A "fordított asszimiláció" jelensége, avagy miért nem képesek ellenállni az európai fehér népek az idegenek inváziójának?
Régóta foglalkoztat a kérdés: hogyan lehetséges, hogy Európa és Amerika fehér népei oly megadóan tűrik, hogy az idegen eredetű bevándorlók (némely országban a cigányok) elárasszák hazájukat? Hogyan lehetséges, hogy a vén kontinens őslakosai és a valaha Amerikába szakadt véreik leszármazottai továbbra is azokra a „bal- és jobboldali” pártokra szavaznak, amelyek kifejezetten támogatják a bevándorlók inváziójának végzetes folyamatát? Hogyan lehetséges, hogy nem tör ki egy faji és nacionalista célokat kitűző forradalom?
Az egykor oly büszke és erős európai fehér nemzetek megdöbbentő önfeladását nem lehet pusztán a hosszú évtizedek óta tartó liberális-multikulti agymosással, a faji keveredésben érdekelt zsidóság hatalmával, a nemzetiszocializmusnak és a fasizmusnak a második világháborúban elszenvedett vereségével, valamint a radikális nemzeti erők ellen indított hajtóvadászattal magyarázni. A felsorolt okok természetesen nem elhanyagolhatók – mégis lennie kell még valamilyen olyan titokzatos erőnek, amely megakadályozza az európai eredetű fehér nemzeteket abban, hogy hatékonyan cselekedjenek a túlélésük érdekében. De mi is ez a titokzatos erő?
Közelebb jutunk a rejtély megfejtéséhez, ha szemügyre vesszük az „elcigányosodás” különös jelenségét. A „polkorrektkedésbe” belemerevedett, és ezért teljesen terméketlenné vált társadalomtudományok természetesen nem foglalkoznak az „elcigányosodással”, amely azonban sajnos egy kétségkívül létező, sőt, terjedő „kór”. Mert függetlenül attól, hogy a cigányság általános közutálatnak örvend, ennek ellenére – elsősorban a szegényebb néprétegek körében – a magyarok közül is egyre többen utánozzák a cigányokat: nem dolgoznak, külsejüket, lakóhelyüket elhanyagolják, isznak, felelőtlen szexuális életet élnek, segélyeken tengődnek. Egyszóval „elhagyják magukat”, azzal sem törődve, hogy ez a fajta „cigányélet” könnyen korai halálhoz vezethet.
Ez a civilizációt aláásó jelenség megfigyelhető a nyugat-európai országokban is, ahol a fehér fajú szegények, közülük is sok fiatal, előszeretettel haverkodik és lődörög bevándorlókkal, a négerek zenéjéért rajong, sőt öltözködésben, viselkedésben is utánozza a „laza”, „színes”, „érdekes”, a szokásokat, hagyományokat felrúgó idegeneket. A következmény persze itt is az, hogy az ilyen megkótyagosodott fehér ember nem fog művelődni, legjobb esetben is valamilyen képzettséget nem igénylő munkát vállal, és nagy az esély rá, hogy a kábítószereket is kipróbálja. Érdemes megnézni, hogy például a Zsigeten – de minden nagyobb liberális ifjúsági fesztiválon – hatalmas népszerűségnek örvendenek a néger zenekarok, kiemelten sztárolják a néger vagy az indiai „kultúrát” (öltözködési, étkezési szokásokat stb.).
A négerek (és rajtuk kívül még bizonyos, a cionisták számára is elfogadható más népcsoportok, így indiaiak, tibetiek, peruiak stb.) iránti rajongás persze már az úgynevezett „68-asok nemzedékének” számos idióta tagját magával ragadta. A „68-as” hülyegyerekek egy részét azonban még úgy-ahogy sikerült néhány szülői pofon kíséretében jobb belátásra téríteni, és az iskolapadok és a munkahelyek irányába terelni. Csakhogy az immár mindnyájunk szerencsétlenségére nagypapává érett „68-as nemzedék” liberálissá vedlett tagjai nem fárasztották magukat a neveléssel és a nyugati kultúra értékeinek átadásával. Az állandóan a „nyugati és európai értékekről” prédikáló Nyugat az elmúlt évtizedekben rohamos gyorsasággal veszítette el valódi értékeit.
Civilizált embernek lenni nagyszerű, de egyben fárasztó is: ahhoz tanulni, dolgozni, „viselkedni” kell, és szabályok, szokások tömkelegéhez is muszáj igazodni. A „legyünk önmagunk!” és a „ne játsszunk szerepeket!” jelszavait hangoztató filozófusok és művészek mindenfajta civilizáció halálos ellenségei. Rousseau persze már a 18. században megadta az alaphangot, amikor a „természethez történő visszatérésről” kezdett elmélkedni. Szerencsére azonban a „Rousseau-izmus” megmaradt a művészeti élet keretein belül, és nem vált a nagy tömegek életformájává. Ha ugyanis azzá vált volna, akkor sohasem születtek volna meg az elmúlt két évszázad csodálatos tudományos és technikai eredményei a nyugati világban, ezen kívül pedig a nagy nyugati birodalmak nem tudták volna uralmuk alá hajtani a földgolyót.
Rousseau eszméi, a „modern” művészetek, a „modern” liberalizmus, a marxizmus és a hippimozgalom egy-egy szög volt ugyan a Nyugat koporsójába, azonban a két évezredes nagyszerű civilizáció még képes lett volna állni a sarat. (Főleg akkor lett volna képes, ha a nemzetiszocialista Németország megnyeri a második világháborút, és tönkrezúzza a liberalizmust és a kommunizmust.) A tömeges bevándorlás azonban végképp megadta a Nyugatnak a kegyelemdöfést. És elsősorban azért adta meg, mert az európai fehér ember történelmi, tömeglélektani, sőt genetikai értelemben elfáradt: mint más korábbi civilizációk népei, a nyugati fehér népek is megelégelték a folytonos készenlétet, a védekezéshez és a hódításokhoz szükséges állandó háborúskodást, a nagy tudományos, technikai és művészeti vívmányokhoz nélkülözhetetlen állandó tanulást, a rengeteg munkát, a mindennapok taposómalmát és egyhangúságát... A civilizáció sok kényelmet nyújt, de fenntartása irdatlan erőfeszítést követel meg. A nyugati fehér ember testéből kifogyott a szusz. (A zsidókból azonban nem fogyott ki, de ők nem is sorolhatók a „hagyományos európai nemzetek” közé.)
Mi itt a radikális jobboldalon pontosan tudjuk, hogy milyen roppant nehéz feladat – igen, feladat, sőt hivatás – magyarnak lenni. És a nemzetünkre leselkedő veszedelmek fokozódásával egyre nehezebbé válik. De nem könnyű angolnak, franciának, németnek, olasznak, orosznak, vagy bármely más európai nemzet tagjának sem lenni. A történelem tanúbizonysága szerint a nagy térségeket meghódító és civilizációt működtető népeknél előbb utóbb betelik a pohár, és vágyni kezdenek egy könnyebb, szabadabb, „színesebb”, „lazább” életforma után. Európában és Amerikában – mint egykor a például a Római Birodalomban – valójában tehát fordított asszimiláció zajlik: a megvénült őshonos etnikumok hasonulnak a fiatal és életerős, de „barbár” bevándorlókhoz.
A Nyugat hanyatlásának ebben a fázisában – ami még egy-két évszázadig is eltarthat – egy az európai fehér fajú népekhez képest teljesen már karakterű, és más történelmet megélt népcsoport, a zsidóság ragadta magához az uralmat. Talán szükségszerűen történt így. Azonban a pusztulás felé tántorgó Nyugat felett hatalmat gyakorló zsidóság egy feloldhatatlannak látszó dilemma előtt áll: csakis addig tud uralkodni, amíg a nyugati civilizáció hanyatlása tart, ugyanakkor viszont a pusztulási folyamat a saját pozícióit is aláássa. (Ezt a dilemmát köznapi nyelven a következőképpen szokták megfogalmazni: ki fogja eltartani a gazdag zsidókat, ha csupa cigány és afrikai, ázsiai bevándorló lakja majd Európát és Amerikát?) Ha valamilyen csoda folytán a fehér nemzetek felemelnék a fejüket, akkor a zsidóságnak nyugati civilizáció feletti hatalma is véget érne. De véget fog érni akkor is, ha a fehér ember tovább menetel a végzete felé, és végleg beérnek a „fordított asszimiláció” mérgezett gyümölcsei.
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó hírek:
Ami fontosabb, mint a holokauszt: a száz évvel ezelőtt kitört világháború elhallgatott tanulságai
Részletek az Első Nemzetközi Zsidóellenes Konferencia gyűlöletkeltő nyilatkozatából
Bécsi cukrászda helyett újabb holokauszt-agymosó programokkal kedveskedik az EU a tagországoknak
Íme Európa "legfeketébb báránya", az új közellenség: az egyetlen német nemzetiségű "náci" képviselő az EP-ben