Magyarország a négy évtizedes kommunista állampárti diktatúra bukása után 1990-ben lett ismét többpárti parlamenti demokrácia és jogállam. A rendszerváltozás utáni első években széles társadalmi legitimáció és elfogadottság jellemezte az új rendszert, hiszen óriási volt a kontraszt a korábbi diktatórikus és a demokratikus eljárásmódok között. Az első - máig ható - társadalmi méretű csalódást a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 11/1992-es határozata idézte elő, amelyben az Országgyűlés által 1991. november 4-én elfogadott Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslatot alkotmányellenesnek nyilvánította.

Az alkotmányossági vizsgálatot Göncz Árpád, akkori köztársasági elnök kezdeményezte. Ennek következtében lényegében elmaradt a történelmi és- erkölcsi igazságtétel, ezért a kommunista rendszer működtetői és haszonélvezői a mai napig teljes jogú tagjai a magyar társadalomnak. Nem történt meg a diktatúra és a demokrácia közötti különbség jogi és erkölcsi definiálása, ideértve ennek a büntetőjogi vonzatát is. Elnapolták a múlttal történő tisztázó szembenézést, a bűnösök és az áldozatok közötti különbségtételre nem került sor. A katarzis elmaradt, a folytonosság fennmaradt. A békés átmenet a bűnök megtagadását és a politikai és erkölcsi érintettek felmentését jelentette.

Néhány alkotmányjogász életidegen jogfelfogása szerint a jogfolytonosság fontosabbnak bizonyult az erkölcsi kategóriáknál és az igazságnál. Ez az álláspont nyilvánvalóan a korabeli két utódpártnak, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek kedvezett. Utóbbi párt vezetői közül különösen sok volt a közvetlenül érintett: családtagjaik egy része az ötvenes években Rákosi Mátyás fanatikus híveiként tevékenykedtek, míg mások a különböző kommunista erőszakszervezetekben töltöttek be vezető szerepet. Többen kihallgató tisztként és verőlegényként is igen aktívak voltak. Ezt követően közel egy évtizedig ment az értelmetlen jogi csűrés-csavarás, de a diktatúra működtetőit és haszonélvezőit valójában soha nem vonták felelősségre.

Ez a helyzet szinte sokkolta a társadalom erkölcsi és jogi kérdések iránt érdeklődő részét, és alapjaiban rendítette meg az új rendszer igazságosságába és erkölcsösségébe vetett hitet. Az állampolgárban pedig megerősítette azt a káros képzetet, hogy mindegy ki mit csinál, mindig az jár jól, aki hatalmon volt vagy van. Ide vezetett Sólyom László erkölcs nélküli jogfelfogása valamint a jog és az Alkotmány szánalmas misztifikálása. A magyar történelem furcsa fintora, hogy ez az ember a politikai véletlenek összjátéka következtében később a Magyar Köztársaság elnöke lehetett.

Ezt követően, évek hosszú során át, a demokratikus intézményrendszerekbe vetett hit fokozatosan gyengült, ideértve a jogállam igazságszolgáltató funkciójának elfogadottságát is. A folyamatot felgyorsította és erősítette jó néhány olyan bírósági ítélet, ami nem találkozott a társadalom természetes igazságérzetével. Köztörvényes bűnözők elleni enyhe ítéletek és politikai jellegű ügyek sokasága tette egyre érthetetlenebbé a jogállam működését. Felértékelődött az ügyvédek szerepe, ma már nem ritka, hogy közismert és megvetett bűnözőket sztárügyvédek képviselnek óriási összegekért, összezavarják a tanúkat, és sokszor a kevésbé felkészült bírók sem képesek ellenállni a rájuk nehezedő nyomásnak. Különösen így van ez, azokban az esetekben, amikor a védelemnek sikerül mozgósítania a bulvármédia egy jelentős részét is, ezáltal dezinformálják a nyilvánosságot, és nyomás alá helyezik az érintetteket. A helyzetet csak súlyosbították az egymásnak ellentmondó ítéletek: akit első fokon elítéltek, azt másod fokon ártatlannak nyilvánították, de arra is volt példa, hogy a fellebbviteli eljárás során egészen más ítélet született.

Ma már egyre többek számára tűnik úgy, hogy a liberális demokrácia és jogállam valódi haszonélvezője a törvény és a törvénytelenség szűk mezsgyéjén ténykedő politikai, szellemi és gazdasági elit. Ők képesek kihasználni a jogállam biztosította előnyöket, amelyekben az összeköttetéseknek, a pénznek, a hatalmi befolyásnak és a médiumok általi nyomásgyakorlásnak óriási szerepe van. A jogállamban - a formális jog előtti egyenlőség ellenére - az elesettek, a szegények, a kiszolgáltatottak valójában esélytelenek. Ez a helyzet óriási veszéllyel jár, hiszen ez végső soron a jogkövető magatartásformák gyors csökkenéséhez vezet, amiből egyenesen következik az önkényes igazságszolgáltatások számának növekedése, a nyílt erőszak érvényesítése, a zsarolások és a különalkuk világának egyre elterjedtebbé válása.

Ha az állam polgára elveszíti biztonságérzetét, egyre ingerültebbé válik, felkészül a jogos önvédelemre, és egyre kevésbé bízik az állami szervekben. A jogkövető magatartás alaposan leértékelődik a szemében, különösen akkor, ha olyan eseményekről értesül, amikor az intézkedő rendőrök sem képesek megvédeni saját testi épségüket a bűnözőkkel szemben. A helyzeten tovább ront a liberális jogvédők által az állami erőszak-szervezetekre kényszeríttet, úgynevezett pozitív diszkrimináció, aminek következtében a rendőrök elbizonytalanodnak a különböző etnikai kisebbségekhez tartozó erőszakos bűnözőkkel szembeni fellépések során.
A törvénytisztelő állampolgár megdöbben, amikor a televízió híradójában azt látja, hogy egy jogerősen elítélt bűnöző üvöltözve fenyegeti a bíróságot. Nem sokkal később arról értesül, hogy egy autó részeg utasai igazoltatáskor agyba-főbe verték a jogszerűen intézkedő rendőröket.

A jogalkotóknak és a jogalkalmazóknak egyaránt tudomásul kell venniük, hogy a társadalmi közbizalom megszűnése, az államba vetett hit megrendülése, a jogkövető magatartás elvetése először a társadalom atomizálódásához, majd az egyének értékvesztéséhez vezet. Ha nem sikerül e folyamat leállítása, akkor a liberális tömegdemokrácia helyébe az – államilag vezérelni próbált – anarchia lép.

MD 2013. III. 20.