A hadsereg vagy a börtön?

Címkék:
• izrael
• Izraeli védelmi Erők
• megszállás
• neve shalom

Neve Shalomban egy kérdés mindig felborzolja a kedélyeket: a tizenyolc éves zsidó nebulóik a hadseregbe vagy a börtönbe vonuljanak be? Az izraeli társadalom az első, míg az arab szomszédság a második opciót preferálja.

„Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” - mondta egykori hadügyminiszterünk Linder Bélus, és lám-lám, nem tört ki a hőn vágyott béke. Sőt. A következményeket tekintve mára már teljesen mindegy, hogy Linder úr pacifista érzülettől, vagy némi pénz reményében, esetleg simán agyalágyultság miatt találta kívánatosabbnak hazánkat hadsereg nélkül látni zavaros időkben. A hívatlanul megjelenő, hódítani vágyó idegen csapatok zavartalan grasszálása/garázdálkodása tanulságos leckét hagyott ránk: hadseregünk leszerelése, főleg ha egyoldalúan cselekszünk így, nem kifizetődő – míg meg nem szabadul hadseregétől velünk együtt mindenki más is.

Körülbelül így hangzott a tanmesém, mellyel Neve Shalom szelektíven anti-militarista muszlim ifjait próbáltam meggyőzni, miért is esztelen követelni az izraeli hadsereg felszámolását. Az ő szemükben a Cahal (Cva HaHaganah L'Israel - Izraeli Védelmi Erők) nem más, mint egy megszálló hadsereg, ezért létjogosultsága nincs. A palesztin militarista szervezetek (Hezbollah, Al-Aqusa Mártírjai, Izz al-Din al-Quassam Brigádjai, stb.), és az őket segítő szomszédos országok hadseregei azonban szabadságharcosoknak számítanak – azaz nekik nem kell magukat felszámolni. Az aszimmetrikus pacifizálódás végkimenetelében – gyanítom – egyetértünk, ám hogy kívánatos-e...

Nem kell nagy bátorság egy izraeli arabnak magabiztosan azt süvölteni, hogy meg kell tagadni a katonai szolgálatot. Számára ez semmilyen következménnyel nem jár, az arabok ugyanis mentességet élveznek. Nem úgy, mint velük egykorú zsidó társaiknak, akik akár börtönbe is kerülhetnek. Ők a következő dilemmával szembesülnek – amennyiben nem hiányzik kezük-lábuk, nem kergébbek az átlagnál, nem férjezettek (ez az opció természetesen csak lányok esetében áll fenn), vagy konvergáltak hirtelen jeshiva bócherré. A Cahal jelenléte a területeken számukra is megszállás, melyben itt, Neve Shalomban senki sem szeretne részt venni. 

Kérdem én: Ha nem vonulnak be, a „munkaerőhiány” ráébreszti az izraeli kormányt megszállási politikájának helytelenségére? Ha nem vonulnak be, a környező országok is veszik az „adást”, mely szerint Izraelben vannak, akik a konfliktus erőszakmentes megoldása mellett állnak, és ők is hasonlóan fognak cselekedni? Ha nem vonulnak be, nem a szélsőségesek kerülnek a helyükre, akik lelkesen vesznek részt az „Ígéret Földjének” judaizálásában? Ha nem vonulnak be, nem veszélyeztetik saját országuk biztonságát? Ha nem vonulnak be, „szarvanim”-ként (azaz szolgálatot megtagadókként) milyen életük lesz a hadsereggel összefonódó izraeli társadalomban?

Valójában a „nép seregében” mára már csupán a fele nép szolgál, hiszen a fent már említett mentességeket élvezők köre igen nagyra nőtt. A világ egyik legerkölcsösebb hadseregeként reklámozott intézmény az elmúlt harminc évben radikálisan megváltozott. A Cahalra az

államalapítást követően nem „csak” az ország védelmében számítottak, hanem az újonnan érkezők integrációjában (nyelvoktatás, oktatás, letelepítés), a különböző kultúrájú közösségek egységes nemzetté kovácsolásában is (vagy fogalmazzunk úgy: mindenki átformálása az askenázi igényeknek megfelelően). A kor romantikus lendületének megfelelően „új embert” próbáltak eszkábálni a diaszpóra védtelen zsidójából. Rendkívül büszkék voltak arra, hogy több ezer év után ismét zsidó harcosok nyargalnak az ősi földön harci szekereiken. Ez a régi-új zsidó katona a kornak megfelelően kemény volt, jó helyismerettel rendelkezett, héberül beszélt, és klottgatyában munkálkodott szabadidejében a földeken. Ennek megfelelően a kibbutzok ifjai jelentették az elitet nemcsak a társadalomban, hanem a hadseregben is. Mivel minden évtizedre jutott egy-egy önvédelminek tekintett háború, a hadsereg nem tűnt el a láthatáron. Hatalmas gazdasági kapacitása, a kitüntetett médiafigyelem, a férfiak életében évtizedekig fel-felbukkanó tartalékos szolgálat, az egykori tábornokok politikai karrierje (Sharon, Rabin, Barak, Netanyahu, hogy csak néhányat említsek) igencsak központi szereppel jutalmazta a „nép seregét”.

Ám a beköszönő nyolcvanas évek meglepték - a disco-n kívül - az első nem önvédelmi háborúval is Izraelt, ahol és ami után túl sokan haltak meg egy nem világos cél érdekében. Az első Intifáda alatt palesztin csontokat törő katonák látványa sem győzte meg a kor ifjait, hogy a „végveszély” miatt fiatalságuk legszebb éveit, esetleg az életüket is a zöld egyenruhának áldozzák. Ezt az érzést pedig csak fokozta a következő Intifáda, majd az újabb háború Libanonban, továbbá a ritmikusan újra és újra beütő gázai hadműveletek. Elszaporodtak a kibújást lehetővé tevő, fizikai-mentális problémát igazoló papírosok a középosztály köreiben, míg az ország perifériáján – a hadsereg integráló szerepének köszönhetően – az érdeklődés növekedett meg. Önkéntesként beduinok és drúzok közül egyre többen választják a katonai szolgálatot a kiugrás érdekében, amivel ha szemtől-szemben találkozik egy méla turista, igencsak meglepődik. (Hányszor esett meg már velem, hogy üldögélek a buszon, mellettem egy szép szál olajos bőrű, fekete hajú, Cahal egyenruhás srác, fegyverrel az ölében szundikál (ahogyan én az alvó Bar Kochbát elképzelném), majd váratlan csipogás, a mobilja lármázik, amire ő szépen válaszol is – arabul). A kisebbségeken kívül egyre nagyobb az

érdeklődés a zsidó állam vallásos iifjai körében is, a szaporodó horgolt kippások mellett látni lehet már, szakállas, ciceses katonákat is. Valamint az Etiópiából érkező, továbbra is csak amharikon beszélő szülők gyermekeit hiperszőke oroszokat, a diaszpórából önként egy kis időre egyenruhát ragadó amerikaiakat, dél-afrikaiakat. A nyelvórák, a pénzügyi támogatás, az oktatás számukra még vonzó.

A hadsereg pedig küszködik, mert akikre igazán számítanának (akikkel a legkevesebb gond lenne), azok közül egyre többeknek nem akaródzik, főleg, ha ezt büntetlenül teszik orruk előtt izraeli hírességek is: mint a modell Bar Rafaeli, vagy az énekes Ivri Lider (akiket ugyan meg nem jutalmaztak érte, de emigrációba sem üldözték őket). De ki akar éveket szolgálni, ha nem érzi a veszélyt? Pláne, ha nem harcoló alakulatba kerül, hanem „jobnik” lesz és évekig gázálarcokat gyártat egy üzemben. Mielőtt bárki is azt hinné, hogy a „nép seregében” minden katona harcos, nézzen kicsit körül. A többség nem fegyverrel lófrál az utcákon, hanem retiküllel. A hadsereg már a középiskola alatt szépen megkezdi a kiválasztást, kit predesztinál képessége egy elit alakulatba való bekerülésre, és kit – deklaráltan hasonlóan fontos – egyenruhagyártásra, irodai munkára, gyógyszerpakolásra.

A "lógósoknál" nagyobb gondot jelent a szolgálatot megtagadók számának növekedése. A hadsereg ugyan a pacifistáknak - akik bizonyítani tudják, hogy világképük miatt semmiképpen nem nyúlhatnak fegyverhez senki és semmi ellen - lehetővé teszi a mentességet. Alternatívaként mehetnek nemzeti szolgálatra, mely 2-3 év önkéntes munkát jelent iskolákban, non-profit szervezeteknél, stb. Ám azok, akik a megszállás miatt tagadják meg a bevonulást, vagy a tartalékos szolgálatot, már nem részesülnek elnéző elbánásban. Kezdjük az utóbbival, hiszen itt harctereket megjárt katonák, a sokat magasztalt elitegységek veteránjai tagadják meg a szolgálatot. Az első, leghíresebb megtagadó Amnon Zichroni volt 1954-ben, aki  - pacifizmusra hivatkozva - mindössze annyit ért el, hogy tartalékosként már nem számítottak rá.

A mostai szarvanim katonák már egy-két megjárt háború után - megelégelve az erőszakot és igazságtalanságokat - döntöttek a szolgálat megtagadása mellett. Azt mondják, van egy határ, amit nem szabadna átlépni. Van aki az egész tartalékos szolgálatot megtagadja, van aki inkább „al a carte”: bár szolgálni hajlandó, de nem a területeken, vagy nem egy – az elveivel ellentétes – háborúban. Egy kisebbség pedig a szelktív megtagadás utját választotta: azaz olyan parancsot utasít vissza, ami szerinte erkölcsileg elfogadhatatlan (Hebronban a balosok a palesztinok, jobbosok zsidó telepesek kitelepítését). Mivel eltérő okokat neveznek meg és szolgálni is eltérő feltételek mellett hajlandóak, egységes szervezetük nincs, csak számos kisebb, úgymint a Yesh Gvul (Van Határ), az Ometz LeSarev (Bátorság a megtagadásra) vagy a Profil Hadas (Új Profil). Egyik legnagyobb megdöbbenést az a levél váltotta ki, melyet a területeken szolgáló Sayeret Matkal elitegységeinek katonái küldtek az akkori miniszterelnöknek, Ariel Sharonnak: "Többé nem segítünk a területek megszálllásában. Többé nem veszünk részt milliónyi palesztin alapjogainak lerontásában..."

Korábban említettem azoknak a fiataloknak a csoportját, akik már a bevonulásra sem hajlandóak. Mikor a középiskola alatt megkapják az első behívólevelet, közlik, hogy eszük ágában sincs. Vagy ha meg is jelennek a számukra kijelölt bázison, ott tagadják meg, hogy mundért húzzanak. Tehetik ezt magányos cédrusként, vagy szervezetten, egy „shminisztim” csoport tagjaként. A szó itt olyan középiskolás végzősöket jelent, akik lelkiismereti/politikai megfontolásból a szolgálat megtagadását határozzák el. 

Az első ilyen csoport a hetvenes évek elején írt levelet, Golda Meir akkori miniszterelnöknek, melyben a hatvanhétben elfoglalt területek megszállásáért morgolódtak. A legismertebb shminszim címet egyelőre - a két részletben huszonnyolc napos börtönbüntetést letöltött - Omer Goldman birtokolja, akinek apja az előző Mossad-főnök, Meir Dagan helyettese volt. Neve Shalomból Yuval is ezt az utat választotta, és rendre le is töltötte (részletekben) a börtönbüntetését, ami az ő esetében két hetet jelentett. Az átlag 21-28 napot tölt rácsok mögött.

Omer (egy másik) és Gad néhány hónappal ezelőtt állt a nagy betűv válaszút előtt: Omer a nemzeti szolgálatot, Gad a hadsereget választotta. Rendszeresen vitatkoztak előtte, hiszen mindketten szolgálni akarják a hazájukat, ugyanakkor a megszállást elítélik. Omer a börtön helyett hasznosabbnak látta, ha a nemzeti szolgálaton belül segít a rászorulóknak. Gad pedig bevonult, mert egyáltalán nem látta biztosítottnak, hogy tüntető távollétével bármilyen pozitív hatást tudna gyakorolni a megszállásra. Ő, és szintén a faluból származó Tom Kita'in is úgy látta, hogy belülről több sikert lehet elérni.

Tom azt mondta: „Szolgálnom kell a hazámat, de utálom a háborút. Nem akarok lőni”. 1997 februárjában, útban Dél-Libanon felé, helikopterszerencsétlenségben meghalt, az egész falu gyászolta, de mikor szülei emlékművet szerettek volna neki emelni, keserű vita trobbant ki. Hibába volt nagy az egyetértés, hogy Tom jó gyerek volt, aki hitt az arabok és zsidók közti békében, mégis az arabok által gyűlölt hadsereg katonájaként halt meg. És mint ilyen, az én szelektíven anti-militarista arabjaim szerint emlékművet nem érdemel. Mindegy, ha jót akart, ha békét akart - amennyiben az országa szolgálata mellett dönt egyenruhában -,akkor a mondat első felét elfelejtik. Mintha minden tényleg ennyire fekete-fehér lenne.