Detroit, az egykori „Motor City”, az ötvenes évek Amerikájának büszkesége mára a csőd szélére jutott, és egy teljes jogkörrel felruházott válságstáb vette át az irányítását.

Ha kétségbeesett próbálkozásuk eredménytelen marad, aminek nagy az esélye, akkor az amerikai autógyártás egykori fellegvára az Amerikai Egyesült Államok történetének legnagyobb városa lesz, amely csődöt jelent. Aktuális költségvetési hiánya meghaladja a 300 millió dollárt, a teljes adóssága viszont már több mint 14 milliárd dollár.

A csődgondnokok egyoldalúan dönthetnek a városi adminisztráció karcsúsításáról, munkaszerződések módosításáról, vagyoni jellegű aktívák eladásáról, helyi rendelkezések megváltoztatásáról. Amint az előre várható volt, az a tény, hogy a fehér kormányzó gondnokság alá akarja venni ezt a várost, éles faji vitát robbantott ki. Detroit ugyanis az utóbbi 30 év során majdnem teljesen feketévé vált és elnéptelenedett: az ötvenes évekbeli fénykorában számlált csaknem kétmilliós lakosságából mára alig 700 ezer maradt, 90 százalékban négerek. Ezzel együtt az autók városából a bűn fővárosa lett, amelynek bűnözési rátája az országos átlag több mint ötszöröse.

Michigan Központi Vasútállomás, Detroit: Az egykori nagyságnak már csak a szelleme jár itt

Minden az 1967-es faji zavargásokkal kezdődött: 43 halottal, véres utcai összecsapásokkal, a hadsereg páncélosaival az utcákon. „A keservit, mintha Motownt lebombázták volna”, szaladt ki az akkori kormányzó száján, amikor helikopteren terepszemlét tartott a város fölött. Lenn a földön ostromállapot és statárium volt érvényben, afrofrizurás négerek ordítoztak, törtek-zúztak, fosztogattak és gyújtogattak, a Fekete Párducok orvlövészei a háztetőkről tüzeltek … a tűzoltókra. Főpróba a jövő faji háborújához.

1973-ban Coleman Youngot választották polgármesternek, aki önmagát rendszerint a „megbízott anyacseszegetőnek” (Mother Fucker in Charge) titulálta. Végre egy néger a város élén, amelynek a fekete identitását Young azzal akarta erősíteni, hogy utcákat nevezett át és emlékműveket emeltetett az afroamerikai emancipációs mozgalom vezéralakjai tiszteletére, miközben a fehér lakosság az etnikailag szegregált külvárosi övezetek felé kezdett menekülni a slumosodó belvárosból. Noha a Halloween-éjszakák mindig is visszatérő ürügyet szolgáltattak a vandalizmushoz, a ’70-es évektől ezek a randalírozások teljesen elfajultak, mígnem 1984-ben maga volt az apokalipszis: több mint ezer autó lángokban, nemi erőszakok, fosztogatások, lincselések sorozatban. Ezután a rendőrség gyakorlatilag dezertált, Detroit pedig Amerika legőrültebb helyévé vált, dacára az erős konkurenciának.

2013-ban káosz és félelem uralkodik a város felett. Bedrogozott zombik, lepusztult fantomházak, kibelezett autóroncsok mindenhol: kafkai légkör, a dzsungel törvénye. A dicső múlt pompázatos relikviájának számító Michigan főpályaudvar hatalmas épületét csövesek vették birtokba, miután 1988-ban kigördült az utolsó vonatszerelvény is. Egyesek szerint Detroit sorsa a jövő Amerikáját szimbolizálja, és a keserű ébredést Martin Luther King álmából.

Ma már jól látható, hogy az AIDS nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is sújtja az ifjúságot, és ami még rosszabb, en bloc az egész nyugati társadalmat, naponta újabb és újabb ügyekkel bizonyítva immunrendszerének folyamatos gyengülését. Az antitestek eltűnnek, a reflexek eltompulnak, a debillé vált társadalmi közeg már a legkisebb meghűlésnek sem képes ellenállni. Száz példát is idézhetnénk. A mentális AIDS jele az alattomos öncenzúra, a belenyugvás diadala, a gyöngeség általi felforgatás, a politikai „normalitás” győzelme. Egész egyszerűen ez az intézményesített Stockholm-szindróma.

Szakértők szerint a városok, sőt egyes régiók csődje a jelen és még inkább a jövő tendenciája. Állítólag a fantomvárosok megjelenése a posztindusztriális Amerikában és Európában a technológiai fejlődés törvényszerű következménye. A jelenlegi termelésnek többé már nincs szüksége annyi munkásra, mint korábban. Ebből a szempontból tehát Detroit nem más, mint a piacgazdaság civilizációs hatásának egyik legnyilvánvalóbb illusztrációja. Ugyanezek a problémák Európát is érintik. Az amerikai és európai városok és régiók kihunyása az utóbbi két évtized ipari delokalizációjának, vagyis az ipari termelés Kínába és a harmadik világba való áttelepítésének logikus következménye.

Ez a folyamat elsősorban a legfejlettebb piacgazdaságú országokat sújtja. Az Egyesült Államokban, Európában, Japánban ugyan pénzügyi összpontosítás zajlik, ez azonban önmagában még nem erény, mert ennek ellenére ezek az országok nem találnak megoldást a gazdasági problémáikra, és hiába koncentráltak az utóbbi években a válságra, csak az elmélyülését tudták mérsékelni. Éppen ezért az államok gazdasági és adminisztratív kudarca teljesen törvényszerű, miután a válságra egyedüli válaszként csupán a nadrágszíj-megszorítás politikáját tudták alkalmazni Amerika és Európa neoliberális kormányai.

Egyre inkább bebizonyosodik, hogy válság gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak le, mint azt eddig hittük, és a 2008-as pénzügyi krach csupán a felszín fodrozódása volt. Ma már jól látható módon az életszínvonal csökkenése nemcsak a dél-európai országokat érinti, hanem a kontinens északi részét is. Mindennek óriási a szociális kockázata. Pillanatnyilag a válság még csak a migrációs hajlandóságot erősítette fel a hanyatlás által leginkább megviselt európai országokból az egyelőre még töretlen fejlődést mutató Ausztrália, Brazília, sőt Oroszország felé.

Gazdag István (Antidogma.hu)