A kelet-európai kommunista rezsimek bukásának természetes ellenhatásaként a kapitalizmus egy legyőzhetetlen rendszer aurájával ruházta fel önmagát, mint amely úgymond bőséget és demokráciát teremt, és immáron örök időkre szól. Végül azonban a jelenlegi gazdasági krízis még a szabadpiac legfanatikusabb hívei közül is sokakat rádöbbentett arra, hogy talán mégsem ilyen szép a leányzó fekvése. Valójában ugyanis a kapitalizmus több történelmi tényezővel is állandó hadilábon áll: először is a demokráciával, azután a prosperitással és végül – a rendszer skizofréniájának bizonyítékaként – önmagával.

Kezdjük a demokráciával. Az Egyesült Államokban szívesen hangoztatják, hogy kapitalizmus és demokrácia lényegében egy sziámi ikerpár, innen a „kapitalista demokrácia” fogalom, noha az amerikai történelem éppenséggel azt bizonyítja, hogy a kapcsolatuk legtöbbször konfliktusos, sőt antagonisztikus volt. Amint azt Louis Brandeis, az amerikai Legfelsőbb Bíróság tagja a múlt század húszas éveiben mondta, „ebben az országban vagy demokráciánk lehet, vagy hatalmas vagyonkoncentráció egy kisebbség kezében, de a kettő együtt nem megy”, ezzel érzékeltetve, hogy a fináncoligarchia nem híve, hanem ellensége a demokráciának. Magát az amerikai alkotmányt is olyan befolyásos és „jó családból” való (értsd: vagyonos) emberek szerkesztették, akik 1787-ben azért gyűltek össze Philadelphiában, hogy elismételjék és kodifikálják fenntartásaikat a demokrácia káros, merthogy egyenlősítő hatásaival szemben.
Így aztán az általuk létrehozott dokumentum távolról sem demokratikus, sőt a beépített kontrollok, vétók és követelmények halmazán keresztül sokkal inkább a népakarat elfojtására szolgált. Az amerikai köztársaság kezdetén a vagyonosok és az elitek a magántulajdonláshoz kötötték a választás és választhatóság jogát, és szembeszálltak a jelöltek közvetlen megválasztásával (az ún. elektori kollégiumok rendszere még manapság is érvényben van, és az amerikai elnököt is közvetett szavazással választják meg), majd évtizedeken keresztül megakadályozták e jogok kiterjesztését egyes hátrányos helyzetű csoportokra, mint amilyenek a munkások, a bevándorlók, a faji kisebbségek és a nők.
A Nyugat „mintademokráciájában” a konzervatív erők manapság sem tűrik a fair játékot, és élből elutasítják az olyan igazságosabb választási módszereket, mint az arányos képviseleti rendszer, miközben különböző jogi, adminisztratív és bürokratikus korlátokat állítanak az állampolgárok akaratnyilvánítása elé, akár a választási névjegyzékre való feliratkozást megnehezítő procedúrákkal, az ilyen listákról való önkényes törlésekkel vagy a „véletlenül” mindig a retrográd jelöltek javára „tévedő” elektronikus szavazatszámlálással. Az is megesik, hogy egyszerűen betiltják a radikálisabb hangvételű, például „több” vagy „közvetlen” demokráciát követelő kiadványokat, alkalmasint pedig karhatalmi erők bevetésével nyomják el a tiltakozó megmozdulásokat, mint legutóbb a Minnesota állambeli St. Paulban, a Republikánus Nemzeti Konvenció alkalmával. A konzervatív plutokrácia a demokrácia olyasféle szociális vívmányait is igyekszik aláásni, mint a közoktatás, az egészségbiztosítás, az egészséges környezethez, biztonságos munkavégzéshez és a magánélethez való jog, az állam és az egyház szétválasztása vagy az abortuszhoz való jog.
Már régóta köztudott, hogy két magánszektor, a tőke és a munka konfliktusaiban az állam sohasem semleges. Az államhatalom – rendőrségével, milíciáival, törvényszékeivel és törvényeivel – egyértelműen a tőkések oldalán áll, és ebből az következik, hogy a kapitalizmus nemcsak egy szimpla gazdasági rendszer, hanem egy társadalmi rend is, amely a vagyonosok érdekében eleve meghamisítja a demokrácia játékszabályait. A kapitalista vezetők mindig a demokrácia apostolainak mutatkoznak, noha gyakorlatilag mindig és mindenhol megrontják azt. Minden olyan nemzet, amely nem teremt „kedvező keretet a beruházásoknak”, vagyis igyekszik földjeit, munkaerejét, természeti kincseit és piacait a multinacionális cégek uralmán kívül a saját fejlődésének fenntartani, azt kockáztatja, hogy fenyegetésnek minősítik az USA nemzetbiztonságára nézve. A multik Amerikája számára a demokrácia nem akkor jelent problémát, ha megbukik, hanem akkor, amikor túlzottan is jól működik, lehetővé téve a népnek egy igazságosabb és elviselhetőbb társadalmi rend felé való haladást, csökkentve a vagyonosok és a nincstelenek közötti szakadékot. Ilyenkor a demokráciát fel kell forgatni dezinformációkkal, médiaömlengéssel (media puffery), trükközött szavazási eredményekkel és persze politikailag többé-kevésbé elfogadható jelölteket befuttató álgyőzelmekkel.
Akárcsak a demokrácia, a prosperitás sem számít a nagytőkések szívügyének. Bolygónk nagy része kapitalista és nagy része nem mondható sem jómódúnak, sem különösebben demokratikusnak. Elég csak a kapitalista Nigériára, Indonéziára, Kolumbiára, Egyiptomra vagy Pakisztánra gondolunk, a „szabad világ” (vagy inkább „szabadpiac”) egyéb területeiről nem is beszélve. Egy jómódú, politikailag öntudatos, életszínvonalára igényes és szabadságjogait határozottan védelmező népesség nem éppen az az eszme, amelyet a multik az ideális munkaerőről alkotnak maguknak. A kapitalista befektetők jobban szeretik a szegény népességeket, mert minél szegényebbek, annál keményebben dolgoznak alacsonyabb fizetésért, és annál kevésbé képesek megvédeni magukat a kizsákmányolás ellen.
A „szabad kereskedelem” világában a milliárdosok száma eddig sohasem tapasztalt sebességgel növekszik, ugyanakkor a nyomorban élők tömege gyorsabban nő, mint a világ népessége. A nyomor akkor terjed, amikor a vagyon felhalmozódik. Vegyük csak az USA példáját. Az utóbbi évtizedben, miközben rekordsebességgel bukkantak fel óriási vagyonok, hatmillió újabb amerikai került a szegénységi küszöb alá, a családonkénti átlagjövedelem legalább 2000 dollárral csökkent, a háztartások adóssága megkétszereződött, több mint hétmillió amerikai elvesztette az egészségbiztosítását, több mint négymillió a nyugdíját, és milliók váltak hajléktalanná, mert nem tudták tovább fizetni az otthonaikra felvett jelzáloghitelek törlesztő részleteit.
Ironikus, sőt egyenesen obszcén dolog a kapitalizmus javára írni a gazdasági prosperitás „zsenialitását”, hiszen az anyagi jólét növelésére irányuló törekvések többsége ellen a tőkésosztály szenvedélyesen és néha erőszakosan fenekedett, amire az osztályharcok története számtalan példát szolgáltat. Az élet többé-kevésbé még azért elviselhető a jelenlegi gazdasági rendben, mert embermilliók kemény osztályharcot folytattak életkörülményeik javítása és állampolgári jogaik érvényesítése érdekében, így csepegtetve egy bizonyos „humanitásdózist” egy egyébként teljesen érzéketlen politikai-gazdasági rendszerbe.
Tudvalévő, hogy a kapitalista államnak két alapfunkciója van. Mint minden államnak, először is olyan szolgáltatásokat kell nyújtania, amelyekre a magánszektor megbízható módon nem képes, másodsorban pedig a vagyonosokat kell védelmeznie a nincstelenekkel szemben, garantálva a tőkefelhalmozás folyamatának zavartalanságát és elnyomva a nép követeléseit. Van azonban egy harmadik, ám ritkán emlegetett funkciója is, amely abból áll, hogy megakadályozza a tőkés rendszer önpusztítását. Marx kihangsúlyozta ezt az alapvető ellentmondást, vagyis a túltermelés és a piaci válságok iránti tendenciát. Az egyre magasabb fordulatszámon zakatoló „turbókapitalizmus” – amelyben az embernek egyre többet kell dolgoznia, hogy (relatíve) egyre kevesebbet keressen – a haszon maximalizálása végett kénytelen leszorítani a munkabéreket, miközben a fogyasztás generálása érdekében fenn kell(ene) tartania a vásárlóerőt, vagyis a bérszínvonalat. Ebből következően krónikus ellentét feszül a magánszektor által termelt javak túltermelése, illetve a bérből élő népesség által igényelt fogyasztási cikkek alulfogyasztása között.
Ráadásul a kapitalista rendszer önpusztítása maguk a kapitalisták műve. Ha felügyelet nélkül hagyják, a pénzrendszer legmohóbb szektora siet felfalni a kevésbé szervezetteket. Ahelyett, hogy termelőmunkával vagy javak és szolgáltatások kereskedelmével próbálnának pénzt keresni, a fináncmartalócok közvetlenül a gazdaság pénzmozgásaira vetik magukat. A ’90-es években Argentínában tanúi lehettünk egy gazdaság totális összeomlásának, amikor külföldi tőkések privatizáció, szerkezetátalakítás és termelésoptimalizálás címén gyakorlatilag kifosztották az ország vállalatait, óriási pénzösszegeket zsebeltek be, majd angolosan távoztak, totálisan lerongyolódott ipart hagyva maguk után. A neoliberális szirénhangokra hallgató argentin állam képtelen volt megfelelni feladatának, vagyis nem tudta megvédeni a kapitalizmust a kapitalistáktól. Néhány évvel később az USA-ban egy multimilliárdos fosztogatás zajlott, amelyet az Enron, WorldCom, Adelphia és több tucat más óriáscég - jórészt „genetikailag képzett” - menedzserei hajtottak végre, csődbe döntve korábban virágzó vállalatokat, letarolva egész iparvidékeket és százezrével szüntetve meg állásokat. Noha többnyire elítélték őket, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus képes az önszabályozásra. Az „eső után köpönyegként” indított büntetőperek ugyanis nem a kapitalizmus, hanem a demokrácia számlájára írandók. Lényegéből következően a szabadpiac nem ismer sem embert, sem istent, sem erkölcsöt, sem törvényt – a „caveat emptor” (a vásárló legyen óvatos) szabályán kívül.
A jelenlegi válság elsődleges és közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a vagyonos osztály egy számára igencsak aggasztó problémával szembesült. Azzal tudniillik, hogy nem talált elég befektetési lehetőséget a rendelkezésére álló orbitális pénzfölöslegnek, vagyis a nagyberuházóknak annyi pénzük volt, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. Éppen ezért hatalmas összegeket ömlesztettek a fiktív ingatlanpiacra és egyéb pénzügyi hazárdjátékokba, spekulációs alapokba (hedge-fund), „származékos termékekbe” stb. Spekulatív tevékenységük áldozatai más tőkések, spórolós kisbefektetők és egyszerű dolgozók lettek, akik milliárdokat veszítettek megtakarításaikból és nyugdíjukból. A tolvajok fejedelme valószínűleg Bernard Madoff volt, akit korábban a pénzpiac „egyik legbriliánsabb elméjeként” reklámoztak, és aki legalább 50 milliárd dollárt tarhált össze befektetési alapnak álcázott pilótajátékához, mielőtt a fia lebuktatta. A plutokrácia felfalja a saját gyermekeit...
Utóbb maga Alan Greenspan, az amerikai központi jegybank (Fed) volt elnöke is bevallotta, hogy tévedett, amikor azt hitte, hogy a befektetésre váró hatalmas tőkefelhalmozás rendkívüli nyomásának alávetett rendszer végül képes lesz az önfegyelemre. A klasszikus „laissez-faire” elmélet még nevetségesebb, mint azt Greenspan szavai sejtetni engedik. E teória szerint ugyanis mindenkinek a saját érdekeit követve, béklyók nélkül kellene cselekednie. A szabadjára engedett versengés úgymond maximális haszonnal jár mindenki számára, mert a szabadpiacot egy mágikus „láthatatlan kéz” kormányozza, amely optimalizálja az eredményt. Akkor tehát a mostani válságot a túltermelésre és a tőkefelhalmozásra való törekvés váltotta-e ki, amint azt Marx mondta, vagy a Madoff-félék kapzsiságának az eredménye? Más szóval rendszerproblémáról vagy egyéni problémáról van szó? Valójában mindkettőről egyszerre.
A kapitalizmus kitermeli a maga ragadozóit, és azokat jutalmazza, akiknek a legkevésbé vannak skrupulusaik. A válságok nem egy egyébként racionális rendszer abszurd kisiklásai, hanem éppen fordítva: egy alapvetően abszurd rendszer logikus következményei. Azzal, hogy a saját profitéhségük következtében kárvallott bankokat az adófizetők terhére kártalanította, a kapitalista állam nemcsak piacszabályozóként bukott meg, hanem egyúttal a további „szabadrabláshoz” is asszisztált, eklatáns példát szolgáltatva ahhoz, hogy éppen azok az állami gondviselés legfőbb haszonélvezői, akik szüntelenül a szociális „gondviselő államot” bírálják. Az amerikai bankok közpénzekből való feltőkésítése minden bizonnyal a közpénzrablás minősített eseteként kerül majd fel a kapitalizmus egyetemes bűnlajstromára.
Összegzésül kimondható, hogy a neoliberális kapitalizmus az eljövendő katasztrófa szinonimája. Ellenőrzés híján selejtjeit az emberiségre és a környezetre ömleszti, és előbb-utóbb önpusztításba kezd. A tőkés rendszerben a gazdasági hatalom terén érvényesülő óriási egyenlőtlenségek visszahatnak a politikai hatalomra, egyre nehezebbé téve a demokratikus szabályozó eszközök érvényesülését, és így nolens volens elősegítik az önpusztítás folyamatát. Törvényszerűen.

MD 2011. VIII. 30.