt. "A félelemnek, hogy ne mondjuk a babonás aggodalomnak egy neme akadályozza őket abban, hogy egy oly földön, amely nem az ő örökük, az ekét a kezükbe vegyék (...), másokat azonban szívesen hagytak szántani s napszámosaikat örömest tanították, hogyan kell a barázdát húzniuk. Persze, a föld nem adja meg az ipar gyors nyereményeit, sem a kereskedelem roppant nyereségeit. A zsidók azonban csak nyereséget akarnak, és sehol sem elégszenek meg a mezei gazdászat csekély, fáradságos, mérsékelt kilátásaival. Hisz a 2%, a 3% jó lehet a bennszülötteknek, az ország fiainak, Isten népének azonban 200%, 400% kell, hogy valamit szerezhessen, aminek segítségével a szerencsétlenséggel dacolni lehessen, ha egy válság pillanatában a rablott vagyont ki kell neki adni. A zsidó önszántából sohasem hagy el valamely országot, amelyben még egy fűszál szakítható le, amelyben még egy rézpeták szedhető fel a földről " (vö. az 1990 óta permanens készenléti állapotban, becsomagolt bőrönddel várakozó szegény diszkrimináltjainkkal – L.Zs.).

Végül is – a fentebbi tények fölsorolása után – Liszt konklúziója az, hogy hazát kell szerezni a zsidóságnak, s a legkézenfekvőbb megoldás lenne visszajuttatni számukra Palesztinát és Jeruzsálemet: "A dolog természetével ellenkezik ugyanis, hogy egy nép élősdi állat módjára, más nép rovására éljen, annak belei redői közé fészkelje magát. A végzet azt akarja, hogy a keresztények ezt az idegen fajt keblükből letépjék, őket valódi országukba visszavigyék. Ha a zsidók vonakodnának, akkor erőszakkal kell őket odaszállítani, szükség esetben pedig határáig hajtani őket".

A fentebb idézett – a különböző Liszt-monográfiákból érthető módon általában rendre kimaradó – gondolatok tehát nem Hitlertől, Himmlertől, netán Rosenbergtől származnak, hanem a romantikus zeneköltészet, s a korabeli európai szellem egyik legnagyobb géniuszától, Liszt Ferenctől. A liszti koncepció lényegi elgondolásával egyébként a zsidó cionista ideológia fő szószólói is egyetértettek, nevezetesen azzal, hogy a zsidóságot külön kell választani földrajzilag és fajilag egyaránt az európai ún. gój népektől, oly módon, miszerint őseik földjére visszatelepülve alapítják újra a Vespasianus és Titus császárok által több, mint 1800 esztendeje felszámolt Izrael államot.

Nos, akárhogyan is tekintjük a dolgokat, történeti tény, hogy az új, vészes fejleményeket méhében hordozó 20. század egy rendkívüli módon sokszínű, etnokulturálisan, mentalitásában, jövőképében, identitásában és tradícióit tekintve is egyaránt mozaikszerű magyarországi társadalomra köszöntött rá a nagy európai polgárháborúval.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatása következik)

Kapcsolódó anyagok: Zsidó aranykor a Monarchiában a kiegyezéstől az első világháborúig (II. rész)

- Van-e zsidókérdés Magyarországon? A Huszadik Század ma is aktuális körkérdése 1917-ből

Címkék: zsidó