„Zéró toleranciát hirdetünk az antiszemitizmussal szemben” – közölte Orbán Viktor miniszterelnök a világhódító zsidók Budapesten tartott kongresszusán. Ezzel egy időben Áder János államfő Mauthausenben kijelentette: „Soha többé nem szabad engedményt tenni a 20. század embertelen diktatúráit életre hívó aljas eszméknek Európában… A történelem arra int minket, hogy elég csak néhány lépést hátrálnunk, elég csak néhány óvatlan engedményt tennünk a 20. század embertelen diktatúráit életre hívó erőknek, és az a múlt, amelyet soha nem feledhetünk el, a jövőnkké válhat." A két legfőbb „közjogi méltóság” szavai alapján leszögezhetjük: a szabadságjogokat Magyarországon felfüggesztették, hazánkban cionista diktatúra van.
Az persze az idézett mondatokból nem derül ki egyértelműen, hogy a megszállók mekkora mozgásteret hagynak az idegen önkényuralommal szembeni ellenállásnak. Hiszen az „antiszemitizmus” pontos jelentése sem tisztázott, miként az sem, melyek is lennének a „20. század diktatúráit életre hívó aljas eszmék” mai megfelelői? Ki dönti majd el, hogy valamely párt ideológiája, illetve bizonyos vélemények nemzetiszocialista vagy fasiszta jellegűeknek minősülnek-e vagy sem? A hivatalos történészek? A bíróságok? A Mazsihisz? A Zsidó Világkongresszus? Orbán Viktor, esetleg Áder János? Az persze nem kétséges, hogy a zsidó gyarmatosítókkal szembeni ellenállást a megszállók és szekértolóik igyekeznek elfojtani. De vajon a kritika milyen mértéke megengedett? További súlyos kérdés, hogy miután bárki is megállapítja valamely személy vagy mozgalom „bűnösségének” tényét, mi lesz a büntetés? A „zéró tolerancia” azt jelentené, hogy a zsidók és a cionizmus bármiféle bírálata „gyűlöletkeltésnek”, és ezért bűncselekménynek minősül? Vagy pedig továbbra is a „karanténba zárás” stratégiáját követik – vagyis a nyilvánosság fórumairól tiltják ki az „ordas eszméket” népszerűsítő személyeket –, és csupán elrettentésül, néhány kirívó esetben állítják bíróság elé a cionista önkényuralommal szemben fellépő személyeket?
Látva a diktatúra kiteljesedését, eszünkbe juthat, hogy a kommunista korszakban is voltak lazább és szigorúbb időszakok. A 20-as években például a Szovjetunióban a szólás- és sajtószabadság bizonyos szűkre szabott keretek között érvényesült. Később azonban már bíróság elé állították, súlyosabb esetben pedig ki is végezték mindazokat, akik eltértek a párt hivatalos irányvonalától. A „fordulat évét” követően Magyarországon semmiféle ellenzéki szervezkedést nem tűrtek meg, azonban 1953 után, Nagy Imre kormányfői működése idején, mégis megjelent egyfajta „demokratikus pártellenzék”. A 80-as évek elején pedig immár a párton kívül is szerveződött egyfajta „népi”, illetve „demokratikus” ellenzéki mozgalom, melynek tagjait megfigyelték ugyan, de szabadon élhettek. (Más kérdés, hogy az állítólagos „ellenzékiek” egy része a hatalom tudtával, sőt megbízásából ténykedett.) Nézeteiknek a médiumokban természetesen nem adtak teret, ezzel szemben szamizdat újságjaik megjelenhettek. A sors különös fintora - egyúttal nemzetünk tragédiája -, hogy a kommunista rezsim hanyatlása idején kibontakozó ellenzéki szerveződésekhez kapcsolódott a 80-as évek végén megszülető Fidesz, amely napjainkban építi ki az önkényuralmat Magyarországon.
A retorika sem sokat változott a kommunista korszakhoz képest. A kommunizmus idején a „kulákok”, a „reakciós erők”, a „nyugati imperialisták ügynökei” ellen zajlott a „lankadatlan küzdelem”. Számukra „nem volt engedmény”, nehogy „visszahozzák a múltat”, vagyis a „kapitalizmus és a feudalizmus elnyomó rendszerét”. Most pedig az „antiszemiták”, a „fasiszták” és a „nácik” jelentik a „fő veszélyt”, akik ellen éjjel-nappal küzdeni kell, nehogy „visszahozzák a múltat”. A „zéró tolerancia” az utóbbi két évtizedben polgárjogot nyert kifejezés, amelynek használata persze különös éppen azok részéről, akik úton-útfélen a „tolerancia” szükségességéről szónokolnak. A „tolerancia” szó jelentésének ilyen durva átértékelése mélységesen árulkodó: Magyarország új gyarmatosítói és a szolgálatukba szegődött hazaáruló „liberális” elit határozza meg, kivel kell, sőt kötelező „toleránsnak” lenni, és kit kell gyűlölni és üldözni. Másképpen megfogalmazva: toleránsnak kell lenni mindenkivel szemben, kivéve azokat, akik „intoleránsak”. De hogy ki számít „intoleránsnak”, azt a hazánkat fölvásárló zsidók döntik el. Mint ahogy régebben a kommunisták döntötték el, ki a „reakciós”, az „imperialisták ügynöke” és a „szocializmus ellensége”.
Alighanem elkerülhetetlen lesz, hogy a magyar nemzeti ellenállási mozgalom újjászervezze sorait, és újragondolja stratégiáját. A rendszer, amit a magyar nemzetre kényszerítettek, egyre inkább levetkezi a demokrácia álarcát. Az egyetlen remény a Jobbik jelenléte a parlamentben, ugyanakkor megjegyezném: amennyiben hatósági eszközökkel betiltanák a Jobbik szellemiségéhez közelálló internetes lapokat, és még tovább korlátoznák a nemzeti párt megjelenését a médiában, akkor nem beszélhetünk szabad és demokratikus választásokról. Ha a zsidók parancsára a Jobbikot betiltják, vagy akár csak „karanténba zárják”, akkor már nem csupán a sajtó- és véleményszabadságtól, de a szabad választás lehetőségétől is teljes mértékben megfosztják az ország polgárait.
Természetesen a zsidóság nem csupán a magyarországi tartományban, de az egész nyugati világban óriási ütemben erősíti elnyomó apparátusa működésének hatékonyságát. (Az elnyomó apparátus része az agymosó, képtelenül hazug és egyoldalú cionista média is.) Félreértések elkerülése végett: a liberális demokrácia korábbi, „puhább” változata is a pénzügyi oligarchia hatalmának fenntartását szolgálta. A 2001. szeptember 11-i (ön)merényletek óta azonban mindenütt a globális birodalomban megkezdődött a demokratikus szabadságjogok korlátozásának folyamata. Az ürügy az „iszlám terrorizmus” jelentette „veszély”, illetve a „nácizmus” és az „antiszemitizmus” erősödése. Mindez azonban szemfényvesztés. A valóság az, hogy a globális birodalmat irányító zsidó elit a 90-es évek második felében rádöbbent: a történelemnek egyáltalán nincsen vége, mivel a Nyugat hegemóniáját a szédületes ütemben erősödő Kína (és kisebb mértékben a magára találó Oroszország) fenyegeti. Ezért hozzákezdtek a birodalmuk újjászervezéséhez, melynek része a „versenyképesség fokozása” a bérek leszorítása, valamint a szociális, oktatási és egészségügyi kiadások hatalmas mértékű csökkentése révén. Továbbá a birodalom megkezdte óriási összegeket felemésztő terjeszkedő háborúit a Közel-Keleten és Afrikában, melyek célja Kína kiszorítása a világ stratégiailag és az energiatermelés szempontjából létfontosságú övezeteiből.
Az egyik nagy hazugság, hogy a béreknek és a jóléti kiadásoknak a versenyképesség fokozása érdekében történő lefaragása, valamint az irdatlan összegeket felemésztő háborúskodás nyomán bekövetkező életszínvonal-csökkenés oka valamiféle „gazdasági válság” lenne. A másik nagy hazugság pedig, hogy mindenki, aki tiltakozik a cionista pénzügyi elit népnyomorító intézkedései és világhódító háborúi ellen, az „náci”, „fasiszta”, „antiszemita”, vagy „iszlám terrorista”. A felsorolt csoportokba önkényesen besorolt személyek azok, akiknek emberi jogai nincsenek, akikkel szemben nem kötelező „toleránsnak lenni”, akiket „karanténba”, súlyosabb esetben börtönbe is lehet zárni. Vagy akár az életüktől is meg lehet fosztani őket. A cionista elit valójában a birodalom belső gazdasági újjászervezése és a véget nem érő háborúk nyomán várható növekvő ellenállásra mér „megelőző csapást” azzal, hogy már eleve „dehumanizálja” – vagyis az életre nem méltók közé sorolja – a kiépülő diktatúrával szemben fellépő személyeket.
Orbán Viktor és Áder János fentebb idézett nyilatkozatai világosan megmutatják: mindkét politikus – miként a mögöttük álló egész magyarországi tolvajelit - az „új világrendet” igazgató cionista elit hűséges kiszolgálója. A budapesti vazallus kormány három kötelezettséggel tartozik a birodalmat irányító cionista pénzoligarchia számára: diplomáciai eszközökkel, propagandával, pénzzel (és ha szükséges, katonával) kell támogatnia a NATO terjeszkedő háborúit, fokoznia kell a magyar nép gazdasági kizsákmányolását a globális elit javára, végezetül pedig le kell törnie, illetve kordában kell tartania a kibontakozó ellenállást. A „magyar” politikai osztály pedig hűségesen végrehajtja a kapott parancsokat. A „szabadságharc” jelszavával a magyarságot szédítő helytartókkal elégedettek lehetnek a kenyéradó gazdik.
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó hírek:
Ami fontosabb, mint a holokauszt: a száz évvel ezelőtt kitört világháború elhallgatott tanulságai
Részletek az Első Nemzetközi Zsidóellenes Konferencia gyűlöletkeltő nyilatkozatából
Bécsi cukrászda helyett újabb holokauszt-agymosó programokkal kedveskedik az EU a tagországoknak
Íme Európa "legfeketébb báránya", az új közellenség: az egyetlen német nemzetiségű "náci" képviselő az EP-ben