76 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Tudós-Takács János, akinek a jelenkori hungarizmus rengeteget köszönhet. Az Eszme tántoríthatatlan harcosa volt Ő, aki páratlan szellemi képességeit mindvégig a magyar nemzet felemelkedésének szolgálatába állította. Egy korább írásunkkal tisztelgünk emléke előtt:

Két éve már, hogy Tudós-Takács János nem erősíti a modern kori hungaristák földi táborát. Két éve már, és mégis tisztán csengenek szavai fülemben. Világos, az egyszerű ember számára is érthető és élvezhető előadásai örökre az agyamba és a szívembe vésődtek.

Lassan hetedik éve, hogy először hallottam János bácsi előadását egy tatabányai rendezvényen. Tucatnyi "nemzeti radikális" előadáson vettem részt már azelőtt is, de ahogyan az a törékeny öreg izzó lelkesedéssel és tűzzel a szemében beszélt abban a fülledt nyári melegben, rögtön tudtam, hogy nem szokványos előadáson vagyok. Bár ekkor még egyáltalán nem voltam nemzetiszocialista, nem is nagyon tudtam, hogy mit is jelent az valójában, de a kis öreget, akit úgy kellett betámogatni az előadóterembe, és aki mégis úgy beszélt annak a maroknyi - valójában az esti koncertekre váró - fiatalnak, mintha tízezrek előtt állna, egy életre megjegyeztem.

Aztán, mikor elkezdtem járni a Péterffy Sándor utcai előadásaira, ez a kis öreg pár alkalom alatt felnyitotta a szememet és teljesen átformálta a gondolkodásomat. Az első Adolf Hitlerről szóló előadása lerombolta bennem mindazt az évek során rám rakódott előítéletet, hazugságot és ellenszenvet, amit tanáraimtól, a médiától és környezetemtől kaptam. János bácsi sohasem becsmérelt senkit, mégis úgy számolt le kíméletlen vaslogikával a „nemzeti" oldalon burjánzó káros szellemi vadhajtásokkal, - melyekből akkoriban sokat magam is vallottam - hogy ha az előadás elején nem is értettem egyet vele, a végére be kellett ismernem, hogy igaza volt. Így lettem tehát először nemzetiszocialista, hungarista, majd hívő keresztény.

És ezzel nem voltam egyedül. János bácsi szavain felnevelkedett egy olyan hungarista ifjúság, amelyik mentes volt minden sallangtól, és kizárólag a tiszta Eszmét vallotta és vallja ma is magáénak. De ami talán ennél is fontosabb: saját életpéldájából merítettünk alázatból, fáradhatatlan hitből és a Nemzetért folytatott halálig tartó küzdelemből. Élő példája volt annak, hogy a szellem hogyan győzheti le a testet, és tanúja volt annak, hogy a keresztényi szeretet hogyan társulhat a meg nem alkuvó küzdelemmel.

Szerettük, mert ki tudta mondani azokat a gondolatokat, amik ott voltak már a nyelvünk hegyén, csak nem tudtuk szavakká formálni őket. Azt hiszem, nem volt még olyan gondolkodó a hungarista harc történetében, aki ilyen világos rendszerben tudta átadni Szálasi eszméjét. Tudása hatalmas volt, mégsem volt fellengzős, egyszerre tudott szólni a legegyszerűbb fizikai munkáshoz és az egyetemi tanárhoz is. Nem adatott meg neki, hogy még életében egész generációk gondolkodására lehessen hatással, de az, amit ma Hungarista Mozgalom alatt értünk, egészen biztosan nem jöhetett volna létre nélküle.

Aztán két éve hirtelen elment közülünk. Hiánya olyan űrt hagyott, amelyet először fel sem fogtunk, és amit a mai napig sem sikerült teljesen megtöltenünk. Ha még pár év megadatott volna neki, biztosan láthatta volna, ahogyan az általa újra felemelt és megtisztított zászlót hogyan viszik fiatal hungaristák ezrei a Győzelem felé. Nem érhette meg, de biztosan figyel ránk, és közbenjár ügyünkért a Mindenható előtt.

Ennek az írásnak nem pusztán az emlékezés a célja. Tudós-Takács Jánosra nem lehet pusztán emlékezni. Nekünk, akik ismertük és szerettük, tovább kell adnunk az ő emlékét azoknak a testvéreinknek, akiknek mindez már nem adatott meg. Ez az írás nem csak az emlékezésről szól, hanem felhívás is egyben, hiszen a mi szégyenünk, minden hungarista szégyene, hogy nem ápoljuk, nem forgatjuk azt a fegyvert, amit a kezünkbe adott. Szégyen, hogy rossz magyar szokás szerint elfeledjük nagyjainkat, akiknek életükben oly sokat köszönhettünk.

Ma tehát ne csak emlékezzünk! Tudós-Takács János életében fáradhatatlan harcosa volt az Eszmének, ismertessük meg hát szellemét az eljövendő generációkkal! Ne hagyjuk, hogy az a mérhetetlen szellemi kincsestár, amit ránk hagyott, feledésbe merüljön!

János bácsi, Neked pedig két év után is köszönöm, hogy vezettél, és kezembe adtad a legnagyszerűbb világnézet morzsáit! Köszönöm, hogy megtanítottál a hitre, és segítettél, hogy Krisztus katonája lehessek! A fegyver, melyet a kezünkbe adtál, nemsokára ki fogja vívni a Győzelmet!

Nyárády R. Atilla - Kitartás.hu