Én magam jórészt egyetértek László Attila nevű kedves olvasónknak a minap megjelent színvonalas elemzésével, melyből kiderül, hogy a Nyugat óriási haditechnikai fölényben van a perzsa állammal szemben. Izrael és az USA tehát valóban borzalmas rombolást végezhet Iránban, amely azonban csak korlátozott mértékben lenne képes katonai válasz adni az agresszoroknak. Igen ám, csakhogy a szűken vett „harctéren” aratott győzelem ma már korántsem elegendő. AZ USA haderői kétségkívül viszonylag könnyűszerrel legyőzték Szaddam Huszein hadseregét, mint ahogyan korábban az afganisztáni tálibokat is rövid idő leforgása alatt megfosztották a hatalomtól. Az iráni fegyveres erők persze sokkal erősebbek a táliboknál, sőt az iraki diktátor egykori hadseregénél is. Nem kétséges viszont, hogy a hagyományos értelemben vett katonai téren az USA és Izrael – jelentős emberi és anyagi áldozatok árán – diadalmaskodna Iránnal szemben.

Azonban a hadviselés formái az utóbbi évtizedekben lényegesen megváltoztak. Ismétlem: Amerika „katonai téren” győzött Afganisztánban, Irakban (sőt korábban Vietnamban is), a diadal gyümölcseit azonban az USA és szövetségesei legfeljebb részben vagy egyáltalán nem voltak képesek learatni. Miként korábban Vietnamban, úgy a világhódítók Afganisztánban, de jelentős részben Irakban sem tudtak a kibontakozó fegyveres ellenállással eredményesen megküzdeni az óriási területű államokban. Régebben a megnyert háborúkat egy olyan békeszerződéssel fejezték be, amely biztosította azoknak a céloknak a megvalósulását, amelyekért a győztesek harcba indultak. Az USA és szövetségesei – óriási haditechnikai fölényük ellenére - még azt sem tudták elérni, hogy a „megnyert” háborút egyáltalán befejezzék, mivel a „megvert” ellenség nem volt hajlandó letenni a fegyvert. Hiába ültettek bábkormányokat a megszállt országok nyakára, azok sem tudták letörni a fegyveres ellenállást, melyet Vietnamban a nacionalizmus és a kommunizmus eszméje fűtött, a Közel-Keleten pedig az iszlám vallás táplál. (Egyáltalán nem véletlen tehát az iszlám elleni összehangolt cionista lejárató kampány.)

Még csak azt sem lehet mondani, hogy a nyugati hódítók megnyerik a háborúikat, de elveszítik a békét. Helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy megnyerik ugyan a háborúik legfontosabb ütközeteit, de magát a háborút már nem képesek megnyerni. Márpedig a túlerővel szemben hazáját védő fegyveres ellenállók ismerik a nagy titkot: amennyiben a partizán nem veszít, és a vesztes csaták ellenére talpon marad, akkor valójában már nyert.

Túl azon, hogy a hatalmas területű perzsa államot teljesen lehetetlen megszállni, Irán sokkal inkább képes lenne a nem szorosan vett katonai területen „válaszcsapást” mérni az agresszorokra, mint a tálib mozgalom vagy éppen az iraki ellenállás. Önmagában a Hormuzi-szorosnak a lezárása – vagy a harcok következtében járhatatlanná válása – a jelenleginél is sokkal mélyebb gazdasági válságba taszítaná az egész nyugati világot. Ezen kívül háború esetén Irán mozgósítaná szövetségeseit - a libanoni Hezbollahot és a Hamászt – Izrael ellenében, és a Közel-Kelet síita lakossága révén pedig súlyos felfordulást okozhatna Szaúd-Arábiában, néhány Öböl-menti államban, de legfőképpen Irakban, ahol is minden odaveszne, amiért az amerikaiak oly hosszú időn keresztül küzdöttek. Hasonlóképpen az Irán elleni katonai csapás nyomán tovább erősödne az afganisztáni tálib felszabadító mozgalom, amely pedig már így is az ország hatalmas területeit birtokolja. És hiába óvja Izrael területét, valamint a térségben állomásozó amerikai katonai támaszpontokat a legmodernebb védelmi rendszer, egészen bizonyos, hogy az iráni (és részben a Hezbollah) rakétáinak egy kisebbik része célt érne, és nem csekély pusztítást okozna – és nem csupán az agresszorok katonasága, hanem Izrael civil lakosságának körében is. Valószínűnek tűnik az is, hogy az agresszió nyomán Irán népének a fennálló rendszerrel nem rokonszenvező része is szívvel-lélekkel a rezsim mellé állna, továbbá a katonai agresszió a kinyilvánított céljának pontosan az ellenkezőjét érné el: az iráni vezetés utasítására titkos helyszíneken valóban megkezdődne a nukleáris fegyver előállítása. És hiába dübörögne teljes fordulatszámon az izraeli propaganda, a támadás szörnyű következményeit látva világszerte még többen ismernék fel a cionizmus valódi természetét, és mindenütt tovább növekedne az „antiszemitizmus”.

De ami a leginkább érthetetlen, az a következő: hogyan lehetséges, hogy Izrael nem számol a lebombázott nukleáris reaktorokból kiáramló gyilkos sugárzás veszélyeivel? A légkörbe jutott veszedelmes anyagok ugyanis a Közel-Kelet összes lakója számára súlyos veszélyt jelentenének, beleértve természetesen Izrael polgárait, valamint a térségben állomásozó amerikai katonák tízezreit is. Mi védené meg a zsidó államot a lebombázott reaktorokból előtörő sugárzástól? Valószínűnek tűnik az is, hogy az iráni válaszcsapás egyik legfőbb célpontja az izraeli Dimonában található szupertitkos, nukleáris fegyvereket is előállító üzem lenne. A zsidó államot védelmező rakétapajzs persze hatékonynak tűnik, de mint tudjuk, száz százalékos védelem nem létezik. Ha csak néhány iráni rakéta becsapódik Dimonában, hány tíz- vagy százezer izraeli fog meghalni a kiszabaduló nukleáris sugárzás következtében? És hány millióan fognak elmenekülni az élhetetlenné váló Izraelből és a Közel-Kelet más államaiból?

És ezen a ponton jutunk el a kulcskérdéshez: ennyi nyilvánvaló veszedelemmel szembesülve és az Amerikából, sőt még a cionista zsidóság vezető köreiből is érkező figyelmeztetések ellenére mégis miért akarja olyan hihetetlen elszántsággal a Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormány Irán megtámadását? Nos, a kínálkozó válasz az, hogy az iszlám köztársaság az utolsó bábu a sakktáblán, amelyet a nagyszabású cionista stratégia előírásainak megfelelően le kell ütni. A 2001. szeptember 11-i merényletek nyomán megváltozott nemzetközi erőtérben kezdődött meg az izraeli-amerikai terjeszkedéssel szemben fellépő államok elleni katonai akciók sorozata, melyeknek keretében sikerült megdönteni a tálibok, Szaddam Huszein, Moamer Kadhafi uralmát, és folyamatban van a szíriai rezsim elleni hadjárat. Az utolsó és persze a legkeményebbnek ígérkező ellenfél Irán, amelynek meggyengítése elsősorban azért kulcsfontosságú, mert Teherán támogatást nyújt az izraeli agresszióval szembeszálló libanoni és palesztin ellenállási mozgalmaknak. Kérdés azonban, nem lenne-e célravezetőbb a cionisták szempontjából folytatni az Irán elszigetelésére irányuló politikát: a szunnita-síita ellentétek további élezésével, Szaúd-Arábia és az Öböl-menti monarchiák jó ideje zajló felfegyverzésének fokozásával Perzsia befolyása tovább lenne korlátozható. Ezen kívül pedig, ha Izrael ismételten katonai csapást mérne a Hezbollahra és a Hamászra, Irán egészen biztosan nem kockáztatná meg, hogy szövetségeseit a legmodernebb amerikai fegyverekkel állig felszerelkezett Izrael elleni támadás útján védje meg. A cionisták tehát megkísérelhetik a libanoni és a palesztin ellenállás felszámolását anélkül is, hogy tartaniuk kellene a katonai csapástól a perzsa állam részéről. (Főleg azután, hogy Szírián keresztül, az ottani polgárháború miatt már nem olyan egyszerű az irániaknak segélyeket és fegyvereket juttatni a Hezbollah és a Hamász részére.) Magyarán: Irán a cionista hegemónia kiterjesztésének útjában áll ugyan, és komoly kellemetlenségeket okozhat az izraeli-amerikai világhódítók számára, azonban valójában egyáltalán nem fenyegeti létében Izraelt. (Amerikáról nem is beszélve.) Sőt, akkor sem fenyegetné, ha Teherán atomfegyverhez jutna. Miért kockáztatná saját teljes megsemmisülését Perzsia egy Izrael elleni nukleáris agresszióval? (A cionista propagandának azt a mérhetetlenül ostoba állítását, mely szerint az iráni vezetők „fanatikus őrültek”, szóra sem méltatom. A Nyugat hosszú ideje mindenkit őrültnek nyilvánít, aki ellenáll a terjeszkedő, gyarmatosító világuralmi törekvéseinek.) Ha azonban így van, miért vállalja a várható csekély előnyökhöz képest hihetetlenül magas kockázatokat az izraeli kormányfő? (Aki egyébként, ha már itt tartunk, fanatizmusban messze túltesz a perzsa állam vezetőin.)

A kérdés számos valóban független politikai elemzőt foglalkoztat már jó ideje. Egyikük, az arab és iszlám kérdések elismert szakértőjének számító Dr. Kevin Barrett, egy meglepő lehetőséget villantott fel az iráni Press tv honlapján a napokban megjelent írásában. Barrett nem kevesebbet állít, mint hogy Benjamin Netanjahu és szűkebb környezete azért igyekszik az USA-t rábeszélni Irán megtámadására, és azért gerjeszti a muszlimellenes érzelmek tüzét a világban, mert csakis a Nyugat és az iszlám világ között kitörő háború mentheti meg Izraelt a teljes lelepleződéstől, vagyis attól, hogy kiderüljön: a 2001. szeptember 11-i merényleteket a Moszad szervezte meg. Barrett idézi az amerikai hadsereg keretei között működő Stratégiai Tanulmányok Intézete korábbi igazgatójának, Alan Sabroskynak a szavait: „Az utóbbi két hétben hosszadalmas megbeszéléseket folytattam a katonai akadémia és a tengerészgyalogság bizonyos vezetőivel, és száz százalékos bizonyossággal kijelenthetem, hogy 2001. szeptember 11. a Moszad akciója volt. Ha az amerikaiak valaha is megtudják, hogy a terrortámadásokért Izrael a felelős, akkor az izraeliek el lesznek takarítva a Föld színéről.” (Sabrosky mindezt a Press tv-nek adott egyik nyilatkozatában jelentette ki.) De még ha Izrael „eltakarítása” annyit jelentene, hogy egy államban élnének tovább az izraeliek és a palesztinok mint egyenrangú állampolgárok, maga Netanjahu az Amerika elleni terrortámadások megszervezésében és végrehajtásában játszott szerepe miatt alighanem akkor is a lámpavason végezné – teszi hozzá cikkében Dr. Kevin Barrett. Aki a továbbiakban arra is felhívja a figyelmet, hogy az utóbbi időben egyre több, korábban az amerikai vezetés legfelsőbb köreiben tevékenykedő személy fedett fel bizonyos, a cionizmus és Benjamin Netanjahu számára roppant kínos részleteket a szeptember 11-i merényletek hátteréről.

Legutóbb egy Susan Lindauer nevű egykori CIA-ügynök beszélt arról, hogy az amerikai titkosszolgálatnak tudomása volt a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadásról, valamint az „átkozott izraelieknek” (ezek a saját szavai) az ikertornyok felrobbantásában játszott szerepéről. Hasonlóképpen bukott ki az igazság a Nemzetbiztonsági Tanács korábbi munkatársából, Gwenthy Todd-ból, aki szerint akkori főnöke, Richard Clarke, az izraeliek ügynökeként kulcsszerepet játszott a szeptember 11-i események megszervezésében – hangoztatja cikkében Dr. Kevin Barrett.

Mi több, a szerző cikkében azt is megemlíti, hogy egyes korábbi magas rangú tisztségviselőktől származó információk szerint Barack Obama amerikai elnök újraválasztása esetén napvilágra kerül majd a teljes igazság Izraelnek a szeptember 11-i merényletekben játszott szerepére vonatkozóan. Ami annyit jelent, hogy a cionizmusnak és vele a zsidó államnak végképp befellegzett. Barrett feltételezése szerint Netanjahunak tehát alapos oka van arra, hogy egy nagy háborúba rángassa bele Amerikát. Ugyanis ha a harcok megkezdődnek, akkor mindenki árulónak fogja tekinteni azokat, akik a szeptember 11-i terrortámadás valódi elkövetői után kutakodva a „muzulmán terroristákat mentegetik”. Ezen kívül pedig háború esetén fenntarthatók, sőt tovább szigoríthatók azok a szükségintézkedések (pl. a véleményszabadság korlátozása révén), melyek megakadályozhatják, hogy kiderüljön: George Bush, Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Rychard Myers és más amerikai „árulók” nyújtottak segédkezet az izraelieknek ahhoz, hogy támadást intézzenek a Világkereskedelmi Központ ikertornyai és a Pentagon ellen, megölve közel háromezer amerikait – véli Dr. Kevin Barrett Közel-kelet szakértő.

Perge Ottó - Kuruc.info