A mai Észak-Magyarország egyik festői szépségű vidékén, Abaújban, az Eperjes-Tokaji-hegység és a Cserehát vonulatának oltalmában fekszik egy elbűvölő kis Hernád-parti falucska, Pere. A civilizáció „áldásai” a mai napig nemigen érintették meg. Itt az élet még ma is az évszázadok alatt kialakult és nemzedékekről nemzedékekre áthagyományozódott normális rend szerint folyik a maga tradicionális medrében. Szeretek ide vissza-visszatérni, amikor csak tehetem. A kedves kis falu már-már festőművész vásznára kívánkozó tájképi varázsán túl egyszerű oka van ennek: őseim szülőföldje ez a hely. A lankás, Hernádra ereszkedő és az egész környékbeli táj panorámáját szemünk elé táró temetőben bolyongva talán korántsem haszontalan érzések és gondolatok kerítik hatalmukba a vándort.
Itt alusszák örök álmukat annak a generációnak a tagjai, akikből sajnos ma már alig-alig él elvétve egy-egy többnyire magatehetetlen, szerencsétlen öregember. Ők egy még normálisnak mondható világ utolsó mohikánjai ebben a tébolyult érdek- és aranyborjú vezérelte világban. Pedig megpróbálta őket a sors és a véres, tragikus, történelmi kataklizmáktól terhes 20. század. Gyermekfejjel meg kellett élniük azt, hogy apjuk, nagyatyjuk a családtól elszakítva a szerbiai, galíciai, olasz frontra került, harcolt Doberdónál vagy az Isonzó poklában, s esetleg soha nem láthatták viszont családjukat. Aztán már az ifjúkor küszöbén átélték a trianoni tragédiát, az évezredes magyar haza feldarabolását, szétrablását, megcsonkolását.
Azonban felnőttkoruk mégis csak a mindennapok kemény munkájáról szólt, a föld, miként évezredek óta valamennyi ősüket, őket is hívta, kemény munkát adva a természet tavaszi újjászületésétől az őszi elmúlásig. Az emberpróbáló, szakadatlan és sokszor gyötrelmes robot ellenére, pontosabban amellett is emberek tudtak maradni, őrizték az ősi hagyományt, családi konvenciókat és rítusokat, a paraszti kultúrát, a romlatlanul tiszta és ízes magyar nyelvet, hitet és vallást. A vak és kiszámíthatatlan történelmi balsors azonban ismét keresztülgázolt életükön, s lerombolta mindazt, amelyért vérrel-verítékkel lemondással és hittel küzdöttek: az 1940-es évek első felében újra lángba borult Európa. Az életerős férfiakat hadba szólította a haza, s várta őket a keleti front, a Don-kanyar infernója, maga az evilági végítélet.
Legtöbbjük hősi halált halt vagy megfagyott a végtelen orosz pusztákon a kibírhatatlan ottani téli hó- és jégvilágban. A szerencsésebbek visszavonulva folytathatták a Kárpát-medencében a kíméletlen, de hősies harcot, a kevésbé szerencséseknek a szovjet hadifogság iszonyata jutott osztályrészéül, kinek néhány évre, kinek évtizedekre. Legtöbbjük belehalt a bestiális bánásmódba és az embertelen munkakörülményekbe. Hadifoglyaink töredéke térhetett csak haza csontra-bőrre soványodott eleven múmiaként a szovjetunióbeli „paradicsomból”. Az itthon hagyott szeretteik, asszonyok, gyerekek, vének hosszú évekig azt sem tudták, vajon férjük, apjuk, testvérük él-e, hal-e, vagy régóta holtan fekszik-e már a végeérhetetlen oroszországi róna valamelyik jeltelen és ismeretlen tömegsírjában. Azon kevés és kiválasztott szerencséseknek, akiknek megadatott, valóban leírhatatlan és mai ember számára átérezhetetlenül katartikus élmény lehetett az első találkozás megannyi esztendei gyötrődés, reményvesztés, hit és vágyakozás után. Talán úgy kell ezt az egymásra találást elképzelnünk, amint a Kárpátia együttes megörökítette azt szép rockballadájában:
„Egyszer aztán nyílt az ajtó, és ott állt a vén baka,
Mankójára támaszkodva a fogságból tért haza.
Nem szóltak, csak nézték egymást, mint szerelmük hajnalán,
Nézte egymást némán az az ifjú és a szép leány”.
Hazatértek a kiválasztott szerencsések, de valójában egy „szerte nézett s nem lelé honját a hazában” abszurd léthelyzetével szembesültek itthon. A szovjet szuronyokon importált despotizmus stigmatizálta, üldözte, kuláklistára íratta, bebörtönözte őket, tisztességes munkával szerzett családi vagyonukat, földjeiket, jószágaikat, elrabolta, padlásaikat lesöpörtette. Mégsem tudta ezeket a tisztességes, jellemes magyar földműveseket megtörni és megalázni, a legkevésbé pedig megfélemlíteni.
Nemzedékem tagjainak igazi nevelői és örök példaképei ők voltak és maradnak, ők nyitották fel először szemünket, hogy lássunk, lássuk, hogy mi történik körülöttünk a szabad országnak hazudott börtöncellában. S tőlük hallottunk először a második világháború igaz történetéről is. Magam abban a kivételezetten szerencsés helyzetben voltam, hogy közülük egy nagyszerű embert csaknem 40 esztendős koromig ismerhettem és hallgathattam a történeteit. Azt is mondhatnám, hogy ő mindazon írások első számú ihletője és társszerzője, amelyeket hírportálunkon megosztok a kedves olvasókkal immár évek óta. Egyszerre volt ő mentor, barát és egy kedves öreg számomra. És nem utolsósorban: a nagyatyám. Ebben az évben a születésnapja épp egybeesett advent első vasárnapjával. Ezért gyújthattam ez alkalommal kivételesen két gyertyát úrjövetel kezdetekor.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó hírek:
Bolondokháza: a nyugati civilizáció végórái
Izzó szégyenbélyeg a mai Európa testén: az álszent EU és a gyalázatos Benes-dekrétumok
Átrajzolt határok Európában - csak Trianon börtöne örök?
Egy valóságos holokauszt: Drezda elpusztítása 1945. február 13-14-én