A fehérek általában hülyén halnak meg, különösen, ha politikai aktivizmust folytatnak, és majdnem mindig, ha szélsőjobboldali elkötelezettségűek. Az eddigi tapasztalatok fényében ugyanis úgy tűnik, mintha az ún. nacionalista (vagy ezzel szinonim) szervezeteket szinte kivétel nélkül azért hozták volna létre, hogy elbolondítsák az egyszerű lelkeket és semlegesítsék a potenciális tettrekészséget. Rendszerint túlméretezett egójú fantaszták vagy kipróbált lúzerek kreálmányai, akik a még náluk is félnótásabbak vagy szerencsétlenebbek közül verbuválják híveiket, ez utóbbiak sértődöttségét és revánsvágyát, naivitását és lelkesedését, komplexusait és hiányosságait azután a saját egyéni és persze anyagi érdekeik előmozdítására használva fel. Ezek a „vezérek” egyébként, legyenek akár ifjú titánok, akár vén trottyok, személy szerint legfeljebb a heveny nevetségessé válást vagy az idült prosztatitiszt kockáztatják...

Az is megesik persze, hogy a zsidók maguk közül delegálnak valakit a „szélsőjobbos népvezér” szerepére. Ezeket rendszerint nemcsak a pónemük alapján könnyű kiszúrni, hanem azért is, mert goj konkurenseiktől eltérően - a médiát tradi-cionálisan uraló hitsorsosaiknak hála - ők természetesen játszi könnyedséggel találnak maguknak platformot ahhoz, hogy verbális provokációik kontraproduktivitására építve bődületes blődségekkel sokkolják a „jó népet” a nemzeti oldal cégére alatt, legalább olyan fokú lelki kielégülést érezve az általuk (hamisan) képviselt eszmék kompromittálásában, mint amikor egy prűd szentfazék, félig önkéntelenül, félig szándékosan, Szűz Mária repedt sarkát emlegeti a plébánosa jelenlétében.

Legtöbbször persze abban sincs sok köszönet, ha a vezér történetesen „árja”. Ahogyan a polgárpukkasztó underground együttesek is legtöbbször csak azért erőltetik a vulgaritást, hogy valamelyik nagy lemezkiadó végre észrevegye őket, ugyanígy a csak látszólag intranzigens, de annál hangosabb anticionizmus sem szolgál másra, minthogy felkeltse a zsidók figyelmét, és aztán annál jobb árat lehessen kialkudni a velük való kollaborációért „történelmi kompromisszum”, „stratégiai szövetség” vagy éppen „vallásos megvilágosodás” ürügye alatt.

A szélsőjobboldalinak - a későbbiek fényében egyébként többé-kevésbé érdemtelenül - titulált pártvezérek európai mezőnyében az „árulás” kategóriában kétségtelenül Gianfranco Fini viszi el a pálmát, és ennek megfelelően a magafajta renegátok közül mindenképpen ő jutott legmagasabb polcra a rendszerben. Jelenleg az olasz képviselőház elnöke, aki a háború utáni európai nemzeti radikális pártok legsikeresebbjének számító újfasiszta MSI (Olasz Szociális Mozgalom) sírásójaként a saját múltjával együtt a karrierjéhez ugródeszkát biztosító politikai család összes eszméjét is megtagadta. Emberi-politikai prostituálódásának legvégső stációjaként elzarándokolt a jeruzsálemi Jád Vásem holo-szentélybe, ahol is a fasizmust az „abszolút rossznak” minősítette, miután alig egy évtizeddel korábban még Mussolinit nevezte a XX. század legnagyobb alakjának (vö. Nonkonform naptár, 2003. november 24.). Önmagához hűen most éppen azon ügyködik, hogy a „holokauszt” tagadása Olaszországban is büntethető legyen.

Egyeseknek talán meglepő, de a rendszerhez való akklimatizálódás árulásokkal szegélyezett ösvényén Jörg Haider sem igen maradt el Fini mögött, noha az a tény, hogy nemrég autóbalesetben szörnyethalt, a nemzeti körök szemében egyfajta glóriát vont a feje köré, sőt egyesek egyenesen arról pusmogtak, hogy a zsidók tették el láb alól. Nos hát, jó ha tudják, hogy erre abszolút nem volt szükségük, mivel az Osztrák Szabadságpárt „erős embere” az utolsó éveiben egyre-másra tett gesztusértékű lépéseket a kegyeikbe való beférkőzés végett. Zsidó „rossz szelleme”, Peter Sichrovsky, pártja EP-képviselőjének sugalmazására Klagenfurt testvérvárosává az izraeli Nazarethet választotta; elhatárolódott Le Pentől és támogatta az ellene éppen Sichrovsky vezényletével indított ördögűzést az Európai Parlamentben, miután a Nemzeti Front elnöke a holokausztot a második világháború részletkérdésének minősítette; megszavazta az osztrák holokauszttagadók üldözését és bebörtönzését lehetővé tévő revizionizmusellenes törvényt; elzarándokolt az auschwitzi volt koncentrációs táborba és a montreáli Holokauszt Múzeumba (ahol nemkívánatos személynek nyilvánították), és a végleges politikai szalonképesítéséhez már javában készült a Jád Vásembe is, amikor pechére eljött érte Kharón és magával vitte a Sztüx túlsó partjára. Hab a tortán, hogy halála után az is egyértelművé vált, amit korábban csak suttogtak róla, hogy tudniillik alkalmanként nem vetette meg a „spártai szerelmet” sem, amint arról egy rádióműsorban előadott nyilvános „coming out” során a lehető leghitelesebb forrás, volt személyi titkára és fiúszeretője, a nála 31 évvel fiatalabb Stefan Petzner rántotta le a leplet.

Az európai szélsőjobboldali szcéna eme híres-hírhedt primadonnáinak (mert a „primo uomo”, vagyis „kiváló férfi” titulust a legnagyobb jóindulattal sem érdemlik meg) szánalmas leszereplése ismeretében a Tudor-, Zsirinovszkij- vagy Wilders-féle b-kategóriás hisztriók ripacskodása szinte már szóra sem érdemes.

Így aztán meg sem lepődtünk, amikor arról értesültünk, hogy 2004-ben a Nagy-Románia Párt korábban notórius antiszemitának tartott vezére, Vadim TudorBrassóban szobrot állíttatott Jichak Rabin volt izraeli miniszterelnöknek, elnökválasztási kampányát egy izraeli cégre bízta, és látványos színeváltozása keretében a „választott nép” bocsánatáért esedezett „az egyes zsidókkal szembeni pamfletírói túlzásai” miatt, miután alig három évvel korábban még az antiszemita kilengésekről elhíresült Ion Antonescu marsallnak állított szobrot Bukarestben, és igencsak cinikusan szóvá tette, hogy a zsidók erősen eltúlozzák a holokauszt áldozatainak számát „a minél nagyobb anyagi kárpótlás” érdekében, sőt nyíltan azzal fenyegette meg az Antonescu-szobor ellen tiltakozó zsidókat, hogy „akik lerombolják a szobrainkat, maguk lesznek lerombolva”.

Az eredetileg Vlagyimir Volfovics Edelstein néven anyakönyvezett Zsirinovszkij, akinek így aztán hücpéért egyáltalán nem kellett a szomszédba mennie, ma már egyenesen a rosszindulatú firkászokat hibáztatja amiatt, hogy őt úgymond ártatlanul antiszemita hírbe hozták, pusztán az olyasféle korábbi és persze félreértelmezett kijelentései nyomán, miszerint „ahol túl sok a zsidó, ott előbb-utóbb háború lesz” illetve, hogy „egy maroknyi pénzéhes zsidó uralja Oroszországot”, vagy hogy „a ’17-es oroszországi forradalmat is kikeresztelkedett zsidók robbantották ki”. A bizonyos szempontból klinikai esetnek tekinthető született demagóg, kigyógyulva a magafajták körében endogám genetikai betegségnek számító identitás-zavaros öngyűlöletéből, hirtelen büszkén felvállalta a korábban szégyenkezve letagadott származását, és Berl Lazar oroszországi főrabbinak írt levelében azon melegében bocsánatot is kért antiszemitának tekinthető nyilatkozataiért. Noha néhány évvel korábban még azzal váltott ki világraszóló megbotránkozást, hogy az orosz parlamentben nem volt hajlandó felállva tisztelegni a „holokauszt” áldozatainak emléke előtt, utóbb felcsapott Izrael lelkes prókátorának, a kevés kultúrállam egyikének nevezve a közel-keleti cionista gyarmatot, ahová családi gyökereinek a feltérképezésére érkezve azt is bejelentette, hogy beperli Németországot, és egymillió eurós kártérítést fog követelni a nácik által megölt minden egyes hozzátartozója haláláért.

A horvát Jogpárt korpulens vezére, Anto Dzapic is megjárta a Jeruzsálembe vezető damaszkuszi utat. A korábban nyíltan az usztasa hagyományokat képviselő párt 2003-ban Nyugat-barát irányzatra váltott, Dzapicot pedig 2005 májusában Eszék polgármesterévé választották, mire sürgető szükségét érezte annak, hogy még ugyanazon év novemberében felkeresse Jeruzsálemben a Jád Vásemet, és elítélje a holokausztot. (Azóta egyébként a polgármesterségét és a pártvezetőségét is elvesztette, számára tehát az árulás nem volt túlságosan kifizetődő.)

Egyébként az utóbbi évtizedben Európa-szerte csaknem általános tendenciának mondható, hogy a muzulmán bevándorlás elleni küzdelem prioritásával takarózva a „nemzeti jobboldal” egy része többé-kevésbé lelkesen dörgölőzik a cionista-atlantista körökhöz. E kollaborációs stratégia verhetetlen élgárdáját a belgiumi flamand-nacionalista Flamand Érdek (korábbi Flamand Blokk) alkotja. 1995 márciusában például a párt összes képviselője megszavazta a történelmi revizionizmust elnyomó törvényt azzal a szánalmas indokkal, hogy politikai ellenségeik csapdájáról van szó. Filip Dewinter, a párt frontembere maga is számtalanszor adott bizonyságot zsidóbarát elkötelezettségéről. 1997-ben például, amikor egy párttársa azt javasolta, hogy az egyik antwerpeni utcának adják egy híres flamand nacionalista nevét, akit a nácikkal való kollaborálásért egyébként elítéltek, Filip Dewinter sietett visszakozni, és ráadásul még egy exkuzáló levelet is írt a Belgisch Israelitisch Weekblad zsidó hetilapnak, sőt később személyesen is exponálta magát a hírhedten antinacionalista orgánum igazgatója, Louis Davids társaságában. Ezen túlmenően többször is adott interjúkat különböző zsidó és izraeli lapoknak, amelyekben külön is kihangsúlyozta az Izrael és a zsidóság iránti szimpátiáját. 1999-ben, amikor az antwerpeni zsidók emléktáblát avattak a soá áldozatainak emlékére, Dewinter levelet írt a szervezőknek, nehezményezve, hogy őt nem hívták meg az eseményre. Ugyancsak az ő nyomására fosztották meg minden pártbeli és választott tisztségétől Roeland Raes szenátort, a párt alelnökét és egyik alapítóját, aki 2001 áprilisában revizionista húrokat pengetett egy holland tévéműsorban. (Zsidó szervezetek Roeland Raest holokauszttagadásért perbe fogták, csaknem 9 évig tartó jogi meghurcolás után a másodfokú bíróság ez év szeptember 15-én bűnösnek találta, de a peres eljárás indokolatlan elhúzódására tekintettel „csak” pénzbüntetésre ítélte, miután első fokon négy hónap felfüggesztett börtönbüntetést sóztak rá.)

De talán ennyi is elég az európai nemzeti radikalizmus „nagyágyúi” által elkövetett szégyenletes árulássorozat illusztrálására...

Egészen döbbenetes azt látni - és lényegében ez a háború utáni európai nemzeti radikális tábor ontológiai paradoxona-, hogy az elveikben és retorikájukban ab ovo élesen „antidemokratikus” szélsőjobboldali pártok a parlamentbe jutva milyen gyorsan és könnyedén képesek alkalmazkodni a „parlamentáris demokrácia” játékszabályaihoz. Ugyanazok, amelyek korábban, még a partvonalon és a parlamenten kívül nem találtak elég kemény szavakat az általuk megvetően csak „partitokráciának” (pártrendszernek) nevezett és zsigerileg népellenesnek tartott uralmi rendszer leleplezésére, olyannyira, hogy a legtöbbjük puszta létrejöttét és politikai aktivitását is az ellene folytatott harc motiválta. Látni kell azonban, hogy a parlamenti képviselethez jutott európai „nemzeti” mozgalmak története valójában az árulások, önmegtagadások és átverések hosszú, ismétlődő és véget nem érő sorozata. Olybá tűnik, mintha a nemzeti radikális logó alatt megválasztott képviselők a parlamentbe lépve előbb-utóbb a kabátjukkal együtt nemcsak a radikalizmusukat, hanem a korábban fennen hangoztatott elveiket is a ruhatárban hagynák, és azután kifelé menet is ott felejtenék őket, mindörökre...

Az elkötelezett (mert) ifjú fehér nacionalista tehát kénytelen lenyelni, hogy a Valhalla dicső hadai napjainkban legfeljebb plakátragasztásban jeleskedhetnek, és a növekvő frusztráltságon kívül, amely emiatt keríti hatalmába, egyre inkább úgy érzi, hogy az utolsó hősök elestek Sztálingrádnál és magára hagyták őt a Fini-, Haider- vagy éppen Csurka-féle illuzionisták társaságában a valósággal szembeni küzdelemre; hogy minden visszafordíthatatlanul nyomorult és romlott; hogy az igaz ember szükségképpen csupán „hasznos idióta” e „wannabe vezérek” számára, akik csak abban különböznek a rendszer uraitól, hogy nincsenek hatalmon - legfeljebb egyesek közülük a hatalom előszobájában, a „demokratikusan választott” parlamentben, ahonnan egy-két további könnyed köpönyegforgatás árán akár feljebb is vihet az út számukra.

Szerencsére létezik azonban néhány felemelő kivétel is. Korszakunkban, a gyávaság, aljasság és árulás iránti állandó tiszteletadás korában voltak feloldozó és megváltó példák is az őszinte elkötelezettségre és önzetlen önfeláldozásra. Az algériai fehér telepesek ügyéért elkeseredett utóvédharcot folytató OAS (Titkos Hadsereg Szervezete) és egy olasz szociális állam létrehozásáért fegyveresen fellépő NAR (Fegyveres Forradalmi Sejtek) mellett az amerikai fehér ellenállás legradikálisabb, leghősiesebb és legkoherensebb csoportja, a The Order/Brüder Schweigen mindenképpen ezek közé tartozik.

1983-ban alakították Robert Jay Mathews karizmatikus személye köré szerveződő fehér fajvédők, akik a radikális nacionalista szervezeteket is jellemző steril ideológiai viták és demokratikus gyűlésezés helyett hadüzenetet intéztek az USA kormányához; akik nem a buzifelvonulások ellen tüntettek, hanem bankokat és pénzszállító kocsikat raboltak ki (több mint ötmillió dollárt rekvirálva, amelyet azután szétosztottak a fehér önvédelmi szervezetek, valamint a zsidó bankok által tönkretett farmerek között); akik nem „stratégia szövetségeket” kötöttek, hanem rövid úton likvidálták népük ellenségeit (köztük Alan Berg cionista rádiós műsorvezetőt).

A fénykorában mintegy ötven aktivistát számláló testvériség egy tisztán fehérek lakta autonóm területet akart létrehozni az USA észak-nyugati államaiban. Céljuk elérése érdekében a hasonló szervezetekre jellemző legális tevékenység (röpcédulázás, kormány- és rendszerellenes pamfletek terjesztése, kiképzőtáborok szervezése, propaganda és tagtoborzás stb.) mellett titkos fegyveres akciókat is végrehajtottak a fehérellenes politikát folytató ZOG (cionista megszálló kormány) kollaboráns intézményei, jelesül különböző bankok ellen, és a „forradalmi kisajátítás” gyakorlatán túl pénzhamisítással is gyöngítették az államhatalmat.

Vezetőjük nem törekedett semmiféle demokratikusan választott pozícióra, viszont amikor elárulták, teljesen egyedül állta sarat az FBI 75 ügynöke által körülzárt házában, szűnni nem akaró golyózáporban, 24 órán keresztül, és végül csak úgy tudták legyőzni, hogy helikopterről rágyújtották az épületet.

Robert Mathews inkább vállalta a tűzhalált, fegyverrel a kézben, de csak akkor szűnt meg a támadóira tüzelni, amikor végleg elszállt belőle a lélek.

Bajtársainak többsége életét vesztette a The Order ellen indított kíméletlen és eszközökben nem válogató állami megtorló műveletben, vagy börtönbe került, amerikai szokás szerint több száz évig tartó börtönbüntetést totalizálva. A túlélők már több mint két évtizede az USA legszigorúbban őrzött börtöneiben sínylődnek, név szerint David Lane, a szervezet főideológusa (190 évig tartó börtönre ítélve, 2007-ben elhunyt) http://www.ujjobboldal.hu/node/655, Andrew Barnhill (40 évre ítélve), Randy Duey (100 év), Randy Evans (40 év), Richard Kemp (60 év), Bruce Pierce (252 évre ítélve, 2010-ben elhunyt), Richard Scutari (40 év), Frank Silva (40 év, feltételesen szabadlábra helyezve), David Tate (életfogytiglani szabadságvesztésre ítélve), Gary Yarbrough (75 éves börtönbüntetésre ítélve).

Nem szörnyű arra gondolni, hogy gyermekkori olvasmányaink legendás hősei, Robin Hood és csapata valójában ugyanakkor éltek, mint mi, anélkül hogy tudtunk volna róluk? Nem szörnyű azokra a kompromisszumokra gondolni, amelyekre nap mint nap kényszerülünk, miközben valóban léteznek olyan tiszta és kemény férfiak, mint Mucius Scaevola, Lancelot és Prónay Pál? Nem az a tantrizmus netovábbja, hogy Tolkien tollára méltó hősök éltek a Reagan-érában?