VÁSÁROLJ! VÁSÁROLJ! VÁSÁROLJ!

Share on print
Hazánk és a fejlett világ egyik legnagyobb problémája, hogy eladósodott. Az adósságcsapdából pedig nem lehet szabadulni. Mi mindnyájan azt mondjuk, hogy nem kellett volna felvenni a hiteleket, addig nyújtózz amíg a takaród ér, és ki kell védeni, hogy becsapjanak. Érdekes, egy-egy embert be lehet csapni, de hogy lehet egész kontinenseket?

Mindenek előtt vissza kell menni a rendszerváltásig, és a kommunizmus bukásáig. Ugyanis fel kell hívnunk a figyelmet egy hatalmas félreértésre. Az úgynevezett rendszerváltást a Kelet nyerte meg hosszú távon. Miért? Mert a rendszerváltás, a Szovjetunió bukása, valamint a világ jelenlegi állapota szorosan összefügg.

A történet valahol a hetvenes évek végén kezdődött és a nyolcvanas években tetőzött. A kelet és a nyugat között mi volt a meghatározó különbség? Az egyik piacgazdaságot folytatott, a másik tervgazdálkodást, ezen keresztül hiánygazdálkodást. Amíg az első mindenből többet gyártott, és hatalmas választékot igyekezett produkálni, addig a másik ereje abban volt, hogy csak annyit gyártott, amennyi el is fogyott (illetve kevesebbet is). A két rendszer közötti harcot végül is nem a tankok vagy az atombombák döntötték el, hanem a televíziók, és az autók. Ám ezért a győzelemért a nyugat most nagy árat fizet.

Nézzük meg a folyamatok merre haladnak, és akkor látni fogjuk azt is, miért kell most vezekelnie a nyugatnak.

A hidegháborús időszakban a nyugat Amerika vezetésével még vallásos volt, és a kapitalista gazdaság annyira működött, amennyire a vallás, az erkölcs, a nép terhelhetősége és a haszonszerzés közötti egyensúly lehetővé tette. Volt egy fajta egyensúly, ami 100 év alatt kialakult, és amelyet igyekeztek fenntartani. A keleti blokkban is megvolt az egyensúly, csak másként. Kezdetben a kelet sokkal stabilabb volt, és sokkal többet adott az embereknek.

Mire épített a kelet? A keleti gazdasági politika alapjának leginkább azt a szemléletet lehet elfogadni, hogy mindenkinek egy kicsit jó legyen. Eltörölni a nagy társadalmi különbségeket, felemelni azokat, akik nyomorban élnek. Tehát filozófiájában a termelő erők és a termelési viszonyok (alap és felépítmény) egyensúlyozottá tételére törekedett. A szerszámok, gépek, háztartási gépek, ruhák és az egyéb javak megszerzése vonatkozásában arra, hogy mindenkinek legyen egy elvárható mértékben. Így volt az igazgatónak ugyanolyan szódásüvege és hűtőszekrénye, mint a munkásnak. A különbségek nem ezekben látszottak meg, hanem a nyaralásokban, a külföldre menetelekben és abban, ami a kiváltságok közé tartozott. A hiánygazdálkodás miatt a legyártott eszközök megfelelő minőségűek voltak, hosszú életűek. A fejlesztésre szánt összegeket azonban a szociális és egyéb kiadásokra fordították, így a fejlesztések lelassultak, egy-egy terméket akár évtizedekig is gyártottak. A fejlődés lelassul, a gazdaság egy erős stagnálási helyzetben van. Nem ismerik az infláció és a defláció fogalmát. Az infláció olyan minimális, hogy a zománcozott edényekre rázománcozták az edény árát, mivel évekig ugyanannyiba került.

Ezzel szemben a nyugat éppen ellenkező gazdaságpolitikát folytatott. Rájöttek arra, hogy a gazdaság motorja valójában az, hogy vásárolnak az emberek. Létrejött egy olyan szemlélet, amely azt helyezte a központba, hogy legyen meg mindened, vedd meg, akkor is ha nincs rá szükséged, élvezd az életet, és lehetőleg költs minél többet. Ez a fajta kapitalista rendszer egy bizonyos szinten stabilizálódott, és sokáig ezen a pályán is tudott maradni. Az Egyesült Államokban a megtakarítás mint olyan, lakossági szinten szinte nem is létezett. Ám közbejött Korea, Vietnam, és az egyéb vesztes háborúk, amely az USA vezetését arra ösztönözte, hogy folyamatosan fokozza a hadi kiadásait. Létrejött a hidegháborús fegyverkezési verseny.

Ezzel együtt három alapvető dolog született meg, mert ez garantálta a bevételeket. Az egyik a vásárlói hitel, a másik az infláció, a harmadik a költségvetési hiány. Nagyjából ezek azok az alapvető eszközök, melyek az átlagember számára megmutatják a rendszer működését. A költségvetési hiány azt jelenti, hogy az állam többet költ, mint amennyi pénze van. Ez azonban az akkori kapitalista rendszerben nem a hibát jelentette, hanem ez volt a gazdaság motorja. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az állam többet költ, tehát ezt az összeget vissza kell termelni utólag. Hitelt vesz fel, és a hitelből folyamatosan költekezik. Nem csak akkor, amikor van elég pénze, hanem folyamatosan. Hazánknak is abban az időben kellett hitelt felvenni, amikor olyan befektetéseket valósítottak meg, mint a paksi atomerőmű, ahol a külföldi cégek miatt mindenképpen fizetni kellett valutában. Tehát ez a költségvetési hiány voltaképpen egy biztosíték arra, hogy az állam megrendel, dolgoztat, és fizetni is fog. Ugyanerről szól a lakossági vásárlói hitel. Eszébe ne jusson a polgárnak eltenni a párna alá a pénzt. Költse el. Mivel elkölti előre a hitel által, fizetnie is kell, vagyis vásárol! Ha nincs szüksége egy új televízióra, akkor majd a reklám meggyőzi, hogy de igen, van! Vegyen még egyet, nem baj, ha nincs pénze. Ha a költségvetésben hiány van, az ipar pedig folyamatosan túltermel, azt jelenti, hogy megjelenik az infláció. Ez sem baj, mert a rendszer összességében bőven elbírja az inflációt, mert vele együtt emelkednek a fizetések is, ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy folyamatos a vásárlás, a túltermelés. Az infláció mértéke már utal sok mindenre. Persze megjelenik ezekkel együtt a reál érték, a bázis, a volumen, és mindenféle szakszavak, amelyek csak arra valók, hogy senki ne értsen meg semmit. Maga a közgazdaságtan teljes egésze valójában elfér négy gépelt oldalon, és minden más körítés, a sok mellébeszélés, és az átlagember számára nehezen érthető szakkifejezések csak azt a célt szolgálják, nehogy megértse a lényeget, nehogy tudatára ébredjen hogyan zsigerelik ki – vagyis hogyan működik a renszer.

Ezzel a módszerrel elérték, hogy hihetetlen vásárlási hajsza indult meg a világban. A kapitalista világ olyan bevételekhez jutott, amelyről álmodni sem mertek volna. Az emberek százmilliói igen fogékonyak voltak a könnyű hozzájutás lehetőségére, és elsőként az USA lakossága kezdett el költekezni. Már a nyolcvanas években tudtuk, hogy egy átlag amerikai háztartásban „minden a bank tulajdona", a TV-től, a hűtőn át az autóig. Az emberek mindent hitelre vettek, a saját készpénzes fizetést szinte nem is ismerték már. Azok az a gazdasági szakértők, illetve azok, akik pusztán logikai úton látták mindez hová vezet, kongatták a vészharangokat (mint az MNA a kilencvenes évek elején. Az MNA akkori tagjai, akik a vezető tanácsát megfogadták, hitelt nem vettek fel, ha pedig igen, még véletlenül sem deviza hiteleket, így az MNA köreiben ismeretlen a mai hitelprobléma). Ezt a folyamatot néhányan látták előre, de az emberek sokkal fogékonyabbak voltak a könnyű pénz, könnyű lakás, könnyű hitel lehetőségére.

Így a nyolcvanas években az USA, majd Európa olyan óriási bevételekhez jutott, amellyel könnyedén szárnyalt a fegyverkezési verseny, irtották a bennszülötteket Dél-Amerikában, Afrikában és Palesztinában. Ezzel szemben a keleti oldalon egy kiszámított, de sokkal visszafogottabb élet folyt, mely semmiben sem volt fogható a nyugati költekező csillogáshoz. A fegyverkezési versenyt voltaképpen ez a költekezési hajsza döntötte el, valamint az, hogy a kommunista vezetők a csillogásért cserébe elárulták a saját országaikat, nézeteiket. Jól tudták, hogy egy hatalomátmentés után a kapcsolati tőkéjüket kihasználva császárok lesznek a szétlopott vagyonból. A kommunizmust megbuktatta a nyugati világ csillogása.

Ez nem volt semmi több, mint szemfényvesztés, olyan, mint a filmstúdiókban megrendezett többi amerikai néphülyítés, soha sem létezett. De bedőltek neki. Ennek azonban vannak hátulütői. A magyar Postabank esete megmutatta, hogy a hiteleken alapuló rendszer mennyire sebezhető és instabil. Intő jel kellett volna legyen, de nem volt az. A nyugati világ jelenleg az ebből az időszakból származó technikai előny birtokosa (még), de érdekes módon maga a rendszer javíthatatlanul elromlott. Éppen azokat az összeomlási jegyeket hordozza magán, mint a kommunista világ az összeomlása előtt. Ugyanis az egész rendszerben van egy be nem tervezett tényező, ez pedig az az öngerjesztő folyamat, melyet most adósságspirál néven emlegetnek. Fel kell vázolnunk egy igen érdekes összefüggést, és ezzel azok az emberek, akik annak idején a hitellel 'viagrázott' gazdasági modellt felállították egyáltalán nem számoltak. Azzal, hogy az állami hitelállomány növekedésével egyenesen arányosan gyengül az adott ország gazdasági ereje. Ilyenkor próbálják a gazdaságélénkítő programokat bevezetni, csakhogy ezek hatástalanok. Az Egyesült Államok gazdasági hanyatlása az eladósodott lakosság gondjaival egyenes arányban növekedett. A nyugati világ instabilitását pontosan a fennálló rendszer konzerválja.

A legnagyobb hibát pont akkor követték el, amikor 'nyerésre álltak'. Az USA és a bankok elérkezettnek látták az időt, hogy kiépítsék a cion-imperialista világbirodalmat. A háborúkhoz azonban iszonyatos összegekre volt szükség. Azt hitték annyira nyeregben vannak, hogy már innen nem lehet veszíteni. Előálltak a százéves rendszer egyensúlyát felborító hitelezésekkel. Mindenféle fedezet, tartalék, és minden nélkül lehetett hiteleket kapni. Éppen csak egy munkáltatói igazolás kellett. A világ számos pontján, kezdve az USA-tól Argentínán át hazánkig mindenütt. Kezdetben a bevételek valóban elkezdtek özönleni, de az előbbiekben leírt folyamat ezzel felgyorsult, miszerint minél nagyobb a hitelállomány, úgy csökken a stabilitás, a csökkenő stabilitás befektetési nehézségeket okoz, a nehézségek pedig gazdasági visszaesést. A tőke a stabilabb régiók felé áramlik. A gazdaságélénkítő programok helyett már stabilitási programok jönnek. Azok az államok, - itt érdekes módon főleg a volt keleti blokk országairól van szó -, amelyek nem adósodtak el olyan mértékben, ezért a stabilitásuk miatt vonzzák a befektetőket, a tőke oda áramlik, ami tovább csökkenti a gazdaság erejét. Olyan, mint egy part felé sodródó hajó, a vég elkerülhetetlen és a zátonyra futás. A nyugat saját kardjába dőlt bele. Tudták ezt előre? Valószínűleg számíthattak rá. Ha nem, akkor két lehetőség van. Vagy valóban hülyék a saját szakmájukhoz, vagy semmiféle összetartás nincs bennük, gondolkodás nélkül taposnak keresztül egymáson.

A nyugat bukása voltaképpen a magasiskolája annak, hogyan kell nyerésből veszteni. A keleti társadalmi felfogás így győzi le a nyugati kapitalista rendszert, még akkor is, ha a kapitalista rendszer sok elemét beépíti majd a saját rendszerébe. Ugyanis erre a kialakult helyzetre nincs gyógyszer. Ez az az időszak, amikor az adott rendszernek pusztulnia kell.

Kemény Gábor - Hídfő.net

Válasz