Primo Levit a „holokauszt” azon „nagy tanúi” közé szokták sorolni, akik Elie Wiesel mintájára el tudták mondani az „elmondhatatlant”, egészen a gojok zsebeinek legmélyéig és a büntető törvénykönyv legaljáig. Kizárólag az ő tanúvallomásuknak köszönhetően lett tilos a Hazugság Birodalmának alávetett országokban kétségbe vonni az emberirtó gázkamrák III. Birodalombeli létezését, a zsidók kiirtására vonatkozó terv létezését és a hatmillió zsidó áldozat kanonizált számát.

Primo Levi legelőször egy 1947-ben közzétett történetben mesélt életének arról a periódusáról, amelyet deportáltként az auschwitz-monowitzi koncentrációs táborban töltött, ahol az ortodox történészi álláspont szerint sem voltak emberirtó gázkamrák (franciául a könyv 1961-ben jelent meg J’étais un homme címmel). Így aztán ebben az első sztoriban Levi csak azokról a pletykákról számol be, amelyek az Auschwitz I. tábor gázkamráiról keringtek. 1976-ban egy nyilvánvalóan (gyógy)pedagógiai célra szánt könyvében (franciául Si c’est un homme címmel jelent meg 1987-ben) azután már „kiegészíti” az 1947-es történetet, gondosan ügyelve rá, hogy ez alkalommal valóságként tálalja a „gázkamrák” létezését. Ily módon az ember, aki látta az embert, aki látta a medvét, azzá az emberré lett, aki látta a medvét...

Primo Levi 1975 és 1981 között cikksorozatot publikált a torinói La Stampában, amely 1987-ben jelent meg franciául, Lilith címmel. A „Testamentum” című, „szeretett fiának” címzett írásában Levi bevezetésként kijelenti, hogy „minden egyes szó, amelyet olvasni fogsz, a tapasztalattól terhes; az üres szavakat, amelyekben bővelkedtem az életem során, egyenként kitöröltem”. Ezután a „Testamentum” több témát is érint, közös jellemzőjük azonban az, hogy egyik árulkodóbb a Hazugság Birodalmának a mentalitásáról, mint a másik, a legnyíltabban talán mégis az alábbi részletek:

„Nem kétlem, hogy te is a nyomomba lépsz, és foghúzó (a franciában a „hazug” egyik szinonimája – a ford. megj.) leszel, ahogyan én is az voltam, és ahogyan előttem az őseid is. Tudnod kell tehát, hogy mesterségünk gyakorlásához elengedhetetlen a zene: egy jó foghúzót legalább két trombitásnak és két dobosnak kell kísérnie, vagy még inkább két nagydobosnak. Minél nagyobb a harsona a műveleti területen, annál jobban fognak tisztelni és annál inkább eltompul a páciensed fájdalma. Te magad is észrevetted, amikor gyerekként tanúja voltál a mindennapi elfoglaltságomnak: többé már nem is hallják a páciens kiáltásait, a publikum csodál és tisztel bennünket, és az ügyfelek, akik a sorukra várnak, elfelejtik titkos félelmeiket. Egy harsona nélkül dolgozó foghúzó ugyanolyan illetlen lenne, mint egy meztelen emberi test. Semmi esetre se valld be, hogy kihúztál egy egészséges fogat, éppen ellenkezőleg: használd ki a zenekar lármáját és a páciens kábultságát, sőt fájdalmát, a kiáltásait és a fetrengését ahhoz, hogy nyomban kihúzd a beteg fogat. Emlékezz, hogy egy gyors és pontos ütés a tarkóra megnyugtatja a legcsökönyösebb pácienst is anélkül, hogy elfojtaná az állati szellemeit és anélkül, hogy a közönség észrevenné azt. Emlékezz arra is, hogy ebben az esetben éppúgy, mint a többiben, egy jó foghúzó mindig gondoskodik róla, hogy indulásra kész kocsi és felnyergelt lovak legyenek az emelvénye közelében.”

„Az ellenfeleink azzal packáznak velünk, hogy azt mondják: pénzzé akarjuk tenni a fájdalmat. Az ostobák! Ez mesterségbeli tudásunk legnagyobb dicsérete. Miután kipuhatoltad a közönség hangulatát, a beszéded lehet vicces vagy szigorú, nemes vagy vulgáris, bőbeszédű vagy szűkszavú, szubtilis vagy durva, de mindenképpen legyen homályos, mert az emberek nem szeretik a világosságot. Emlékezz rá, hogy a hallgatóságod minél kevésbé ért meg, annál inkább megbízik a tudományodban, és annál dallamosabbnak fogja találni a szavaidat, mert a nép ilyen... És nem félj attól, hogy kérdőre vonnak, mert ez még sohasem történt meg, soha senkinek nem lesz bátorsága ehhez, még annak sem, aki felugrik az emelvényedre, hogy kihúzassa egy zápfogát. És soha ne nevezd a dolgokat a nevükön! És különösen ne beszélj fogakról, hanem alsóállkapcsi kidudorodásokról vagy bármi más furcsaságról, ami az eszedbe jut, és ne beszélj fájdalomról, hanem eretizmusról (fokozott idegingerlékenység). A pénzt ne hívd pénznek, még kevésbé a harapófogót harapófogónak, még csak ne is célozz rájuk, dugd el őket a publikum és különösen a páciens szeme elől, egészen az utolsó pillanatig rejtve tartva őket a ruhaujjadban.”

„Mindebből, amit olvastál, arra következtethetsz, hogy a hazugság bűn a többieknek és erény nekünk. A hazugság a mi mesterségünk: hazudnunk kell a szóval, a szemmel, a mosollyal, a ruházattal. Nem csak azért, hogy becsapjuk a pácienseket, tudod, a mi szavunk emelkedettebb, és a mi igazi erőnk nem a csukló vastagsága, hanem a hazugság. A türelmesen megtanult és kegyesen gyakorolt hazugsággal, ha Isten is megsegít, sikerülni fog uralnunk ezt az országot és talán a világot is, de ez csak akkor következhet be, ha jobban és tovább tudtunk hazudni, mint az ellenfeleink. Én ezt már nem fogom megélni, de te igen: ez lesz az új aranykor. Ahhoz, hogy az államot kormányozzuk, és hogy a közügyeket irányítsuk, elég, ha előadjuk azokat a kegyes hazugságokat, amelyeket időközben tökélyre fejlesztettünk. Ha képesek leszünk erre, a foghúzók birodalma kelettől nyugatig, a legtávolabbi szigetekig fog érni, és sohasem lesz vége.” (Primo Levi: Lilith, Ed. Livre de poche, 1987, 158-162. o.)

Ezt az épületes kis önvallomást és atyai admoníciót annak a közelmúltbeli, száraz hírnek az apropóján tartottuk fontosnak a magyar közönség tudomására hozni, miszerint chicagói zsidók (egészen pontosan „holokauszttúlélők” és hozzátartozóik) egy százfős csoportja bagatell 1759 milliárd forintos jóvátételt követel a MÁV-tól, mégpedig azon a címen, hogy a háború alatt közreműködött a magyarországi zsidóságnak az auschwitzi munka- és rekreációs táborba (vö. uszoda, színház, bordélyház stb.) történő transzportjában.

Ahhoz, hogy a zsidók második világháborús szenvedéstörténetéből, a fantáziadús, fantasztikus és fantazma-glóriás „soá” sztorijából a zsidók számára „rebach” (haszon, nyereség) képződjön – a gojok egészen döbbenetes hiszékenységén, gyávaságán és „balekságán” kívül – lényegében csak arra az emberi tulajdonságra volt szükség, amelyet a „csucpa” szó jelöl. Ez az utóbbi időben az amerikai angolban is polgárjogot nyert jiddis szó (a magyarban inkább a „hücpe” változata ismert) röviden és lényegre törően „pofátlanságot” jelent, de nem valami közönséges és átlagos, hanem egészen rendkívüli, fenomenális, sőt orbitális pofátlanságot, amelynek a kifejezésére „egyetlen más szó és egyetlen más nyelv sem tesz eleget”, magyarázza Leo Rosten (The Joys of Yiddish, N.Y. 1968), és amely egyetlen más népre sem jellemző annyira, mint amelyik kitalálta, tesszük hozzá mi. „Az olyan ember tulajdonsága, aki miután megölte a szüleit, arra hivatkozva kér kegyelmet a bíróságtól, hogy árva”, érzékelteti a dolog lényegét igen plasztikusan Rosten, „az olyan emberek tulajdonsága, akik pénzt követelnek egy virtuális veszélyre hivatkozva, amelyet ép bőrrel megúsztak”, érzékeltetjük a dolog lényegét még plasztikusabban mi magunk.

Célszerű a chicagói zsidók által a MÁV-tól, tehát mindannyiunktól követelt kárpótlás összegét is plasztikussá tenni, csupán arra az esetre, ha esetleg valakinek nehézséget okozna az 1759 milliárd forint értelmezése. Az egyszerűség kedvéért országunk lakosságát és a kárpótlást követelő zsidók létszámát egyaránt kerekítve,fejenként 175.900 forintot kell(ene) fizetnie tízmillió magyar állampolgárnak, hogy száz chicagói zsidó 17.590.000.000, azaz tizenhétmilliárd ötszázkilencvenmillió forinttal legyen gazdagabb! Remélhetőleg ez így már eléggé plasztikus.

Chicago, mint az köztudott, az amerikai gengszterizmus szülővárosa, ahol az amerikai olasz és zsidó bűnszindikátus operatív együttműködése, Lucky Luciano és Meyer Lansky vér- és dacszövetsége kibontakozott. Nyilván a hely szellemétől is ihletetten, chicagói zsidók most a MÁV-ot, a magyar államot, az egész magyar népet akarják megzsarolni.

Ha hagyjuk...

Ami pedig Primo Levit illeti, ő 1987. április 11-én lezuhant a lépcsőházban és szörnyethalt. „Öngyilkosságának” nem volt tanúja. Gátlástalan tanúból nyilván zavaró tanúvá vált...