Szánalmas és tragikomikus az egész történet, illetve ahogyan ezt a média közvetíti a nyilvánosságnak. Pontosabban az lenne, ha nem milliók és tízmilliók életéről és egzisztenciális ellehetetlenüléséről, a hagyományos társadalmi struktúrák szétrohadásáról és szisztematikus tönkretételéről lenne szó. Vegyük először Magyarország 1990, pontosabban 1982 utáni történetét. Ezt az érát szokás a köznyelvben a rendszerváltoztatás, helyesebben inkább a birodalomváltás korszakának nevezni. Aminek egyetlen eredménye, hogy az ország mélyebbre süllyedt gazdaságilag, tudatilag, morálisan, társadalmi ellátórendszereinek épségét tekintve, mint amilyen állapotban volt a Kádár-korszakban. Ez persze korántsem véletlen.
Tudomásul kellene már végre venni azt a súlyos és tragikus tényt, miszerint teljesen mindegy, mely politikai erő jut itt kormányra, semmi nem fog változni - pontosabban az általános közállapotok egyre tovább fognak romlani és zülleni -, addig, ameddig az uralkodó és mindenható neoliberális irányzatot és gondolkodásmódot nem sikerül véglegesen likvidálni. Hiszen valamennyi politikai erő e dogma szerint cselekszik, legfeljebb a díszleteket cserélik négyévente. Persze ez nem (csak) a magyarországi politikai, illetve szellemi tényezőkön és műhelyeken múlik, hanem globális szemléletváltásra van szükség. Hiszen az egész globalista gazdasági és társadalmi rendszer strukturálisan, vagy ha úgy tetszik organikusan beteg, mégpedig halálosan beteg. Magyarország ebben parányi testrész, de a nyugati világ szerves tagjaként maga is szükségképpen beteg és az egész agónia elszenvedője.
A fentiek megértéséhez tekintsük át vázlatosan az ún. kapitalizmus történetét meghatározó "uralkodó eszmék" alakulását egyetemlegesen. A "klasszikus", szabad versenyes periódusban, a 18-19. században az Adam Smith-, Ricardo-féle gazdasági liberalizmus elve és gyakorlata érvényesült . Ennek lényege - röviden - az volt, miszerint zéró állami szerepvállalásnak kell érvényesülnie, hiszen a tabuként kezelt "szent piac" mindenhatósága, önszabályozása, magában is megteremti a gazdasági-társadalmi harmóniát. Vagyis az államnak nem szabad a gazdasági folyamatokba kívülről beavatkoznia, azok afféle természeti törvényekként realizálódnak, s amennyiben szabadon kifejthetik hatásukat, önmagukban létrehozzák a harmóniát, a kánaánt. Nos, ennek aztán az lett az eredménye, hogy a nagy cégek és bankok kíméletlenül tudták érvényesíteni piaci versenyelőnyüket és hatalmas gazdasági erőfölényüket a kisebbek rovására. Már itt jegyezzük meg, hogy önmagában beteg - vagy a "nagyok" szempontjából nagyon is pragmatikus - elgondolás ez, nagyjából olyan, mintha azzal hozakodnánk elő, hogy egy versenypályán azonos esélyei vannak egy átlagos utcai autónak meg egy sportkocsinak, netán Forma-1-es szuper csodának. Végső soron láttuk, mi lett ebből a gazdaságfilozófiából: az első világháború és az 1929-33-as totális összeomlás, világválság.
Ezt követően a józanabb hatalmi faktorok áttértek a keynesiánus ideológiára, vagyis az államilag szabályozott kapitalizmus rendszerére, ez vezetett az USÁ-ban a New-Dealhez, Németországban a nemzetiszocializmus idején, Olaszországban pedig a fasiszta-érában a nagyon erős állami dominanciához. A keynesi gazdaságfilozófia lényege az volt, miszerint regulálni kell a piacot, az államnak vállalatok létrehozásával magának is aktív szerepet kell játszania ott, magas adóterhekkel és progresszív adózással kell sújtania a nagyvállalkozásokat, széleskörű szociális ellátórendszert kell kiépítenie, s lehetőleg teljes foglalkoztatási rendszert szükséges bevezetnie. Az új modell kiválóan működött, nemcsak az említett három államban (gondoljunk csak arra, hogy Hitler 1933-ban egy még a mai Magyarországnál is jobban leépült és eladósított romhalmaz Németországot vett át 40%-os munkanélküliséggel, s négy év múlva már megszűnt ez a súlyos szociális válságtényező, mi több a munkaerőhiány okozott problémát, a világ pedig álmélkodott a német gazdasági csodán - berlini olimpia, 1936).
A második világégés után is maradt a keynesi ideológia meghatározó szerepe, ennek volt köszönhető 1945-öt követően a jóléti államok virágzása. Az 1945-1980 közötti periódus a skandináv és német csoda időszaka, de az Egyesült Államok és Kanada is ekkor élte fénykorát a többi nyugat-európai állammal egyetemben. Létrejött egy széles középosztállyal rendelkező társadalmi modell, csökkentek a szociális különbségek, a kirívóan gazdagok kasztja, s eltűnt a nyomor. Ez az a "Nyugat", amely ma is tízmilliók előtt afféle álomvilágként él. Az akkori globális elit javára kell írni, hogy belátta, miszerint a társadalom normális működőképessége, a béke és a szociális feszültségek, netán robbanás elkerülése végett számára is előnyös és célszerű, amennyiben korlátozza, visszafogja profitéhségét, amely egyébként a kapitalizmus természetes velejárója.
Az 1970-es évek közepén azonban az ún. chicagói közgazdasági iskola boszorkánykonyháján Hayek, Friedman és társai kifőzték a világtörténelem leggyilkosabb eszmerendszerét, a neoliberalizmust. Ez visszatérést jelentett a korábbi szabadpiaci elvekhez, amelyet aztán a korábbi jóléti államokban az 1980-as évektől alkalmaztak is, elsőként Pinochet Chiléjében, Ronald Reagan Amerikájában és Margaret Thatcher Nagy-Britanniájában. S vesztünkre, a globális hatalmasságok ekkor döntöttek a magyarországi "rendszerváltoztatásról" is, s annak első aktusaként csatlakoztatták hazánkat 1982-ben a két nemzetközi pénzügyi terrorszervezethez, az IMF-hez és a Világbankhoz. Már ekkor eldőlt tehát, hogy Magyarország lesz a neoliberalizmus újabb kísérleti laboratóriuma, a 10 millió magyarnak pedig ebben a fehér egér szerepet szánták. Ma már látható, a kísérlet módfelett sikeresnek bizonyult, talán még konstruktőreinek legmerészebb számításait is sokszorosan felülmúlva.
Nagyjából 1980 óta tehát ez az antihumánus, gyilkos eszme és gyakorlat érvényesül a világgazdaságban, amely kizárólag "költséghatékonysággal", "versenyképességgel", vagyis az ún. befektető számára a mielőbbi, korlátlan extraprofittal számol, leépítve ezáltal a nemzeti érdeket, sőt magát a nemzetet mint történelmi alakulatot, a szociális ellátórendszereket, szétverve az oktatást, egészségügyet, valamint a produktív gazdasági ágazatokat. Ezáltal soha nem látott munkanélküliséget és szociális krízishelyzetet teremtett, ám hogy a páriává tett tíz és tízmilliók mégse lázadjanak fel, már jó előre elbutították őket a globális hatalom főgurui a tudatipar rájuk telepítésével. S miképpen az borítékolható volt, törvényszerűen köszöntött az emberiségre a kapitalizmus történetének eddigi legvészesebb, 2008-as világválsága. Amelynek igazi örvénylése és mélypontja minden bizonnyal még előttünk van. Viszont egyet tudomásul kell venni: ameddig ezzel a tömeggyilkos neoliberális ideológiával nem szakít a globális elit egyszer s mindenkorra, addig időzített bomba ketyeg alattunk, s teljesen mindegy, ki alakít itt, de az EU más országaiban is kormányt, semmi nem fog változni. Legfeljebb egyre vészesebben romlik majd az általános gazdasági-belpolitikai, szociális és külpolitikai helyzet.
Hiszen a neoliberalizmus lényege - miként már utaltam rá - mindenütt ugyanaz: leépíteni, tönkretenni a humán szférát és a produktív ágazatokat - honnan lenne akkor munkahely? -, megszorítani, túladóztatni a nincstelenné tett társadalmat. Ezen eszmei és gazdasági pestisjárványnak következtében olyan mélyre süllyedt az emberiség, mint még soha történelme során. A széplelkek ábrándozásával, illetve a busás javadalmazásukat ezért felvevő liberális gazemberek célirányos hazudozásaival ellentétben a valós helyzet az, hogy a világtörténelemben még soha nem volt ekkora szakadék a legszegényebb és a leggazdagabb társadalmi csoportok között országonként, de globális perspektívában sem. Ami lényegileg úgy írható le, hogy a föld lakosságának leggazdagabb 10%-a rendelkezik annak javai 90%-ával, ellenben bolygónk népességének 90%-a a maradék 10%-kal. S ez az arány évről évre romlik. Csak a vak nem látja, hová vezet ez az út. S ez a tendencia önpusztító az ún. elitre is, hiszen ha összeomlik az egész globális tákolmány, őket is maga alá temeti. (Na persze, értük igazán nem lenne kár. Sőt...) Amennyiben a globális elit a huszonnegyedik órán túl nem tér észhez, s nem zárja betonszarkofágba örökre a neoliberalizmus őrültségét, nagyon rossz kilátásai vannak az egész emberiségnek. S csak reménykedhetünk, hogy megússzuk egy minden eddiginél pusztítóbb és katasztrofálisabb újabb világégés nélkül.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
Kapcsolódó hírek:
Bolondokháza: a nyugati civilizáció végórái
Izzó szégyenbélyeg a mai Európa testén: az álszent EU és a gyalázatos Benes-dekrétumok
Átrajzolt határok Európában - csak Trianon börtöne örök?
Egy valóságos holokauszt: Drezda elpusztítása 1945. február 13-14-én