Kádár-kapitalizmus
2011. november 17. 07:34:20

A tankok helyett uralkodnak a bankok

Aligha véletlen, hogy a rendszerváltás óta a közbeszédben tartózkodtak attól, hogy a kapitalizmus kifejezéssel illessék az új rendszert, holott nyilvánvalóan az. A magyar közérzet már a rendszerváltás hajnalán is némi gyanakvással tekintett mindarra, amit ez a fogalom sugall, és az elmúlt húsz év tapasztalatai ezt a gyanakvását jelentősen fel is erősítették.

Az alábbi kis történet némi adalékul szolgál ahhoz, hogy a gyanakvás nem alaptalan, sőt egy eddig kevéssé ismert indoka is lehet. 1996 tavaszán jelentéstevő voltam a strasbourgi Európa Tanács előtt, és jelentésem tárgya a londoni székhelyű Európai Újjáépítési Bank tevékenysége volt. Ennek elnökével együtt szerepeltünk, és szereplésünk előkészítésére kétszer is hosszabb beszélgetést folytattunk. Az illető nem más, mint az a Jacques de Larosière, aki 1978 és 1986 között a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója volt. A beszélgetésünk végén éppen ezekről az élményeiről kezdett beszélni, és magyar vonatkozású emlékeit felidézve, a következőket mondta: az IMF és a globális pénzhatalmi rendszer számára nagyjából 1978-tól vált világossá, hogy Magyarországra sikeresen rácsapódott az adósságcsapda.

Az adósságszolgálati ráta 1978-ban elérte a negyvenöt százalékot, majd 1982-ben a hatvanat is meghaladta, miközben a tankönyvek szerint már a huszonöt százalék feletti szint is veszélyes. Az ország 1980-tól lényegében fizetésképtelenné vált, és az adott globális politikai klímában esélytelenné vált az addig követett finanszírozási gyakorlat fenntartása. Az IMF vezetősége világosan a magyar politikai vezetés értésére adta, hogy a túlélés egyetlen esélye, ha Magyarország belép a szervezetbe. És bár ezt a szovjet birodalmi logika opponálta, a magyar vezetés tudomásul vette a diszkréten megfogalmazott, de világos ultimátumot.

A tárgyalások egy bizonyos fázisában elkerülhetetlenné vált, hogy az IMF vezérigazgatója és Kádár János személyesen találkozzon, ami Larosière számára – mint azt tizenöt évvel később elmesélte –, módfelett elgondolkodtató, megrendítő eredménnyel járt. Az lett volna a feladata, hogy közölje a rendszer urával: a játszmának vége. És bár a rendszer formálisan továbbra is fennmarad, és a szovjet birodalmi keretek között üzemel, de a tartalmi utasításokat most már nem Moszkvából, hanem Washingtonból, az IMF vezérigazgatójától fogja rendszeresen megkapni.

Larosière arra számított, hogy feszült és drámai diskurzusban lesz része, ám a fejlemények egészen más irányt vettek. Kádár nemcsak hogy nem ellenkezett, hanem örömmel üdvözölte mindezt. Világossá tette, hogy nincs semmi meglepő abban, ami most bekövetkezik, hiszen ez már régen várható volt, és ő is azon lesz, hogy az átmenet zökkenőmentes legyen. Eddig egy másik birodalmat szolgáltunk odaadóan, most pedig ezt fogjuk, van már benne gyakorlatunk, tette hozzá némi öniróniával. Hogy jelezze, mindez nem egyszerűen udvariassági gesztus vagy taktikai húzás, elmondta, hogy már zajlik is a kapitalizmus bevezetését megalapozó jogi struktúrák kiépítésének megtervezése. Nyers Rezső és Tardos Márton újságolta el Larosière-nek, már elkezdték annak a közgazdászokból és jogászokból álló agytrösztnek a megszervezését, amely majd mindezt véghezviszi. Nagy horderejű munkáról van szó, de azt reméli, hogy néhány év alatt ez végbemegy, és mivel hozzáértő emberekről van szó, az eredmény nem maradhat el.

Most már csak én teszem hozzá, hogy a jelek szerint Kádár pontosan látta a helyzetet, és a jóslata bevált. Az agytröszt 1986–87-re elkészült a nagy művel, és 1988 áprilisában, Kádár leváltása előtt egy hónappal a Grósz-kormány benyújtotta a parlamentnek, amelyik azt szeptemberben el is fogadta. A „slusszpoén” pedig, hogy azóta is ez van érvényben: az 1988-as VI. törvény, amelyet a szakma röviden csak „társasági törvényként” emleget. Kidolgozásában olyan, ma is aktív, vezető tisztségeket ellátó személyek is részt vettek, akik most nem feltétlenül érdekeltek abban, hogy ez a tanulságos történet teljes egészében ismertté váljon a magyar társadalom számára.

Mindez megerősíti azt a feltételezést, hogy a legújabb kori magyar kapitalizmus kiépítése nem egészen úgy ment végbe, ahogy azt az uralkodó elbeszélési mód eddig sejtette. A magát szocializmusnak nevező régi rendszer uralmi struktúrái nemcsak hogy „ellenállást” nem mutattak, de ők maguk igyekeztek a legbuzgóbb kollaboránsként bizonyítani rátermettségüket az új birodalomnak. Az pedig nem habozott élni ezzel a felkínálkozással, és lássuk be, a maga szempontjából ez kitűnő döntés volt. Vagyis az elkeseredett vesztesek állítása, hogy „nem is volt rendszerváltás” kicsit pontatlanul fogalmaz. Mint láthatjuk, nagyon is volt rendszerváltás, csak nem akkor, nem ott és nem úgy, ahogy az uralkodó hamis elbeszélési mód állítja.

Miközben a gyanútlan magyar nép azt hitte, hogy 1990-ben kezdődött, és azt remélte „jó lesz majd” neki, ezzel szemben 1982-ben már le is zárult, és olyan, máig is feltáratlan alkura épült, amely eleve vesztes létre ítélte a magyar társadalom legalább nyolcvan százalékát. Az 1989–90-es történés már csak látványtechnikai tűzijáték volt („vakulj magyar” jeligére), és egyetlen célja, hogy a vesztes többséget megtartsa végzetes illúziójában. És ez egészen addig így is lesz, amíg a vesztes többség ezt hagyja.