Alföldi Géza : "A patkányok dala"

Éljen a halál! Éljen a pusztulás!
Éljen a szenny, a mocsok, a szemét!
Piszokról, bűzről zengjen most dalunk,
Mert mi vagyunk a kiválasztott nép:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Ahol rothad, erjed, gennyed, ami szép,
S csatornákban szennyvíz possadoz,-
Vidám dalunkkal odarohanunk,
Hol dögöket az ár hulláma hoz:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Megrágjuk mi az élőt is, hogyha rab,
Ha védelemre nincs már ereje.
A rothadásnak hű színt mi adunk,
Mert mi vagyunk a vége s kezdete:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Hogyha új hajót épít a szorgalom,
Ki elsőnek ver benne új tanyát,
Mi vagyunk! Mi! Mind rája rohanunk,
S a korhadásig szétrágjuk falát:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

S ha málló roncs, mert szétrágta fogunk,
A süllyedést mi tudjuk legelébb,
El is hagyjuk, haj, futva rohanunk,
- míg életet remél a kerge nép,-
- mert mi a híres patkányok vagyunk!

Hová egyszer betettük a lábunk,
Minden szépet és jót szétrombolunk,-
Erre rendelt a sors, Dicső Fajunk!-
Nincs, amit szét nem rág fogunk:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Szétrágunk mi Istent, templomot, hazát,
Családot és a szent becsületet,
Szennyes a bőrünk, szagunk és szavunk,-
Mégis urak e nagy világ felett:-
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Átkoz, sároz, mocskol, hej a balga nép,
Kiirtana, de ki nem irtható.
Csak gyarapszunk, de ki nem halhatunk,
-A tisztaság is hiábavaló,-
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

S míg a világ világ, mi csak leszünk!
Rombolunk, irtunk, rágunk, szennyezünk.
Mindig a világ réme maradunk,
Mert a sátán, a bűn, a szenny velünk,
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Te hülye, ki szebb jövőről álmodol,
Vedd le előttünk gyűrött kalapod,
Tedd Istenné rút, utált alakunk,
S tőlünk a hírt, a fényt is megkapod,
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Mert Isten nélkül felépülhet a világ,
De patkány nélkül nem élet a lét,
S mi kegyelmet az égnek sem adunk,
Dalold hát hittel fajunk szent nevét:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

A szobrunk álljon minden utcasarkon,
Költő csak rólunk zengjen éneket!
Az ég üvöltse dicsérő dalunk,
Mert úr lettünk az ég s a föld felett:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

_________________________________________

Wass Albert: Patkányok honfoglalása - Tanulságos mese fiatal magyaroknak

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik és gondoskodott róluk. Így élt az ember. Meg tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt.

Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:

- Ők is kell, hogy éljenek. s ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával.

Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - és a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok között.

- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - és föllázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak - még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került.

Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt.

A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!

Forrás: Ellenzék, 1930-as évek