A mára egyébként is erősen devalválódott Nobel-békedíjat akkor ítélték oda az Európai Uniónak, amikor Afganisztántól Líbiáig, Iraktól Szíriáig immáron nyíltan annak mutatkozik, amivé alapító atyái valódi szándékait megcsúfolva vált: az erősebb törvényét az egész planétára ráerőltetni akaró euro-atlanti katonai szövetség egyszerű politikai paravánjának. Ez a „kitüntetés” tehát nemcsak politikai szempontból sokkoló, és csak arra szolgál, hogy némi presztízst próbáljon adni az európai (le)építés folyamatának, amelynek a következményei ma már jól láthatóan katasztrofálisak szinte minden területen. A norvég Nobel-bizottság döntése azonban etikailag is botrányos. Sőt mi több, az értékek teljes megfordítását tükrözve a Nobel-békedíj EU/NATO-nak való odaítélése egyenesen orwelli jellegű, és az 1984 c. regényben bemutatott infernális univerzumra emlékeztet, amelyet a Párt hármas jelszava kondenzál: „A háború béke - A szabadság rabszolgaság - A tudatlanság erő”.

Valójában az a momentum is a döntés orwelli természetét demonstrálja, hogy a Nobel-békedíjat hivatalosan nem csak azért ítélték az EU-nak, mert úgymond a békét szolgálja, hanem azért is, mert „több mint hat évtizeden keresztül hozzájárult a demokrácia és az emberi jogok előmozdításához Európában”. Eltekintve attól, hogy „több mint hat évtizedre” kiterjedő állítólagos érdemekért egy alig két évtizede létező szervezetet honoráltak, hiszen az EU-t valójában az 1992-es maastrichti szerződés hozta létre a saját pénznemével, közös kül- és biztonságpolitikájával, föderalista jellegével stb. Nem lehet azonban eltekinteni attól, hogy a demokrácia és az emberi jogok tekintetében az Európai Unió a „felvilágosult despotizmus” elve szerint működik, amit - egyes prominens vezetőinek ezt megerősítő időnkénti elszólása mellett - az is bizonyít, hogy gyakorlatilag érvénytelennek és meg nem történtnek tekinti mindazokat a népszavazásokat, amelyek eredményei ellentétesek az akaratával, mint a 2005. május 29-i francia, a 2005. június elsejei holland és a 2008. június 12-i ír referendumok. Ugyanakkor alkalmanként nyíltan megsérti a saját szerződéseit, mint az EU Működési Szerződésének 125. cikkelyét, amely tiltja az államok kölcsönös pénzügyi szanálását. Ráadásul „finánckápókat” ültet az engedetlen államok nyakára, vagyis olyan helytartókat, akiket a Európai Bizottság és a Goldman Sachs kooptál az általános választások mellőzésével, mint Papadémoszt Görögországban és Mario Montit Olaszországban. Mindennek a tetejébe az EU kiüríti a demokráciák értelméből azt is, ami még eddig megmaradt belőle, nevezetesen a Stabilitásról, Koordinációról és Kormányzásról szóló 2012. március elsejei egyezménnyel, amely a költségvetés tekintetében lényeges előjogokat von el a nemzeti parlamentektől.

De lépjünk túl ezen a vérlázító cinizmuson, és vizsgáljuk meg közelről a díj odaítélése által terjesztett állítást, miszerint földrészünk békéjét az európai építkezés biztosítja. Ezt az állítást nagyon körültekintően kell értékelni, mert az EU-propaganda egyik leghatékonyabb érvéről van szó. Hasznot húzva abból, hogy 1945 óta nem volt fegyveres konfliktus Franciaország és Németország között, az uniós propaganda azt sulykolja, hogy ez az idillikus állapot kétségtelenül az európai egységfolyamat vívmánya, és csak eszelős háborús uszítók vonhatják kétségbe. Az „EU egyenlő béke” érv azonban egyszerre hamis és veszélyes. Lássuk, hogy miért.

A propagandisztikus szólamokkal ellentétben az európai integrációnak egyáltalán nem volt szerepe 1945 óta a kontinens békéjének fenntartásában (pontosabban annak nyugati részén, mert a volt Jugoszláviában több véres vallási/etnikai konfliktus is zajlott). Mi bizonyítja ezt? Először is a tények egyszerű kronológiája. Ha a híres Schumann-nyilatkozat 1950. május 9-én született is, a Római Szerződést csak 1957. március 25-én írták alá, a közösségi intézmények pedig csak fokozatosan épültek ki. Ennek az a logikus következménye, hogy 1945 és mondjuk a ’60-as évek kezdete között képtelenség olyasvalami javára írni a békét, ami akkoriban még nem létezett. Így tehát az sem a csak lassanként megszilárduló Montánuniónak vagy az akkor még nem létező Római Szerződésnek köszönhető, hogy Berlin 1953-as blokádja vagy az 1956-os magyar felkelés nem torkolt világháborúba. Franciaország és Németország egész egyszerűen azért nem keveredett egymással konfliktusba az ’50-es években, mert teljesen más volt a pillanat témája. Akkoriban ugyanis nem a Rajna-menti „ősellenségek”, hanem sokkal inkább az amerikai befolyás alatt álló nyugati blokk és a szovjet befolyás alatt álló szocialista tábor szembenállása fenyegette Európa és a világ békéjét.

Ami a békét megóvta, az nem volt más, mint a terror egyensúlya, vagyis „egymás garantált elpusztításának” perspektívája - magának a stratégiai koncepciónak is ez volt a neve (Mutual Assured Destruction) a NATO és a Varsói Szerződés haderői között - egy nukleáris apokalipszis során, amely megsemmisítette volna a földrészt és kétségtelenül az egész Földet. Ha tehát 1945 és a berlini fal 1991-es lerombolása között béke uralkodott Európában, ez annak köszönhető, hogy a megosztott földrész a vasfüggöny két oldalán állig fel volt fegyverkezve. Tagadhatatlan tény, hogy a termonukleáris bombák, a stratégiai légierők és a ballisztikus rakéták garantálták a békét Európában, nem pedig a gépkocsik világításának, a görögdinnyék méretének vagy a kakaóvaj zsírtartalmának harmonizálásával bíbelődő Európai Bizottság bürokratái.

Látnunk kell azt is, hogy a második világháború vége óta három rendkívül fontos strukturális változás következett be Nyugat-Európában. Először is a fejlett országok között véget ért a klasszikus háborúk korszaka. A reneszánsz és különösen a harmincéves háborút lezáró 1648-as westfáliai béke óta egészen 1945-ig az európai történelmet a klasszikus háborúk alakították, amelyekben államok hadseregei csaptak össze egymással. Márpedig ez a fajta háború egyre inkább eltűnik, legalábbis a fejlett országokból. Miért? Teljesen nyilvánvaló, hogy nem a közösségi intézmények hatására.

Ha a klasszikus háborúk eltűnnek a fejlett országok gyakorlatából, ez egyrészt az életszínvonal növekedéséből és az oktatás általánossá válásából következő alapvető szemléletváltozásnak, másrészt a vizuális és azonnali kommunikációs eszközök (televízió és internet) széleskörű elterjedésének kettős hatására következik be. Az Egyesült Államok 1975-ben mindenekelőtt azért volt kénytelen feladni a vietnami háborút, mert az amerikai nép egyre kevéssé viselte el harctéri veszteségeik mindennapos látványát a tévéképernyőkön, és mert az egyetemes lelkiismeret (meg persze a Szovjetunió) nem tűrte volna, hogy Washington ebben az esetben bevesse az atomfegyvert. Az információ azonnalisága és mindenhatósága teszi a klasszikus háborút egyre elfogadhatatlanabbá a fejlett országok közvéleménye számára, nem pedig a brüsszeli bürokratikus intézmények.

Ez a tényállapot két fő következménnyel jár. Egyrészt azzal, hogy a fejlett államok többé már nem keveredhetnek klasszikus háborúkba egymás ellen, ami persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem háborúskodnak egymással, csupán azt, hogy más módszerekkel, mint a klasszikus háborúk. Sokkal alattomosabb, az utca embere számára láthatatlan módszerekkel. Többé nincsenek hadüzenetek, a klasszikus fegyverek sem játszanak már szerepet, az anyagi és emberveszteségek is nagyon csekélyek. A XXI. századi háborúk sokkal álnokabb és kifinomultabb eszközökkel folynak: fegyvereik a médiumok, a propaganda-kampányok, a dezinformációs műveletek, a pszichológiai manipulációk, az alvállalkozókkal végrehajtatott terrorakciók, célpontjaik pedig az emberi agyak, hogy elfogadtassanak velük olyan változásokat és gyakran sokkal teljesebb alávetettségeket, mint amilyeneket a múlt klasszikus háborúival sikerült elérni.

Erről az új típusú háborúról, erről az „árnyékháborúról”, amelyet elsősorban USrael visel a „világ maradéka” ellen, Francois Mitterrand francia köztársasági elnök is beszélt politikai végrendeletében, amelyet néhány héttel a halála előtt bízott rá egy újságíróra. „Franciaország nem tudja, de háborúban állunk Amerikával. Igen, ez egy állandó, életbevágó, gazdasági és látszólag halottak nélküli háború. Igen, az amerikaiak nagyon kemények és nagyon mohók, korlátlan hatalmat akarnak a világ fölött... Ez egy ismeretlen háború, egy állandó háború, látszólag halottak nélkül és mégis élet-halálra szóló háború!” (Georges-Marc Benamou: Le dernier Mitterrand, Plon, 1997).

Másrészt látni kell azt is, hogy amikor a fejlett országok katonai intervenciókhoz folyamodnak, többnyire a világ periférikus zónáiban teszik, amelyek a média számára nehezen megközelíthetők, és többé már nem vetnek be sorköteles állományt, hanem csak hivatásos katonákat, a saját soraikban lehetőleg „zéró veszteséget” célozva meg, tehát a földi hadműveletek helyett a légibombázást részesítve előnyben, és arra törekedve, hogy a konfliktus minél rövidebb legyen, a sajtónyilvánosság lehető legteljesebb kizárásával. Ez a fajta háború zajlik a világ több régiójában, nevezetesen Afganisztánban, Irakban vagy Líbiában, ahol egyébként az EU-tagországok hadseregei tömegesen vesznek részt a NATO hadműveleteiben.

A második strukturális változás az európai országok születési arányszámának a hanyatlását érinti, ami évek óta a népesség gyorsuló elöregedésével jár. Ez a változás különösen látványos Németországban, mivel az egyik valószínű demográfiai forgatókönyv azzal számol, hogy 2050-re Németország lakossága csaknem 14 millió fővel csökken, dacára az évi százezres bevándorlásnak. 2050-ben 60 évesnél idősebbek fogják alkotni a német népesség több mint 40 százalékát, és így csaknem háromszor annyian lesznek, mint a 20 év alattiak. Ezek a népesedési adatok döntő fontosságúak, mert minden történész tudja, hogy a háborúk általában gyorsan növekvő népességű szegény zónák és gyönge demográfiai nyomású gazdag zónák között robbannak ki. Ebből a szempontból egyetlen történész sem hiheti komolyan, hogy valószínű lehet egy háború a nyugat-európai országok között, miközben denatalitás fenyegeti mindegyiket és egyre inkább elöregszik a lakosságuk.

Végül a harmadik strukturális változás pontosan az afrikai országok demográfiáját érinti. Az említett okok miatt egyetlen komoly szakértő sem tagadhatja, hogy a Földközi-tenger északi és déli partja közötti népesedési és gazdasági különbség jelenti Európa számára a fő háborús kockázatot a következő évtizedekre. Márpedig a történelem furcsa fintoraként maga az európai integráció eszméje abból áll, hogy az európai övezeten kívül tartsa az afrikai országokat - egyébként nagyon helyesen és teljes joggal, hiszen ezeknek semmi helyük az EU-ban. Más kérdés, hogy ez az elv távolról sem a békét, sokkal inkább a háborút fogja jelenteni Európa számára.

Ha az eurokraták őszintén azt képzelik, hogy a brüsszeli Bizottságtól eredő harmonizációs direktívák akadályoztak meg egy újabb háborút Európában fél évszázad óta, akkor a saját(ságos) logikájukhoz híven a lehető leghamarabb fel kellene ajánlaniuk az afrikai országoknak, hogy csatlakozzanak ehhez a politikai építményhez, amely állítólagosan a béke garanciája. Ha nem így tesznek, csupán nyilvánvaló következetlenségükről tesznek tanúbizonyságot, és akarva-akaratlanul elárulják, hogy az európai építkezés, legalábbis a jelenlegi formájában, valójában egy Washingtonban kitalált művelet, azzal a céllal, hogy Európát az amerikai geostratégiai játszma engedelmes kiszolgálójává tegye. Ez a művelet globális szinten az apartheid minden jellegzetességét magán viseli, hiszen két kategóriába sorolja az országokat: egyik oldalon az euro-atlantista csatlósokkal, másikon a potenciális ellenségekkel. Ez a politikai alávetettség egyenesen a „civilizációk összecsapásához” vezeti Európát, ahogyan azt Washington eltervezte. Azzal, hogy a Nobel-békedíjat odaítélték az Európai Uniónak, amely csak annak az éremnek a civil oldala, amelynek katonai oldalát NATO-nak hívják, a norvég Nobel-bizottság és gazdáik a világbékére nézve legveszélyesebb és legnyugtalanítóbb gondolatot és stratégiát honorálták. Knut Hamsun pedig foroghat a sírjában...