Megjelentek a színen a különböző „melegjogi szervezetek”, amelyek követelőzni kezdtek. Egy kisebbség, amelyet a múltban súlyos sérelmek értek, sajnálatra és kiváltságokra tarthat igényt – gondolhatták a zsidók példáján felbuzdult buzeránsok. Megkezdődött hát a történelmi múlt meghamisítása.

Talán 1973 tekinthető egyfajta fordulópontnak: az Amerikai Pszichológiai Társaság ugyanis ebben az esztendőben nyilatkoztatta ki, hogy a homoszexualitás nem tekinthető betegségnek. Na de ezen a ponton természetesen nem lehetett megállni. A Gay Liberator című folyóirat 1974. novemberi számában megjelent egy cikk, amely szerint 220 ezer saját neméhez vonzódó ember vesztette életét a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban. 1975-ben látott napvilágot James Steakly The Homosexual Emancipation Movement /A homoszexuális felszabadító mozgalom/ című műve. A szerző könyvében azt állítja, több mint 200 ezer saját neméhez vonzódó férfi veszett oda a nácik „megsemmisítő programjának” következményeképpen.

A New York Times véleményoldalán 1975. szeptember 10-én Ira Glasser, az ACLU egyik vezető tisztségviselője pedig a következőket írta: „A hatmilliózsidó mellett még közel negyedmillió homoszexuális embert gyilkoltak le a nácik 1937 és 1945 között.” Tehát már nem 200 ezer, hanem 250 ezer buzi áldozatról van szó, akik a cikk állítása szerint nem a járványok, a háborús cselekmények, netán az éhezés következtében vesztették életüket, hanem „legyilkolták” őket. Bizonyítékokat persze a nagyokos szerzők elfelejtettek felhozni állításaik igazolása mellett. Mindenesetre elkezdték megalkotni a „homokosok megsemmisítésének” mítoszát.

1979. december 2-án a New York-i New Apollo Színházban bemutatták a Bent /Hajlam/ című darabot. A főszerepet játszó Richard Gere egy Max nevű német homokost alakít, akit a nácik letartóztatnak és Dachauba küldenek. Hogy elkerülje a rózsaszínű háromszög viseléséből fakadó kellemetlenségeket, Max letagadja „másságát”, és inkább azt állítja, hogy őzsidó. (Hoppá: ezek szerint tehát a homokosoknak sokkal rosszabb dolguk lett volna a koncentrációs táborokban, mint a zsidóknak? Nem jelenti ez az „áldozatok emlékének meggyalázását”? - a szerk.) Max aztán mi mást is tehetne a lágerélet borzalmas körülményei közepette, mint hogy beleszeret egy másik homokos rabtársába? Rettenetes megpróbáltatásokon megy keresztül szegény Max, mert szerelme nem vágyik anális gyönyörökre. Mivel tehát érzelmei viszonozására nem számíthat, hősünk végső elkeseredésében öngyilkosságot követ el: ráveti magát egy elektromos drótkerítésre.

Martin Sherman, a Bent című darab szerzője igazi kiválóság: zsidó és buzi is egyszerre (bárcsak mindig együtt járna e kettő – a szerk.). A The New York Times című lap 1979. november 15-i számában úgy nyilatkozott, hogy eszébe sem jutott drámát írni a témáról, mindaddig, amíg londoni homokos barátai el nem mondták neki, hogy a németek koncentrációs táboraiban legalább 250 ezer, sőt, talán 500 ezer homokos vesztette életét, amiről ő csak 1977 augusztusában értesült. Hát valahogy így megy ez. A legyilkolt homokosok száma immár elérte a félmilliót! Bizonyítékokkal senki sem bíbelődik, és senkinek nincs bátorsága felszólítani a buziholokauszt mítoszának kiagyalóit, hogy legalább próbálják meg dokumentumokkal hitelesíteni az állításaikat!

A téma minden esetre divatba jött. Egy 1978-ban napvilágot látott tanulmányban /Gay Genocide: From Leviticus to Hitler, vagyis Meleg genocídium: Leviatántól Hitlerig, szerző Louis Scrompton) arról írtak, hogy 100 ezer és 400 ezer közé tehető a németek homokos áldozatainak a száma. 1981-ben viszont egy Frank Rector nevű szerző The Nazi Extermination of Homosexuals című, nagy propagandakampány kíséretében népszerűsített könyvében már az alábbiak olvashatók: „Meglehetősen indokoltnak tűnik a feltételezés, mely szerint legalább 500 ezer homokos vesztette életét a holokauszt folyamán a nácik jogfosztó politikájának eredményeképpen…De valójában az 500 ezres szám inkább egy meglehetősen szerény becslésnek tűnik”. Szóval már a félmilliós szám is csupán egy szerény becslés! Csak nem így született meg a hatmillió elgázosított zsidó mítosza is?

De van még itt más érdekesség is. A könyvben a szerző a Holokauszt – így, nagy kezdőbetűvel – „hivatalos” áldozatai közé sorolja a „melegeket” is. A szerző írásában továbbá – természetesen mindenféle bizonyíték nélkül – kijelenti: a homokosokat is gázkamrákba küldték.

Várható volt azonban, hogy a zsidók előbb-utóbb beintenek, mert a fartúrók szenvedései mégsem homályosíthatják el az övékét.

Egy Midge Decter nevű „neokonzervatív” zsidó a Commentary hasábjain megpróbálta helyretenni a köcsögöket, akik azonban nem hagyták magukat. 1981-ben a The Nation című amerikai folyóiratban Gore Vidal Néhány zsidóés a homokosok című írásában kijelentette: „Tetszik vagy sem, a homokosok és a zsidók ugyanabban a törékeny hajóban ülnek”, és ezért aztán ha bekövetkezik egy újabb „holokauszt, a zsidók ugyanúgy a gázkamrában találják majd magukat, mint a feketék és a buzik”. Vidal cikkében felidézi egy Christopher Isherwood nevű „meleg férfi vallomását”, aki állítólag azt mondta neki, hogy ”Hitler 600 ezer homokos embert ölt meg.” Márpedig ki merne kételkedni egy „szemtanú” állításában? De ami a fő: az áldozati szám tehát elérte már a 600 ezret!

De itt sem volt megállás, mert hiszen az egymillió mégiscsak egy roppant csábító, szép kerek szám. És lőn! 1988-ban látott napvilágot Jean Boisson francia szerző Le Triangle rose: La deportation des homosexuels, 1933-1945 című műve, melyben a szerző minden különösebb kertelés nélkül kijelenti: egymillió német homokost gyilkoltak le a nácik! Mindenesetre szexológiai szempontból is érdekes felfedezés: egymillió buzi élt volna Németországban 1933-ban?

Itt tartunk most, bár nem tudom, a zsidók hajlandók-e a saját szenvedéstörténetükkel egyenértékűnek elfogadni a ratyik kálváriáját. Nem valószínű, hogy az egymilliós buzi áldozati számot is beiktatják a holodogmatikába, de azért persze sosem lehet tudni.

És most nézzük a tényeket. Az alábbi táblázat a Gestapo dokumentumai alapján bemutatja, hány embert ítéltek rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre a 175. §, vagyis az azonos neműek közötti nemi kapcsolatot tiltó német törvény alapján:

Ezen kívül pedig a fennmaradt dokumentumok vizsgálata nyomán pontosan tudjuk, hogy a német fegyveres erők 4967 tagját állították törvényszék elé a 175§ megsértése miatt 1940 és 1943 között. Ha az adatokat összesítjük, akkor a náci Németországban „szodomita cselekmény” miatt börtönbe vetett civilek és katonák összlétszáma 54 330 fő. A kérdéssel foglalkozó komoly történészek általában 50 ezer, illetve 63 ezer közé teszik a nemzetiszocialisták uralma idején Németországban letartóztatott és elítélt homokosok számát. És csupán egy kis töredékük került koncentrációs táborba börtönbüntetésének letöltése után! Viszont ha 63 ezer ember került bíróság elé „szodomita cselekmény” miatt, akkor nyilvánvalóan nem halhattak meg közülük százezrek a koncentrációs táborokban.

Az eset pikantériája továbbá, hogy a hivatkozott 176.§, vagyis a szodomita cselekményeket büntető törvénycikk 1945 után, a demokratikus Nyugat-Németországban is érvényben volt egészen a 60-as évtized végéig! Mint ahogy a „szexuális forradalom” előtti időszakban a világon mindenütt törvények tiltották az azonos neműek szexuális kapcsolatát!

Egy német kutatócsoport már az 1970-es évtized közepén tisztességes kísérletet tett a téma tisztázására. Rüdiger Lautmann, a Brémai Egyetem szociológusának vezetésével dolgozó történészek megvizsgálták a koncentrációs táborokkal kapcsolatos dokumentumokat, és eredményeiket egy nagyszabású tanulmány keretében publikálták is. Dr. Rüdiger Lautmann írása először 1977-ben jelent meg németül Frankfurtban, angolul pedig 1980-ban közölték. A Nemzetközi Vöröskereszt Keresőszolgálatánál, a hesseni Arolsenben végzett kutatásaira hivatkozva Dr. Lautmann leírta: „A koncentrációs táborokban fogva tartott homoszexuális elítéltek hivatalos száma 10 ezer körül lehetett /bár lehetséges, hogy csupán 5 ezren voltak, a maximum pedig 15 ezer fő/.” Ami tehát annyit jelent, hogy az 1933 és 1945 között elítélt 54 330 homokosnak csupán 18%-a került a koncentrációs táborokba! A tanulmány megállapításai szerint a legtöbb buzit Buchenwaldban, Dachauban, Flossenburgban, Mauthausenben, Natzweilerben, Neuengammeben, Ravensbrückben, valamint Sachsenhausenben tartották fogva. Általában a visszaesőket, a transzvesztitákat és a férfi prostituáltakat küldték a lágerekbe azután, hogy letöltötték a rájuk kirótt börtönbüntetést. 
Dr. Lautmann tanulmányában megállapítja: a koncentrációs táborokba küldött, saját nemüket kedvelő férfiak 86%-át korábban valamilyen szexuális jellegű bűncselekmény miatt ítélték el, 10%-uk pedig a csábítás bűntettét követte el, vagyis 14-20 év közötti kiskorú személlyel, esetleg a felügyelete alatt álló gyermekkel létesített nemi kapcsolatot. Érdekes megállapítás, hogy az 1936-os berlini olimpia idején jelentősen megnőtt a letartóztatott homokosok száma. 1936-ban az előző esztendőhöz képest 250%-kal több saját neméhez vonzódó embert tartóztattak le, alighanem azért, mert a német rendőrség szerette volna megtisztítani az utcákat tőlük.

Dr. Lautmann úgy találta, hogy homokosok kb. 60%-a vesztette életét a koncentrációs táborokban (ez tehát 10 ezerrel számolva 6 ezer, 5 ezerrel számolva pedig háromezret jelent), míg a politikai foglyok 41%-a, jehova tanúi lágerekbe zárt követőinek pedig 35%-a halt meg fogva tartásának ideje alatt. De mibe haltak bele? Nagy részük – akárcsak a többi fogoly – a járványok, az éhezés, a rossz bánásmód, illetve a háborús cselekmények áldozata lett. De a legtöbb haláleset kétségkívül a tífusz számlájára írható. Arra nézve, hogy gázkamrákban homokosokat – vagy bárki mást – gyilkoltak volna le, semmilyen kézzelfogható bizonyíték nincs.

Az egymásnak is ellentmondó, képtelenségek tömkelegét tartalmazó „tanúvallomások” önmagukban nem bizonyító erejűek. Az viszont igaz lehet, hogy a homokosok körében azért magasabb az áldozati szám, mint a többi fogoly esetében, mert velük mind az őrök, mind a többi fogoly kegyetlenül bántak, főleg a lágerbe érkezésük utáni első napokban. A „melegeket” a táborokban is lenézték és kiközösítették, ezért a túlélési esélyeik is a legrosszabbak voltak. Mint Dr. Lautmann írta: „Senki sem szívesen mutatkozott a társaságukban…Helyzetük persze csak visszatükrözte a németországi homoszexuálisok társadalmi megítélését azokban az időkben, ugyanakkor a feléjük áradó megvetés, és kirekesztésük a táborok világában valósággal életveszélyes lehetett a számukra. … Rendkívüli testi és lelki megpróbáltatásoknak kitett, így a szabadságuktól megfosztott emberek számára a családi kapcsolatok jelentősége igencsak megnő, hiszen azok valamiféle biztonságot nyújtanak nekik. Egy homokos táborlakó, más bűnökért elítélt fogolytársaival szemben, aligha kapott például csomagot a szerető családtól…” 

A fartúrókat egyébként sokkal gyakrabban szállították el más lágerekbe, mint az elítéltek más csoportjához tartozó társaikat. Így azután sokuknak újra és újra alkalmazkodniuk kellett az eltérő viszonyokhoz egy másik táborban, és újra kellett kezdeniük a harcot a megfelelő élelem és ruha megszerzése, illetve az orvosi ellátás biztosítása érdekében.

Egy Richard Godstein nevű szerző Whose Holocaust? /Kinek a holokausztja?/ című 1979. december 10-én, a Village Voice elnevezésű lapban megjelent írásában a probléma lényegére tapintott, amikor rámutatott: ha a „melegek hányattatásait és szenvedéseit a holokauszt részének tekintjük, akkor ezzel a súlyuk is megnövekszik a társadalomban.” „…A mítoszokat bizonyos célok érdekében teremtik meg. A 70-es évtized végének körülményei és kihívásai közepette valósággal ’létszükségletté’ vált a homokosok számára a holokauszt, már csak azért is, mert azt a bonyolult folyamatot, amelynek eredményeképpen elnyomottá és üldözötté váltak, ily módon leegyszerűsítve tudták bemutatni és értelmezni” – fejtegette Goldstein.

A zsidók azonban némiképpen zavarban vannak. Egyrészt a gójok gyengítése, erkölcsi lezüllesztése és megosztása céljából általában támogatják a buzikat, másrészt viszont nem szeretnék, ha a „Ki szenvedett többet?” elnevezésű bizarr és aljas versenyben megközelítenék őket. „Raul Hilberg, a holokausztkutatás pápája a The Destruction of the European Jews (Az európai zsidóság megsemmisítése) című, nagy jelentőségűnek beállított fércmű szerzője szerint például a „homoszexuálisoknak viszonylag kedvezőek voltak a túlélési esélyeik a koncentrációs táborokban”. Hilberg úgy véli, nem igaz, hogy a buzik többet szenvedtek volna a lágerekben, mint a zsidók, sőt, szerinte „a homokosok roppant értékes foglyoknak számítottak a németek szempontjából, mivel számos kápó – vagyis az olyan elítélt, aki felügyelte és fegyelmezte fogolytársait – a ’melegek’ közül került ki. Ha belefoglalnánk a lágerekben életüket vesztett homokosokat a holokauszt áldozatai közé, az valóságos paródia lenne” - vélekedik.

De nem kellene feltételes módban beszélnie. Mert paródia ez így is. Vagy inkább nevetséges, tragikomikus színjáték, amelynek íróit és rendezőit jó alaposan farba kellene rúgni.

Perge Ottó