„Az igazság odaát van” – de hol?
2011. március 4. 15:28:42

A mai közgondolkodók, az írástudók mindkettőt réges-régen elárulták már és egy új kánont csempésztek a közgondolkodásba: a politikailag korrekt, mint jelenség már a lelkünk részévé vált. Pontosabban, akik ezt kitalálták, nagyon szeretnék, ha azzá vált volna. Ijesztő. Mert az új kánon, a mérce maga kettős mércévé vált és önmagában kioltotta mindkét alapvető igazodási pontot, a fent már említett valóságot és az abból fakadó, vagy vele együtt élő gondolat teremtő erejét.

E két alapelemet ugyanis a mai médiumok és véleményformálók száműzni igyekeznek a közbeszédből. Mivel tudják, amiről nem beszélünk, az nem is létezik. A lázadókat pedig, akik a régi értékek képviselői, megbélyegzik. Demagóg, populista, fasiszta, kirekesztő… Ismerős szavak, igaz? Unalomig hallhatjuk őket. Ilyen lázadóvá vált Szaniszló Ferenc is, az utolsó gondolkodók egyike, akinek az a legfőbb bűne, hogy nem akar beállni a politikailag korrekt, a valóságot és a valódi gondolatot már régen elfeledő, vagy jó pénzért elkótyavetyélő kánonisták közé. És ez maga az eretnekség. Pedig e kiváló műsorvezető minden bűne az, hogy a tényeket valóságként is kezeli, beemeli a gondolatba és megosztja embertársaival. Szent maradék. És egyben korunk egyik jelképe és a valóságnak hazudott képmutatás mártírja. Mert beszélni mer egy kisebbség által folytatott terrorhadjáratról. Mert el meri mondani és gondolatot merészel teremteni azzal, hogy megosztja a közvéleménnyel azt, amit éppen a széles közvélemény is gondol és érez magában: nagyon nincs ez így jól. Ez tényleg maga a megveszekedett rasszizmus?

Magyarországon ma szinte megszámlálhatatlan azoknak az alapítványoknak, egyesületeknek a száma, melyek – általában közpénzből – semmi mással nem foglalkoznak, csak a magyarok rasszizmusával, idegengyűlöletével, és azzal, hogy telekürtöljék a honi és az európai médiumokat: micsoda megveszekedett nép is a magyar. És vadásznak azokra, akik a problémát, a kisebbség terrorhadjáratát nevén merik nevezni. Bíróság elé citálnak embereket, hatóságoknál panaszkodnak és véget nem érő konferenciákat rendeznek, ahol olyan megoldásokat népszerűsítenek, amelyek lassan két évtizede teljes csődöt mondtak.

Le kell szögeznünk egyszer és mindenkorra: ember és ember jogai között nincs különbség és nem is lehet. És ez igaz a kötelezettségek egyensúlyára is. A jogállamiság lényege éppen az, hogy egy ember jogán egy másik ember nem nyerhet kisebbségi jogot, mert akkor beáll a joghátrány. És ezt a joghátrány ma kilenc millió magyar ember szenvedi el. Sokszor a bőrén.

A jogvédőknek, belvárosi szociológusoknak feltehető a kérdés: készítettek e felmérést, hány idős embert vertek agyon cigányok az elmúlt tíz évben? Hány cigány gyermek nem végzi el még az általános iskolát sem, dacára az ingyen tankönyvnek, az ingyenes étkeztetésnek, a beiskolázási támogatásnak és mindezt azért, mert drága szüleik arra sem képesek, hogy elvigyék őket az iskoláig és számon kérjék rajtuk, mit csinálnak ott? És hány kiskorút füleltek le üzletekben, akiket éppen a szülők küldenek el lopni? Hány milliárdot költöttünk el az elmúlt tíz évben roma integráció címén és ennek egyáltalán van e kézzelfogható eredménye? És mennyi pénzt tűntettek el roma politikusok? A legfontosabb pedig: mennyi munkabért, szakértői díjat, és előadói tiszteletdíjat fizettek ki ezek a szervezetek és alapítványok olyan munkákért, tanulmányokért, melyek egy fabatkát sem értek, és amiknek köszönhetően ma már minden második vidéken élő magyar mindennap érzi ennek az álságos kánonnak súlyos, gyakran halállal végződő következményeit? Hallottak arról, hogyan alázzák meg emberségükben mindennap a gyöngyöspatai templomból hazafelé ballagó nénikéket? S még sok más, tisztességes embert szerte az országban? Ha nem, hallgassák meg. Ha hallották, mélyen hallgassanak.

Minden új kánonistának üzenjük: Szégyelljék magukat!

Cs. G.