Akár tetszik, akár nem, az emberiség egy olyan korszakhoz érkezett, amikor a nagy rizikótényezők konvergenciája eddig még sohasem tapasztalt nagyságú és mind az egyének, mind az államok szintjén beláthatatlan következményekkel járó válságokat gerjeszthet. Már több mint hétmilliárdan vagyunk a Földön, és egyre többen a nyugati vagy amerikai fogyasztási modell szerint életet akarják élni.

Legutóbb a Német Szövetségi Alkotmánybíróság elnöke sem kívánt élni azzal a – jelek szerint – nem éppen megtisztelő lehetőséggel, hogy ő mondjon ünnepi beszédet április 20-án, a Theodor Heuss Alapítvány díjátadásán, amellyel Daniel Cohn-Benditet akarják honorálni a demokrácia és az emberi jogok érdekében kifejtett küzdelméért. Amint Andreas Vosskuhle sajtószolgálata kertelés nélkül fogalmazott: „Az elnök nem társíthatta a Bíróságot felnőttek és gyerekek közötti szexualitásról szóló írásokkal.”

Érdekes vagy inkább jellemző módon az alapítvány kuratóriumában lévő politikusok, pénzemberek és notabilitások – köztük Richard von Weizsaecker egykori vagy Joachim Glauck jelenlegi szövetségi elnök – nyíltan mégsem határolódnak el a ’68-as párizsi diáklázadások egyik főkolomposaként (a külső és belső tulajdonságait egyaránt leképező) Vörös Dani néven elhíresült anarchista agitátor, jelenlegi európai parlamenti képviselő inkriminált szövegétől, amelyet Le Grand bazar (Éd.

Ki kell mondanunk: Európában és Magyarországon szellemi értelemben a fő törésvonal nem párthovatartozás, hanem egy bizonyos szellemiséghez való viszonyulás mentén határozható meg. Ezt a szellemiséget a „kettősmérce” szellemiségének is nevezhetjük. A kettősmérce (ami nálam mostantól egybeírandó fogalom) az, ami az európai közgondolkozást ma leginkább meghatározza, politikai, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt.

Az atlantizmus korunk európai társadalmainak uralkodó ideológiája, és noha kétségtelenül a legnagyobb hatással van közös sorsunk alakulására, mégis alig beszélnek róla nyíltan. Talán nem véletlenül, hiszen azok, akik a kiszolgálóivá szegődtek, egyáltalán nem lehetnek büszkék önmagukra. Röviden atlantistának nevezhetjük az Egyesült Államok világuralmi törekvéseinek valamennyi kollaboránsát.

Magyarország a négy évtizedes kommunista állampárti diktatúra bukása után 1990-ben lett ismét többpárti parlamenti demokrácia és jogállam. A rendszerváltozás utáni első években széles társadalmi legitimáció és elfogadottság jellemezte az új rendszert, hiszen óriási volt a kontraszt a korábbi diktatórikus és a demokratikus eljárásmódok között. Az első - máig ható - társadalmi méretű csalódást a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 11/1992-es határozata idézte elő, amelyben az Országgyűlés által 1991.

Valójában a rabszolgaságot sohasem törölték el, csak átalakult és alkalmazkodott a modern korhoz, hogy elfogadhatóbb és „kifizetődőbb” legyen egyik vagy másik ideológiára támaszkodva. A történelem folyamán egy felsőosztály mindig is uralta az alsóosztályt, és ez ma sincs másként. Mostanra a fejlődő országok migránsai váltak a fejlett országok rabszolganépévé, és a legrosszabb az, hogy önszántukból.

A közel egy órás dokumentum-játékfilmből megtudtam, hogy Attila, vagyis Atilla nagykirályunk nem volt más, mint egy pszichopata testvérgyilkos (Buda - Bleda - torkát egy lakomán elvágja), aki mohón vágyott az aranyra.

Tradíczióimhoz híven, ám ezúttal mégis rendhagyó komolysággal kívánok közlődni ama nagybecsű olvasónép felé! A stádium ugyanis roppant bosszantó, s kikívánkozik belőlem az óhaj: a Magasságos Úristen veszejtse el végtelen kegyelmében mind a beste, fillentő kurafit, amely kikélni volt a hétköznapok czigányai védelmében, s neki megy amannak a máskülönben gyakorta mosdatlan szájú, félig svábiánus zsurnalisztának, mely ezúttal, s alighanem véletlenül az igazat méltóztatta papírra vetni!

„Végre megindultak a mieink.” Ez a mondat azon a napon hangzott el, amikor az izraeli szoldateszka tankjai felsorakoztak a Gázai bantusztán határán a palesztin bennszülöttek soron következő lerohanására készülődve. Hogy hol? Nem máshol, mint a magyar külügyminisztériumban - és ez adja a dolog pikantériáját. Két régi káder cseverészett egymás közt, információs forrásom, a külügyben dívó csíziót még nem igazán ismerő és így a hallottakon némileg fennakadó outsider kolléga jelenlétében (akinek a kiléte, érthető okokból, nem publikus).

Ej, mi' czudar világot egzisztál ama populáczió, mely a maga nemzethi alakulatát is csupán cziczomátlan isráelitákból képes összebarkátsolni, noha jószerével állnak rendelkezésre gerinczes és délczeg Római Katholikus legények szerte a Kárpáth-Medenczében, kik igaz szívvel teljesítenék leczkéjüket a Haza altusán!

S amint látszik, ez a köznép által csak „Jobbik” néven ismerethes compánia sem átallik fuzsionálni e czudar világgal (noha állításai emezzel szemben ambivalens tendencziát mutatnak), midőn attraktív, ámbátor talmi hangokat hallatva danolják szeiréni éneküket, lóvá téve ama mafla népeket, kik az úgynevezett „demokráczia” útvesztőiben tett magános kalandozásaik okán elmulasztották szemük előtt tartani ama czefetül kézenfekvő tényezetet, hogy tudniillik Szent Kárpáhti Hazánk államformája királyság, mely az interregnum fátyla alatt leledzik.

„Rasszistaként” vették nyilvántartásba az egymilliónyi hároméves brit gyermek csaknem egyharmadát, mert a 2000-ben elfogadott Faji kapcsolatok törvénye (Race Relations Act) egyik rendelkezése arra kötelezi az óvodai nevelőket, hogy jelentsenek minden olyan kijelentést, amely sértőként interpretálható más fajokra nézve.

A német kancellár a moszkvai orosz-német fórumon védelmébe vette a punkegyüttes bebörtönzött tagjait, míg az orosz államfő válaszul a néhány évvel ezelőtti zsidóellenes megmozdulásukra emlékeztette vendégét.

Vlagyimir Putyin arról beszélt, hogy az együttesnek a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban tartott punkima miatt bebörtönzött egyik tagja évekkel ezelőtt "egy akción zsidó bábut tartva azt hirdette, hogy az ilyen emberektől meg kell szabadítani Moszkvát".

A mára egyébként is erősen devalválódott Nobel-békedíjat akkor ítélték oda az Európai Uniónak, amikor Afganisztántól Líbiáig, Iraktól Szíriáig immáron nyíltan annak mutatkozik, amivé alapító atyái valódi szándékait megcsúfolva vált: az erősebb törvényét az egész planétára ráerőltetni akaró euro-atlanti katonai szövetség egyszerű politikai paravánjának.

Vajon van holokausztos játék is, hogy vajon miért tettük vonatra a már 70 évvel ezelőtt is ezt művelő kilincsorrú firkászokat? Vagy esetleg aktualizálva, például olyan kérdéssel, hogy hány napig bírná élelem és víz nélkül a tífuszt egy büdös TV2-s zsidó az újra beüzemelt Auschwitzban?

És merengjünk el egy pillanatig azon a páron, amelyik majd a wellnesst nyeri.

„Mi máshogy háborúskodunk, mint Európában szokás. Mi nem ellenséges hadseregek, hanem ellenséges népek ellen harcolunk: fiataloknak és öregeknek, gazdagoknak és szegényeknek ugyanúgy meg kell érezniük a háború vasöklét, mint a katonáknak. Ebben az értelemben az én georgiai hadjáratom elsöprően sikeres volt”, írja Sherman tábornok Grant tábornoknak 1865 január végén.

Furcsának tűnhet, hogy egy olasz újfasiszta mozgalmat egy amerikai költő neve és munkássága inspirál. Ám aki kissé jártasabb az irodalomtörténetben, pontosan tudja, hogy mindez egyáltalán nem ok nélküli.

Ezra Pound, az amerikai származású, európai költő, az imagizmus úttörője, T. S. Elliot és James Joyce barátja, aki hazáját elhagyva bejárta Európát, míg végül Olaszországba költözött, kétségtelenül egy különleges színfoltja a világirodalomnak.

A terrorista olyasvalaki, akinek van bombája, de nincs légiereje. Miközben a jelenlegi nemzetközi jog szerint „városok és falvak indokolatlan lerombolása” elévülhetetlen háborús bűncselekménynek számít, addig az emberi települések gyakorlatilag büntetlenül bombázhatók repülőgépről, holott a légibombázás nem más, mint állami terrorizmus. Ez a hatalmasok terrorizmusa, amely több ártatlan áldozatot követelt az utóbbi hat évtizedben, mint a valaha élt összes államellenes terrorista együttvéve.

« Mindenen túlmenően a fasizmus egy világérzés, egy bizonyos életstílus, a létezés sajátos megközelítése. A fasizmusban a politikát megelőzve benne van egy esztétikai, szimbolikus és egzisztenciális dimenzió, egy bizonyos arisztokratikus készség a nép iránt, amely a test kiművelésével építi a szellemet, amely úgy dicsőíti a halált, hogy közben teljesen megéli az életét, amely a közösség keretében gyakorolja a szabadságot.

A berlini fal leomlása óta az Egyesült Államok által viselt háborúkban tűnt fel a „járulékos veszteség” (collateral damage) fogalma, amelyet a Pentagon propagandistái arra használnak, hogy a nyugati közvélemény előtt igazolják a polgári áldozatokat követelő háborús cselekményeket. Ezek a járulékos emberveszteségek úgymond véletlenül, a katonai vezetés akaratán kívül következnének be, amely látványos krokodilkönnyeket hullat miattuk, és általában téves felderítés vagy kivédhetetlen technikai hiba tragikus következményeinek próbálja beállítani azokat.

Ahogyan tavaly Anglia, néhány hete Franciaország volt (ismételten) olyan súlyos faji zavargások színtere, amelyeket a politikai korrektség dogmái és a hatalomnak való megfelelés kényszere között lavírozó fősodratú média sem tudott negligálni. Ma a francia rendszer egy vegyésztanulóra hasonlít, akinek a laboratóriuma robbanással fenyeget. Rendszeresen egész városok lobbannak lángra spontán módon, akárcsak az öngyulladáspontját elérő gyúlékony folyadék.

Sztrájkoló és sztrájktörő munkások között napokig tartó és több tucat halálos áldozatot követelő véres összecsapások után augusztus 17-én a Pretoriától keletre fekvő Marikana platinabánya környékén igazi csatajelenetekre került sor, amikor a rendőri erők csak úgy tudtak kiszabadulni a felfegyverzett lázadók gyűrűjéből, hogy a tömeg közé lőttek.

Augusztus 23-án, a nácizmus és kommunizmus áldozatainak emléknapján kisebbfajta botrány borzolta az észtországi zsidók és a galut kredélyeit, miután a helyi gázszolgáltató vállalat, a GasTerm honlapján megjelent az auschwitzi koncentrációs tábor bejáratáról készült jól ismert fénykép, mégpedig a központi gázfűtés előnyeit ecsetelő felirattal. Ha-ha-ha... A fotót azóta persze eltávolították, a honlap pedig exkuzálta magát, ahogy kell.

Mindnyájan fenyegetve vagyunk. Mindnyájunkat fenyeget egy őrült politika, amely nemcsak az életmódunkat, a hagyományainkat, a jogainkat és a szabadságunkat vonja kétségbe, hanem magát a létezésünket is veszélyezteti. Ami az életmódunkat illeti, elég csak arra utalni, hogy immáron minden tettünket és szavunkat kémlelik, feljegyzik és büntetik, és hogy rövidesen megéljük a hagyományos és egészséges mezőgazdaság kimúlását, hiszen az USA-ban már a konyhakertek betiltását tervezik, a demokrácia nevében így kényszerítve a lakosságot a hipermarketekben való vásárlásra, és mint tudjuk, a „demokratikus vívmányok” sohasem állnak meg az óceán túlsó partján.

A berlini fal leomlásakor a nyugati országok és különösen az Egyesült Államok elvesztették „meghitt ellenségüket”, a keleti blokkot, amelyre mindaddig a közvéleményük minden félelmét koncentrálták. Jövőbeli háborúik igazolásához új ellenségeket kellett kreálniuk maguknak, eltitkolva ugyanakkor az új konfliktusok lényegében gazdasági és geopolitikai érdekekre alapozott, tehát távolról sem idealista okait: a katonai támaszpontokat, a területi és kereskedelmi dominanciára való törekvést, az energiahordozókat, az olajvezetékeket stb.

Megfordul a történelem szele: Argentína a saját példájával demonstrálja, hogy van élet az „elkerülhetetlen globalizáció” után is, és hogy nem szükségképpen a nemzetállamok leépítése jelenti a jövőt. Az argentin kormány április közepén kisajátította - lényegében tehát újraállamosította - a spanyol Repsol csoport részesedését a YPF nemzeti olajvállalatban, mégpedig egy hosszú távú politika részeként, amelyet már tíz éve folytat Nestor Kirchner köztársasági elnök, majd halála után az államfői poszton őt követő felesége.

„Miért vártam meg ezt a napot, hogy kimondjam, öregen és az utolsó tintámmal: Az izraeli atomhatalom fenyegeti a már törékeny világbékét? (...) mert belefáradtam a Nyugat képmutatásába.” Günter Grass írta ezt abban a prózaversében, amely a Süddeutsche Zeitung április 4-i számában jelent meg. A Nobel-díjas német író valójában nem mondott semmi újat, amikor - az ilyen esetekben megszokott anatémát vonva fejére - kimondta, hogy az amerikai és európai imperializmus elvakult támogatását élvező cionista entitás a világbékét fenyegeti.

Mi, a történelmileg és szorosabb értelmében árja (vagy fehér) fajnak nevezett emberi együttes tudatos tagjai kijelentjük az alábbiakat:

1. A valaha fehér államok jelenlegi kormányai ma megtagadják tőlünk a kulturális és biológiai entitásként való túlélésünkhöz szükséges hegemóniát és életteret.

2. Az integráció elkerülhetetlen eredménye a fehér faj kiirtása fajkeveredés útján.

Amerika a látvány társadalma, de nevezhetjük a jövőbelátók és belevaló fiúk földjének is. Különösen áll ez Hollywoodra és környékére. Ott ugyanis nagyon elszaporodtak a rambók, a batmanek, a rockyk, a schwarzeneggerek és más szupermenek. Jó pénzt keresve (kamu) rettenthetetlenségükkel.

Bruce Willis egyenesen az arab terrorizmus elleni harc (film)specialistájaként tömte dollárral degeszre zsebeit.

Momentán minden külpolitikai kommentátor egyetért abban, hogy tetőpontra hágott a feszültség Irán és Izrael között. Ez a két ország annyira gyűlöli egymást, hogy a háború előbb-utóbb mindenképpen elkerülhetetlen lesz közöttük - legalábbis a jelenleg rendelkezésünkre álló információk alapján. Annak a lehetősége viszont, hogy a szentföldi latorállam egyedül (amerikai patrónusa/vazallusa nélkül) támadja meg a perzsa államot, drasztikus fordulópontot jelentene a világtörténelemben, és egy új éra kezdetét.

A Daily Mail brit napilap szerint a hét éves Elliott Dearlove anyja a múlt hónapban telefonhívást kapott a hulli általános iskolából, ahová a fia járt, akit azzal vádoltak meg, hogy rasszista magatartást tanúsított az egyik osztálytársával szemben.

Ezen a napon Elliott arra a hallatlan vakmerőségre vetemedett, hogy az egyik hasonló korú társától megkérdezte: "Te azért vagy barna, mert Afrikából jössz?" Szavait rasszista inzultusként értékelte a kérdéses gyerek családja, és panaszt emelt Elliott ellen.

A fehérek általában hülyén halnak meg, különösen, ha politikai aktivizmust folytatnak, és majdnem mindig, ha szélsőjobboldali elkötelezettségűek. Az eddigi tapasztalatok fényében ugyanis úgy tűnik, mintha az ún. nacionalista (vagy ezzel szinonim) szervezeteket szinte kivétel nélkül azért hozták volna létre, hogy elbolondítsák az egyszerű lelkeket és semlegesítsék a potenciális tettrekészséget.

Január 23. (1963) A Kádár-rezsim börtönében meghal Péntek István (63) autodidakta szobrász és író, a '30-as évek szélsőjobboldali szerveződéseinek, majd a Szálasi-féle mozgalmak egyik főideológusa, az 1944-es nyilas hatalomátvétel után államtitkári rangban a Világnézeti Iroda vezetője, aki 1945-ben Németországban belépett az SS-be.

Diószegi szőlőjében lévő sírján már csak gaz és dudva terem, és intelmei olyanok voltak, mint a vízre írott betű. Az irodalmi lexikonok - ha egyáltalán megemlítik - egyformán azt tanítják a balliberális szalmán kérődzőknek, hogy unalmas, zavaros könyveket írt, munkái tele vannak szertelenségekkel, és gyenge jellemű ember volt, mert állást vállalt a Bach-korszak alatt.

Jean-Claude Larmontier: Hogyan lehetünk nem revizionisták? Avagy érthető, hogy napjainkban miért tiltanak be, koboznak el és semmisítenek meg annyi könyvet!

Egyre inkább felfedezem a „hatóságok”, a hatalom hivatalos vagy valódi birtokosainak perverzitását. Nyomokban azonban megvan még bennem az intézmények tisztelete, és a naivitás azok állításaival szemben, akik azt hangoztatják, hogy a tudás birtokában vannak, és tudásukat ráerőltetik a többiekre.

Most akár visszamehetnénk egészen a fehér ember elkorcsosulásának a gyökeréig, a kereszténység nevű zsidó métely elhatalmasodásáig (mindazzal, ami pusztítást végzett az európai lélekben és európai életekben: a pogányok erőszakos megtérítése és a makacskodók kiirtása, a nemzeteket és családokat megosztó vallásháborúk, a legjobb koponyákat, vagyis a szabadon gondolkodó koponyákat elpusztító vagy elüldöző inkvizíció stb.), de az is elég, ha az első világháborúra emlékezünk, erre az ipari méretű tömegmészárlásra, amelyet az uzsora urai hangszereltek, és amelyben likvidálták a benne részt vevő nemzetek elitjeinek nagy részét.

Vissza a (zsidó) gyökerekhez! - úgy tűnik, hogy a II. vatikáni zsinaton elfogadott dogmatikai irányelv a katolikus egyház káderpolitikájában is egyre hangsúlyosabb szerephez jut, amit az is bizonyít, hogy II. János Pál után immáron XVI. Benedek pápáról is kiderült, hogy anyai ágon a "kiválasztottak" törzséhez tartozik. Így már mindjárt érthető, hogy miért dezertált a Hitlerjugendből, amikor még szoknya helyett a nadrág viselésére próbálták rászoktatni.