Amikor rátaláltam az igaz útra, a hungarizmusra, azok, akiket előtte a barátaimnak hittem, elfordultak tőlem. Azokkal, akikkel előtte minden nap találkoztam, már az utcán sem köszönnek, mert számukra áruló lettem. De miben is merül ez ki? Miért lettem én áruló? Azért, mert rájöttem, hogy az az út, amin a pusztán nacionalisták vannak, járhatatlan. Egy nem vallási alapokon nyugvó, kapitalista eszme ugyanolyan rossz, még akkor is, ha az nemzeti színekbe burkolózik. De azok a változások, amik engem azután értek, hogy a mozgalomba léptem, leírhatatlanok. Az érzés, hogy tartozom valakikhez, sőt, olyanokhoz, akik ugyan abban hisznek, mint én; az igazságban.

Azok, akik engem akkor elítéltek, mindenféle fényes jelzővel illették magukat. A nemzet nélkülözhetetlen tagjának tartották magukat, hősöknek, akik majd hihetetlen tetteket hajtanak végre, honvédeknek, szabadságharcosoknak és még sorolhatnám. De azzal, hogy széthúznak, magukban, és nem egymásban látják nemzetünk felemelkedésének zálogát, nem tesznek mást, mint az ellenség malmára hajtják a vizet! De mivé lettek mára?

Találkoztam olyanokkal, akik nem is olyan rég borotvált fejjel kiáltoztak irredenta jelszavakat, mára pedig beálltak abba a bizonyos sorba. Férfi létükre női ékszerekkel díszítik magukat, a különböző szórakozóhelyeken hódolnak az aktuális élvezeteknek, nem riadnak vissza a kábítószerek fogyasztásától sem. Akadnak köztük ugyanúgy olyanok, akiknél a teljes szellemi züllés figyelhető meg. Tetteikhez az utóbbi időben csak a túlzott alkoholfogyasztás, valamint a felesleges, és minden nemzetit lejárató zavargások sorolhatóak. Mindkét esetben megállapítható, hogy a valódi eszme teljes hiánya juttatta őket oda, ahova. Szégyelljem tehát azt, hogy az igazság szolgálatába álltam? Hajtsak fejet azok előtt, akik jöttmentként akarják a sorsom irányítani önkényesen, nemzeti színekbe bújva? Hallgassak csak azért, mert valakinek nem tetszik az, amiben én hiszek? Hát nem!

A hungarizmus ezért másabb, mint akármelyik másik eszme; mert nem ismer megalkuvást. Mi nem holmi párt vagyunk, hogy azt harsogjuk, amit éppen az érdek megkíván. Mi csak az igazságot szolgáljuk, mi nem földi méltóságcímekre vágyunk! Mi nem semmitmondó jelszavakat ismételgetünk, és nem ismerünk gyávaságot, félelmet, fáradtságot abban a munkában, amiben nemzetünk felemelkedéséért küzdünk!

Azalatt az idő alatt, mióta a Pax Hungarica Mozgalomba jelentkeztem, igazán megtanulhattam, hogy mi a valódi bajtársi összetartás, mert minduntalan segítettek és példát mutattak. Ha hibáztam, megmutatták, hogyan tudom kijavítani, egyszer sem köptek szembe és egyszer sem halasztottak el testvérként kezelni. Napról-napra büszkébb vagyok arra, hogy mertem változtatni az életemen azáltal, hogy az igazság szolgálatába álltam, és ezt nem egyedül, hanem egy mozgalom tagjaként teszem. Mert minden egyes testvérrel, aki sorainkba belép, erősebbek leszünk! Legyen inkább eggyel több tagunk, mint tíz, magát nemzeti radikálisnak nevező fiatal, aki nem vallási alapokban gondolkodik.

De, hogy mik is voltak azok a vádak, amik engem értek akkor? Az unalomig ismételgetett vádak, hogy a PHM egy friss mozgalom, kevesen vannak, nem csinálnak balhét, nem hallani róluk a különböző hírportálokon, biztos nem jut bársonyszék senkinek, és a hasonló butaságok. Az, hogy a mozgalom fiatal lenne, nem mondanám. A hungarista mozgalmat 1935-ben hozták létre, így hát több, mint 70 éves. Az is sokat sejtet, hogy ennyi idő elteltével még mindig itt vagyunk! Miért vagyunk kevesen? A válasz erre egyszerű: mert sokan, akik magukat hungaristának titulálják, úgy döntenek, hogy a fotelben kucorogva könnyebb az életük, mintha a mi valódi harcunkat segítenék. Az, hogy mi nem döntögetünk kukákat, nem azt jelenti, hogy nem vagyunk ott az eseményeken. De vajon a pillanatnyi figyelemfelkeltésen kívül mit érnek el vele azok, akik ezt csinálják? A nemzeti oldalt huligánoknak, kártékonynak állítják be, amivel újabb fegyvert adnak a média hatalmas kezébe. Bársonyszék itt nem jutott senkinek, ez tény. De nem is vágynak rá a testvérek, mert minket egyedül a munka üdvözít!

Ezek alapján megbántam azt, hogy beléptem? Épp ellenkezőleg, életem egyik legjobb döntésének érzem, mert tudom, hogy részese lehetek egy olyan valaminek, ami már a földi dolgokon túlnyúlva, Isten segítségével küzd az igazságért és harcol a szabadságért!

Testvér, állj Te is az igazság szolgálatába, és soha ne feledd, hogy nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!

Úgy legyen!

Dalma Staß - Kitartás.hu