A középkor korai és virágzó szakaszában a muzulmán arab világ és a keresztény Európa hozzávetőleg azonos erőt képviselt. Mindkét civilizáció részéről történt kísérlet befolyási zónájának kiterjesztésére. A legerőteljesebb arab támadást 732-ben állította meg a Frank Birodalom hadereje Poitiers-nél, a keresztény világ akkori feje, a pápa pedig 1095-ben hirdette meg az első keresztes háborút, melyet az elkövetkező kétszáz évben még további hét hadjárat követett. A belsőleg meggyengült és megosztottá vált arab birodalom azonban a 13-14. század folyamán áldozatul esett az oszmán török terjeszkedésnek. A több mint fél évszázadon át tartó török uralom idején az arab civilizáció virágzásának vége szakadt, azonban az elnyomás brutalitását lényegesen enyhítette, hogy a hódítók átvették a meghódoltak vallását. A törökök megjelenésével az iszlám megvetette a lábát Európa délkeleti területein is (Hispániában a 15. század végéig jelentős befolyása volt a muzulmánoknak), melynek következtében a két civilizáció a középkor hanyatló szakaszában ismét számtalanszor összecsapott.

A Török Birodalom erejének és hosszú ideig tartó fennállásának egy titka tehát abban rejlik, hogy az uralkodó török arisztokrácia és az elnyomott török, arab és más nemzetiségű alattvalók vallása – és ebből következően világlátása, részben kultúrája és erkölcse – lényegében megegyezett. (Napjaink nyugati birodalmának vezető rétege is alapos okkal irtja az alattvalók vallását, nemzeti érzéseit, és igyekszik rájuk kényszeríteni a cionista-liberális hitvilágot.) Ennek ellenére az arabok mégis csak idegeneknek tekintették a törököket, annál is inkább, mivel a nacionalizmus eszméje a 19. század folyamán az arabság körében is felütötte a fejét. A jó ideje „betegeskedő” török birodalom az első világháborúban elszenvedett vereség nyomán összeomlott, amely megnyitotta az arab nemzet újbóli felemelkedésének útját. Hihetetlen lelkesedés lett úrrá az immár legalább fél évszázada idegen uralom alatt élő arab népek soraiban. Csakhogy a győztes antant hatalmak – Nagy-Britannia és Franciaország (és kis részben Olaszország) – gondoskodtak arról, hogy a fölhorgadó remények pillanatokon belül lelohadjanak. A nyugati nagyhatalmak már a háború előtt jelentős befolyást szereztek a gyengélkedő török uralom alól szabadulni vágyó arabok fölött. (Napóleon 1798-as hadjárata Egyiptomban, a Szuezi-csatorna építése az 1860-as években, az Egyiptom feletti brit uralom teljessé tétele 1882-ben, az olaszok líbiai inváziója 1911-ben stb.) Azonban 1916-ban a két nyugati birodalom – a Közel-Kelet népeinek megkérdezése nélkül – lényegében felosztotta egymás között az egész térséget. Az egykori török birodalom területének egyes részei francia, más régiói pedig brit uralom alá kerültek (noha névlegesen voltak államok, amelyek „függetlenné” nyilvánították magukat). De jutott az arabok lakta országokból a gyarmatosító olaszoknak is (Líbia), illetve a saját határok nélküli birodalmukat építgető zsidóknak, akiknek a központi hatalmakhoz tartozó államokban játszott felforgató tevékenységükért (amelyeket "forradalomnak" neveztek) cserébe a britek megígérték egy „nemzeti otthon” létrahozását Palesztinában.

Közel száz évvel ezelőtt tehát az egész közel-keleti térség a „demokratikus” nyugati hódítók kezére került, akik elképesztő brutalitással és kegyetlenséggel fojtották el a csalódott, becsapott és a végsőkig elkeseredett arab népek ellenállását. A napjainkban az emberi jogok, a megértés, a tolerancia jelszavait hangoztató európaiak (britek, franciák, olaszok és zsidók) az arabokat ugyanúgy vadállatoknak tekintették, mint egykor az amerikai indiánokat. Gyilkolták, megalázták, kizsákmányolták őket, természeti erőforrásaikat elrabolták, kultúrájukat és vallásukat nevetségessé tették és tűzzel-vassal irtották. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy amikor megkezdődött a harc az egyetlen gyarmattal sem rendelkező Németország és a Közel-Keletet és a világ más térségeit is uraló Anglia, Franciaország és a Palesztinában már javában terjeszkedő zsidóság között, akkor az arabok a németek mellé álltak. Hiszen a Brit és a Francia Birodalom veresége esetén talán valóban kivívhatták volna a szabadságukat. Az úgynevezett „demokratikus államok” közvéleménye hatalmas felháborodással vette tudomásul, és számos nyugati vezető „casus bellinek” tekintette, hogy Németország visszaszerzett németek lakta területeket, vagy éppen a stratégiai szempontból fontos Csehországot, illetve Lengyelországot megszállta. Ezzel szemben Nyugaton a legteljesebb természetességgel nyugtázták a britek, a franciák és az USA terjeszkedését a világ más pontjain, vagy éppen azt a tényt, hogy a Szovjetunió és Nagy-Britannia 1941-ben együttesen elfoglalta Iránt.

A Harmadik Birodalom azonban hiába szenvedett a frontokon teljes vereséget, mégis nagy-nagy szívességet tett az arab-muzulmán világ népeinek: végleg meggyengítette, sőt az összeomlás szélére sodorta a Brit és a Francia Birodalmat. London és Párizs hiába diadalmaskodtak a harctéren, mégis elvesztették gyarmataikat. A második világháború igazi győztesei: a nemzetközi zsidó oligarchia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. És éppen ez a három világhatalom az, amely 1945 után felosztotta egymás között az arab-iszlám világot, melynek népei – akárcsak az első világháborút követően – ismét reménykedni kezdtek abban, hogy megvalósíthatják végre évszázadok óta dédelgetett álmukat: a függetlenséget és szabadságot. A hidegháború idején az összeomló brit és francia birodalom fokozatosan feladta hadállásait, habár egyáltalán nem önként és dalolva tették. Sőt, foggal-körömmel ragaszkodtak a számukra fontosnak ítélt befolyási övezetekhez, és erőszakkal igyekeztek elfojtani az arab népek ellenállását (pl. az 1956-os angol-francia-izraeli agresszió vagy éppen az algériai függetlenségi háború során). De hiába sikerült hol békés eszközökkel, hol tengernyi vér feláldozása árán megszabadulni a brit és francia elnyomóktól, megérkeztek az új hódítók: az amerikaiak, az oroszok és a zsidók. Névlegesen ugyan mindegyik közel-keleti állam „függetlenné” vált, valójában azonban a két szuperhatalom felosztotta egymás között az olajban bővelkedő térséget.

Izrael ugyan az USA védőszárnyai alá került, de az Amerikában tevékenykedő izraeli lobbi a hidegháború idején még tovább növelte hatalmát, és tovább erősítette az amerikai külpolitika irányítására gyakorolt befolyását. (Az amerikai bankszektor, a gazdasági élet és a kultúra bizonyos területei - pl. filmipar, lap-és könyvkiadás - már jó ideje a kezükben voltak). Így történhetett, hogy a cionista uralom alatt álló Amerika és a csatlós nyugati államok minden támogatást megadtak a 800 ezer palesztint otthonából elűző, erőszakosan terjeszkedő, újabb és újabb területeket elfoglaló izraeli apartheid rendszernek. Egyik arab állam sem volt képes szembeszállni az agresszív és állig felfegyverzett Izraellel, amely mögött teljes súlyával ott állt a Nyugat. Annál is kevésbé voltak képesek szembeszállni, mivel a Szovjetunó is visszatartotta a befolyási övezetébe tartozó közel-keleti államokat az esetleg világháborúhoz vezető konfrontációtól.

A lényeg azonban mindenképpen az, hogy az egész muzulmán-arab világ ismét idegen erők uralma alatt állt. A gyarmatosító hatalmak a legbrutálisabb, véres akcióktól sem riadtak vissza annak érdekében, hogy befolyásukat egy-egy államban megőrizzék. (A legkirívóbb példa erre a demokratikus kormányzatot megdöntő véres iráni puccs 1953-ban, melyet a CIA szervezett.) A szovjet, illetve amerikai érdekeket majd mindenütt a népeiket elnyomó, kegyetlen diktatúrák fenntartásával biztosították. Miután a függetlenséget és az újjászületést zászlajára tűző arab nacionalizmus fél évszázad alatt sem volt képes felszabadítani az arab nemzetet, sőt számos „nacionalista” vezető is véres kezű zsarnokká vált, a népük jövőjén töprengő elmék új utakat kezdtek keresni.

És rátaláltak az iszlámra, melynek reneszánsza a 70-es évtized elején kezdődött meg. Az 1979-es iráni forradalom jelentősége éppen abban áll, hogy megmutatta: az iszlám képes lehet egyesíteni, megszervezni, lelkesíteni és a barikádokra szólítani az idegen hatalmak és helyi csatlósaik brutális elnyomása alá vetett tömegeket. Az is igaz ugyanakkor, hogy az amerikai és cionista hódítók a radikális iszlamista erőkkel igyekeztek meggyengíteni a szovjet uralom alatt álló afganisztáni rezsimet, 1990 után pedig az USA és Izrael hegemóniájának ellenszegülő államokat is velük próbálták sakkban tartani. Az „oszd meg és uralkodj” stratégiájának jegyében a cionista világhódítók egymásnak ugrasztották az arabokat és a perzsákat, nacionalistákat és iszlamistákat, síitákat és szunnitákat, kurdokat és arabokat. A mudzsahedinek Afganisztánban aratott fényes diadalát, majd a Szovjetunió összeomlását követően egy új, igazságosabb világ eljövetelében reménykedő arab népeknek Washington azonnal az értésére adta: mindenkinek be kell vonulnia a cionisták karámjába. Az első Irak elleni háború során világossá válhatott mindenki számára: a jövőben a döbbenetes haditechnikai előnyt élvező Amerika és Izrael akarata fog érvényesülni a térségben.

Négy állam (Irak, Irán, Líbia, Szíria), egy felszabadító mozgalom (a libanoni síita Hezbollah), és egy nagyszerű nép (a palesztin) azonban továbbra sem volt hajlandó térdet hajtani a hódító Nyugat előtt. (Habár a palesztinok erejét jelentősen meggyengítette a rájuk kényszerített 1993-as oslói úgynevezett békemegállapodás, mely Izrael erejét és befolyását tovább növelte, a palesztinok kezéből viszont az ellenállás fegyvereit kicsavarta. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az 1979-es Camp David-i egyezmény az Izraellel szembeszegülő arab egységre mért végzetes csapást.) 1996-ban pedig – az iszlám viharos erősödésének következményeképp – győzedelmeskedett a pastu tálib mozgalom Afganisztánban. Washington és Tel Aviv megrettent attól, hogy a diadalmasan előretörő iszlamisták esetleg összefognak a cionista hegemóniával szembeszegülő arab államokkal (Irakkal, Szíriával, Líbiával), valamint Iránnal és a Hezbollahhal, és az így megszülető „tengely” maga mellé állítja majd a Közel-Kelet más muzulmán népeit is. Amelyek – több mint hat évszázad elteltével – lerázhatják végre magukról az idegen hódítók igáját.

A cionisták tehát cselekvésre szánták el magukat. Titkosszolgálataik közreműködésével elősegítették a 2001. szeptember 11-i merényletek megszervezését és végrehajtását. Az USA elleni „támadás” ürügyére hivatkozva, a „terrorellenes háború” hamis jelszavát hangoztatva pedig megindult az újabb közel-keleti háború, melynek célja a közel-keleti cionista uralom ellen szervezkedő erők és államok végleges megsemmisítése. A 11 esztendeje zajló vérontás során 2001-ben az amerikaiak megdöntötték az afganisztáni iszlamista tálib rendszert, 2003-ban elfoglalták Irakot, 2006-ban az izraeliek megtámadták Libanont a Hezbollah térdre kényszerítése céljából, 2008 végén három héten keresztül gyilkolt a zsidó hadsereg a Gázai övezetben, 2011-ben erőteljes nyugati támogatással elűzték a cionisták akaratával szembeszegülő líbiai diktátort, majd pedig Izrael és csatlósai polgárháborút robbantottak ki Szíriában is. Mindeközben pedig a zsidó állam tovább folytatta az illegális telepek építését Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, és fokozta a palesztinokra nehezedő nyomást. Egyelőre elsősorban Irán, valamint a libanoni Hezbollah és bizonyos palesztin szervezetek (a Hamász és az Iszlám Dzsihád) állnak még a világhódító cionisták és nyugati csatlósaik útjában. Az Irán elleni háború fő célja éppen az, hogy a világhódítók még létező ellenfeleikkel is leszámolhassanak a Közel-Keleten.

A nyugati hatalmak immár jóval több, mint egy évszázada halomra gyilkolják bizonyos muzulmán államok lakóit, természeti erőforrásaikat kisajátítják, hazájukból elüldözik őket, brutális diktatúrákat telepítenek a nyakukba, idegen kultúrát és erkölcsiséget erőltetnek rájuk. És mintha a történelmi bűnöknek ez a példátlan sorozata nem lenne elég, még életformájukat, szokásaikat is korszerűtlennek, nevetségesnek állítják be, és gazságaikat azzal tetézik, hogy mocskolják vallásuk alapítóját, Mohamedet. Az ember sok testi bajt, üldöztetést, fájdalmat, szegénységet, szenvedést is elvisel. De mi magyarok is jól tudjuk, hogy amikor elnyomóink és kizsákmányolóink még legszentebb nemzeti és vallási érzéseinket is gúnyolják és gyalázzák, akkor telik be végleg a pohár.

Perge Ottó - Kuruc.info