Fiala Ferenc 1939-es választásokról írt munkája - amennyiben az évszámokat és a neveket nem nézzük - akár a 2010-es országgyűlési választásokról is íródhatott volna. Azért tesszük közzé ezt az írást, hogy a Jobbik és az egész nemzeti radikális oldal tanuljon az akkori hibákból, hogy ne ismételje meg magát a történelem, amely a vég felé sodorta nemzetünket.

Mielőtt elolvasnák Fiala munkáját fontos felhívnunk a figyelmet pár érdekes párhuzamra az 1939-es - első titkos - és a 2010-es válaszátokkal kapcsolatban. Mint azt sokan talán tudják az 1939-es választásokon a Nyilaskeresztes Párt bejutott. Akkoriban a Teleki gróf által vezetett kormánypárt mindent megtett a Nyilasok megfékezése érdekében. Napjainkban ugyan ez történik, hiszen minden téren próbálnak minket ellehetetleníteni. Természetesen fontos leszögeznünk, hogy a most bejutott Jobbik nem nyilas, és a mostani politikai elitben senki sem Teleki. Sőt, azt is fontos leszögeznünk, hogyha Teleki vezetné a Jobbikot, akkor is ugyanez lenne, mert a mostani politikai elit teljesen köztársasági, illegitim állapotokat képvisel, és nem az ezeréves Magyarországot.

Érdekes hasonlóság még az is, hogy a 39-es választások előtt két hónappal - mivel a kormánypárt látta, hogy a nyilasok egyre erősebbek és egyre nagyobb támogatást kapnak - egy támadás érte a Dohány utcai zsinagógából kilépő zsidókat. Egy hatástalanított gránát volt az, amelytől természetesen senki nem sérült meg, azonban a baloldali-liberális sajtó rögtön felkapta az ügyet, mint antiszemita támadást, amelyet a hungaristák követtek el. Akkor sem kapták el az elkövetőt, persze mivel megrendezett volt minden. A mostani választások előtt két hónappal - hogy, hogy nem véletlen - előjött egy Benkő nevezetű figura az ő hangfelvételeivel, amelyek igazságtartalma enyhén szólva is megkérdőjelezhető. Minden valószínűséggel remek stúdiófelvételekről van szó. Az ügy lecsengett most senki nem beszél erről. Azonban ez az ügy jó volt arra, hogy a Jobbikról, mint szélsőséges pártról beszéljen a média hetekig. Ez is egy érdekes párhuzam.
Fiala Ferenc
A legfőbb párhuzam azonban az, hogy a folyamatos rágalomhadjárat ellenére is 40%-ot ért el a Nyilaskeresztes Párt. Ez az eredmény 51 képviselő mandátumhoz való jutásához volt elegendő. Érdekes, hogy a Jobbik 50 körüli képviselőt juttathat a parlamentbe. Persze tudjuk ezt be a véletlennek, de kísérteties a hasonlóság - ismét.

Ami miatt, ez a cikk megszületett és ezt az írást közzétesszük az az, hogy tanuljunk a múlt hibáiból és tapasztalataiból. Ahogy már utaltunk rá: semmilyen ideológiai megfeleltetés nincs az akkori berendezkedés és a mai helyzet között, de a pártrendszer alakulása és a "szélsőségesek" kontra "elit" közötti feszültség igenis ugyanaz. Láthatjuk, hogy az akkori erők akkori módszerei nagyban hasonlítanak a mostani nemzetellenes hatalom támadásaihoz. A módszerek nem változtak tehát, nekünk a feladatunk ezen tudás ismeretében cselekedni. A cikk célja nem a hungarizmusról kialakított kép alakítása - arra léteznek más fórumok, cikkek -, hanem az akkori erőviszonyok alakulásának szemléltetése. Aki ismeri a Szent Korona Rádiót, az tudja, hogy mi az "eredeti" és "régi" Magyarország hívei vagyunk, az igazi Királyságé, és nem értünk egyet Fiala egyes, ennek kapcsán leírt gondolataival. Örülnénk, ha ma a politikai elitet a "régi" arisztokrata és nagy múltú családok jelentenék.

A közzétett írásból az is kiderül, hogy bár nyilasok szép számmal bekerültek a parlamentbe, mégis sok volt közöttük a megalkuvó politikus, aki egy zsíros állásért eladta és feladta elveit. Átállt a kormánypártba vagy egyszerűen nem végezte el a munkáját. Reméljük, hogy a Jobbik valóban tanul a múlt hibáiból és képviselőik egytől-egyig a nemzet érdekeiért megvesztegethetetlenül, elveik mellett mindvégig kiállva vezetik Magyarországot a Szebb Jövő felé.

Fiala Ferenc: Az utolsó választás I. rész

1939 esőtől áldott tavaszának pünkösdjén zajlottak az utolsó törvényes választások a régi Magyarországon. Régen volt, évtizedek köde takarja az akkori eseményekéi és az akkori időket, amikor még azt hitte az ország, hogy új fejlődés küszöbén áll s hogy végre mégiscsak megindul a régen várt magyar társadalmi és politikai kibontakozás.

A feszültség ebben az időben kibírhatatlanná lett a régi politikai élet öreg veteránjainak. Ők még őrizték volna a múltat, a nagybirtokot, az egész országot behálózó bankkapitalizmust, a szolgabírák és főispánok csákmátéságát és azt a feudális társadalmi rétegződést, amely átnyúlva a liberalizmuson és a felvilágosodáson, még mindig a „nagybajuszú mokány nagyurak" vidéki kastélyaiban s a nádort buktató és nádort választó zsidó Fortunátus Imre arannyal telt vasládáiban gyökeredzett. De jaj, az élet haladt tovább és omladozóban voltak az ország köré épített falak. A forradalomtól, mint öncéltól mindig bölcsen irtózó magyar tömegek már megtalálták az utat, amely a jobb jövő felé vezetett volna akkor, ha nem lép közbe a világtörténelem és nem tiporja sárba az országot. Ha nem küldi bitóra azokat, akik Bárdossy, Imrédy és Szálasi Ferenc zászlója alatt akarták, hogy szabad és boldog emberek hazája legyen a Duna-Tisza köze, ahol senkinek se jusson két szelet kalács addig, amíg száz és százezreknek még száraz kenyérre se lelik.

De hogyan is volt akkor, 1939 boldog emlékű pünkösdjén, amikor első ízben szavazott titkosan az ország, és bántatlanul tehette voksát az utolsó zsellér is, azon párt neve mellé, amelyet a legjobb lelkiismerete szerint választott? Mint minden történelmi eseménynek, úgy ezeknek a választásoknak is meg voltak a maguk előzményei. Az országot a Budai Várból kormányozták, a kormányrúd mellett pedig ott ültek az öreg őrzők, akik az ország helyett inkább a múltat, a díszmagyaros-kacagányos múlandóságot őrizték és nagyon féltek már ekkor attól az új hangtól, amely merőben ellentétes póluson állva a marxizmussal már nem elégedett meg a híres Apponyi-féle „szociális olajcsöppekkel" s mélyreható változásokat kívánt. A Keresztes-Fischer Ferenc és Bethlen István gróf körül tömörült régi világ nem a baloldaltól félt - az a Peyer-Bethlen paktum megkötése óta zsebükben volt - hanem a jobboldaltól, illetve a Szálasi Ferenc által elindított Hungarista Mozgalomtól. Ezt a mozgalmat - mint ahogyan Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a tőle megszokott cinizmussal mondotta: - „bolondok vezették". Keresztes-Fischer FerencEz a „bolondság" pedig abból állott, hogy ennek a mozgalomnak az embereit nem lehetett igazgatósági tagságokba csalni - szóval nem lehetett őket a régi, jól bevált módszerekkel kiütni a nyeregből. Később a „bolond" jelzőt a „fanatikus" szóval váltották fel, jól ismervén ennek a szónak a politikában igen veszedelmes jelentőségét. Pedig sem Szálasi Ferenc, sem a körülötte csoportosultak nem voltak fanatikusok, csak becsületesek voltak, és ez már egymagában elegendő volt ahhoz, hogy bolondoknak nevezzék őket. A miniszterelnökségi sajtólistán kormánylapoktól egészen a szociáldemokrata Népszaváig, minden újság ott szerepelt a dotációs oldalon, kivéve a Hungarista Mozgalom szolgálatában álló Összetartás.

1938-ban - tehát az 1939. évi választások előtti évben - a Hungarista Mozgalomnak mindössze három országgyűlési képviselője volt: Hubay Kálmán, Haám Artúr a legszélsőségesebb politikai áramlatok között ingadozó, jellemileg erősen korlátolt Rátz Kálmán. Az igazi erősséget azonban Hubay Kálmán jelentette egymagában, akinek ragyogó vezércikkei és elsőrangúan felépített parlamenti beszédei messze kiemelték őt nemcsak két képviselőtársa, hanem az akkori Parlament összessége közül is. Dinamikus, hősi szemléletet valló ember volt, aki Gömbös Gyula mellől elindulva, tudásával és végtelen akaraterejével küzdötte fel magát a magyar politikai életbe. Neve már régen ismert volt a magyar tömegek előtt, hiszen mint az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő kormánypárti lapnak főszerkesztője, hagyta ott lapját és jelentkezett Szálasi Ferencnél, majd végigverekedte a híres lovasberényi választást és győztesen került ki abból.
Hubay Kálmán
1938 telén és 1939 tavaszán fokozódott a kormány nyomása - a jobboldal felé. 1938 telén először egy, majd rövid idő után hat hónapra betiltották a Hungarista Mozgalom szolgálatában álló és Dr. Ráttkay R. Kálmán főszerkesztésében megjelenő Magyarságot, majd a következő év tavaszán végleg betiltatták a Fiala Ferenc által szerkesztett Összetartás c. hetilapot, amely abban az időben annak ellenére is 150 000 példányban jelent meg, hogy nem volt kolportázshoz joga, azaz csak zárt helyiségben volt szabad árusítani. Nem sokkal ezután feloszlatták a Hungarista Mozgalom akkori pártját, lefoglalták és elkobozták vagyonát, lepecsételték a budapesti Andrássy út 60. szám alatt levő székházat, internálták a párt és a mozgalom nevesebbjeit - például Kerekes Bélát - és a mozgalom tagjaival teltek meg, a nagykanizsai és kistarcsai internálótáborok. A vak is látta, hogy valami készülődik. Szálasi Ferenc a szegedi Csillag börtönben töltötte három évi büntetését s ugyanott, ugyanolyan időtartamra elítélve szenvedett Málnási Ödön is. Akiket nem internáltak, azok ellen Töreky Géza, a Magyar Kir. Kúria reakciós beállítottságú elnöke soron kívül, egymás után hozta az 1921. III. tc. szerinti ítéleteket, amely törvényt annakidején a kommunisták ellen hozták s ami annyit jelentett, hogy akit a fenti paragrafus alapján elítéltek, az nem lehetett sem képviselő, sem újságíró, az rákerült a magyar reakció által felállított tilalmi listára. Amikor mindez megtörtént, akkor váratlanul kiírták az országgyűlési képviselőválasztásokat. A Hungarista Mozgalom pártja megszűnt, de maga a mozgalom tovább élt és megpróbálta a lehetetlent, hogy felvegye a harcot a pünkösdre kiírt választásokon.

A pártfeloszlatáson, a lapbetiltáson, a letartóztatásokon túl azonban még ott ágaskodóit az újabb veszély: - az elég magasan megállapított és a jelöltséghez szükséges kaució letétele. Ez annyit jelentett, hogy minden egyéni listán indulónak 2 000, a megyei listán indulónak pedig 5 000 békepengőt kellett letétbe helyeznie. A párt vagyonát azonban elkobozták s a több mint 250 kerületben állítandó jelölt elfogadtatásához, az egyéni és lajstromos listákhoz megközelítőleg egymillió pengőre lett volna szükség. A pénz azonban nem volt meg. De nem volt még párt sem. Az Utóbbi hiányt Hubay Kálmán oldotta meg, aki a Magyarság Hunyadi János úti szerkesztőségében összehívta a mozgalom még szabadlábon lévő vezetőit és megalakította a Nyilaskeresztes Pártot. A bejelentéshez két országgyűlési képviselő és további három aktív és passzív szavazati joggal rendelkező egyén kellett. Így alakult meg a Nyilas keresztes Párt, amelynek öt első tagja: Hubay Kálmán, Haám Artúr, Csia Sándor, Fiala Ferenc és Mokcsai Dezső voltak. Tekintve, hogy a beadvány minden követelménynek megfelelt, a belügyminiszternek jóvá kelleti hagynia a párt megalakulását. Amikor ez megtörtén jött az igazán nehéz feladat megoldása: kaucióhoz szükséges összegek előteremtése. A Hubay Kálmánból, Gróf Széchenyi Lajosból és Fiala Ferencből álló pénzügyi bizottság végigzarándokolta a keresztény beállítottságú bankokat, nem hagyván ki a német érdekeltségű Wiener Bankverein budapesti vállalatát sem. A válasz azonban mindenütt elutasító volt. Hogy az akkori rendszer milyen kémhálózattal vette körül a Hungarista Mozgalmat, azt legjobban bizonyítja, hogy Hetényi Imre főkapitány alig pár órával a német érdekeltségű banknál tett látogatás után, azt azonnal jelentette Teleki Pál miniszterelnöknek. Hogy milyen negatív volt az eredmény, azt persze nem tudhatták, de az a tény, hogy a párt három vezetője belépett egy német érdekeltségű pénzintézet kapuján, elegendő volt hozzá, hogy a választások után Teleki Pál miniszterelnök a tőle megszokott körmönfont parlamenti beszédben azzal vádolta a pártot és mozgalmat, hogy a választások során idegen pénzeket vett segítségül. Az idegen pénzek meséjét azonban sem Teleki, sem mások nem tudták konkretizálni, mert a Nyilaskeresztes Párt az egész választási harcot a mozgalom tagjaitól kapott fillérekkel küzdette végig. Pénz hiányában mindössze 60 kerületben tudod csak jelöltet állítani, pedig milyen más lett volna az eredmény, ha mind a 250 kerületben indulhatott volna!

Azután megkezdődött a választási harc, s amíg az ellenzéki oldalon álló Független Kisgazda Párt és Szociáldemokrata Párt jelöltjei teljes kormánytámogatást kaptak, addig a Nyilaskeresztes Párt jelöltjei ellen a legkegyetlenebb hidegháború folyt. A II. Magyar Köztársaság később palástos hóhérnak nevezett elnöke ezen a választáson a szeghalmi kerületben indult és Keresztes-Fischer belügyminiszter a kormánypártban utasításként közölte, hogy Tildy Zoltánnak a kormánypárt nem állít ellenjelöltet, (így sikerült csak kibuktatni a Hungarista Mozgalom egyik legmarkánsabb vidéki vezetőjét: a debreceni páncéloscsatában hősi halált halt Koppányi Imre tanárt.) Így került be annak idején a Parlamentbe a később oly véres trófeákat gyűjtő Tildy Zoltán. Amíg a kormánypárt vagy a Független Kisgazda Párt szabadon és bántatlanul végezhette propagandáját, addig a furfangos szolgabírói leleményesség Mikszáth Kálmán tollára való indokokkal utasította vissza a hungarista választási beszédek iránti kérelmeket. A hatvani járás 17 községében a kormánypárt jelöltje nyolcvannégy beszédre kapott engedélyt, ugyanakkor a Nyilaskeresztes Párt jelöltjének mindössze négy gyűlés tartását engedélyeztek. Negyvenhét kérelmet a humor birodalmába tartozó indoklással utasítottak vissza. Hol egy tűzveszélyes kazal volt túlságosan közel a gyűlés színhelyéhez, hol a szomszéd házakban fekvő betegek nyugalmát zavarta volna az összejövetel. Így volt ez szerte az országban. Talán csak Budapest volt kivétel, ahol a közhangulat nyomása alatt nem lehetett azt a kertek alatti választási terrort folytatni, amit a vidéken. Így zajlott le a magyar fővárosban a híres tattersaali gyűlés, ahol több mint húszezer ember hallgatta végig, az azóta kivégzett Hubay Kálmán „Szegedről jöttem..." kezdetű híres beszédét. Szálasi Ferenc akkor a szegedi Csillagbörtön lakója volt. Hasonló tömegek, vettek részt a Városi Színházban tartott gyűlésen is, ahol Hubay Kálmán, Kovarecz Emil, Csia Sándor, Dr. Vágó Pál, Temesváry László és Fiala Ferenc szóltak az összegyűlt ezrekhez. Azután következett a „Néma Hét" és május 29-30-án lezajlottak a választások, amelyek olyan sikert hoztak a szélsőjobboldal számára, ami nemcsak a baloldalt, hanem a kormánypártot is megdöbbentette. A kétszázötvenegy-néhány mandátumból a Nyilaskeresztes Párt és a többi nyilaskeresztes frakció 51 mandátumot szerzett, a szociáldemokraták és a Kisgazda Párt 7 mandátumával szemben.

Hogy ebben az időben melyik oldalon állott a magyar ipari munkásság, azt az úgynevezett budapesti „vörös övezet" mutatta a legjobban. Csepel, Pesterzsébet, Újpest és a többi munkások lakta városrészekben régi kipróbált szociáldemokrata képviselők buktak meg az ismeretlen nevű nyilaskeresztes jelöltekkel szemben.

Pedig a zászló: Szálasi Ferenc börtönben volt, s az alig pár hónapos Nyilaskeresztes Párt pénzügyi viszonyai távolról sem engedtek meg olyan választási propaganda kifejtését, amilyent a többi pártok végezhettek a választások során. Pár héttel később összeült az új országgyűlés. A képviselőház elnöki emelvényétől balra levő padsorokban Hubay Kálmán vezetésével megjelentek a hungarista zászló alatt győzött követek, szám szerint 51-en. Ezt az 51 embert a magyar nép titkos akarata küldte a Parlamentbe, mert az új Magyarországért folyó harcában attól az embertől remélt és várt már csak valamit, aki akkor darócruhás foglya volt a szegedi börtönnek.
A főváros még nem volt liberális fészek
De az új országgyűlés pártok szerinti megoszlása nem fedte a teljes valóságot, hiszen a Keresztes-Fischer-féle választási praktikák labirintjában nehéz volt az igazság útja. A választások után összeállított statisztikai kimutatás szerint ez az 51 képviselő az összes szavazatok 42%-át kapta, tehát ennek alapján nem 51, hanem 105 hungarista képviselőnek kellett volna bekerülni a Parlamentbe. De az eredmény így is meglepetésszerű volt és nem érdektelen, ha kissé bővebben foglalkozunk azokkal a módszerekkel, ahogyan ezt az eredményt az utolsó óráit élő magyar reakció nullifikálni akarta.

Az 1930-as évek végén az akkori államrendőrség politikai osztályának vezetője Hetényi Imre főkapitány-helyettes volt. Hogy hogyan került erre a magas posztra, az mind a mai napig kideríthetetlen. Származására nézve félzsidó volt. Keresztlevele szerint zsidó anyától és keresztény apától származott. Fiatal korában rendőri riporter volt, majd rövid ideig polgári lapoknál dolgozott, mint politikai tudósító s azután egy szép napon őt nevezték ki a politikai osztály vezetőjévé. Hogy ki állott mögötte, azt nem tudta senki, viszont mindenki félt tőle. Feladatát ragyogóan látta el, amennyiben mindent tudott, ami akár a bal, akár a jobboldalon történt. Ellenőrizte magukat a minisztereket is és ha valamelyik közéleti nagyság kegyvesztett lett a várban, akkor nemcsak közéleti szerepléséről, de az illető privátéletének legapróbb mozzanatairól is pontos tájékoztatást tudott adni. Pontosan tudta például Bethlen István miniszterelnöknek minden külföldi útját, ismerte a családtagok viszonyait, tudta, ki milyen jogtalan pénzeket kapott és szerény szobájában ott volt az egész akkori Magyarország lelki fényképe. Ő volt a magyar Fouché, mint a pók, úgy szőtte hálóját és megbízottai mindenütt ott voltak. Egyszerű hírekért saját kezűleg adott át öt vagy tíz pengőt, de miniszteri szeretők ennél sokkal hatalmasabb baksisért juttatták el Hetényihez az információikat. Ha úgy kívánta a helyzet, pillanatok alatt leleplezett egy soha meg nem történt kommunista lázadást, vagy szabotázsakciót s annak részleteit az irányított sajtó rendelkezésére bocsátotta. Amikor a Hungarista Mozgalom túlságosan meleg kezdett lenni az akkori Magyarország felelős urainak, mi sem természetesebb, mint hogy ismét Hetényihez fordultak.
Hetényi Imre
1939 elején, Budapesten valaki bombát dobott a Dohány utcai zsinagógából kiözönlő emberek közé. Az eset óriási feltűnést keltett s a lapok azonnal arra a megállapításra jutottak, hogy a merényletet a Hungarista Mozgalom tagjai követték el. Bizonyíték nem volt, de igen sokan természetesnek találták, hogy egy zsinagóga elleni merényletet csakis szélsőjobboldali elvet vallók hajthattak végre. Később kiderült, hogy ez a merénylet csak bevezetője volt a két hónappal később kiírt választási küzdelemnek. A „merényletet" az illetők ügyesen készítették elő, amennyiben annak sem halálos áldozata, de még csak sebesültje sem volt. A katonai szakértők a tömeg közé dobott kézigránátrepeszekből megállapították, hogy a gránátból kiszedték a töltetet, ami azt bizonyította, hogy a merényletnek inkább ijesztő, avagy - helyesebben kifejezve - propaganda jellege volt. Az akkor még teljes virágjában levő baloldali sajtó persze megértette a jelt és a vádak egész seregét zúdította a Szálasi Ferenc vezetése alatt álló Hungarista Mozgalomra. A kormányzat ezúttal teljesítette a mesterségesen felidézett „közhangulat követelését" és a Dohány utcai „merénylet" nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter feloszlatta a Hungarista Mozgalom akkori pártját, lefoglalta vagyonát, sőt azon túlmenően internáltatta annak sok száz tagját. De a választásokról még mindig nem esett szó. Kissé furcsa volt, hogy az üggyel kapcsolatban nem történtek letartóztatások, aminek az volt az egyszerű magyarázata, hogy a rendőrség -nem tartóztathatta le önmagát...

1939 februárjában a mozgalom szolgálatában álló Összetartás című hetilap négy oldalon közölte a Dohány utcai zsinagóga-ellenes merénylet egész hátterét. A lap megállapította, hogy a bombát a merénylő - aki a merénylet alkalmával először és utoljára viselt zöld inget - Hetényi ügynökétől kapta. Az illetőt a merénylet előtt beléptették a VIII. kerületi pártszervezetbe, ahol azonban senki sem ismerte. Az Összetartás megírta azt is, hogy az illetőt Hetényiék azért nem állították bíróság elé, mert attól féltek, hogy a gyönge akaratú bérenc a keresztkérdésekre ügyetlen válaszokat ad, sőt, hogy mentse magát, elmondja annak egész hátterét is. A cikk az Összetartás hattyúdala volt, mert a megjelent lappéldányokat megjelenésük után azonnal elkobozták és egy héttel később a lap főszerkesztőjének kikézbesítették a lap végleges betiltását jelentő határozatot.

Ezt a Dohány utcai merénylet-színjátékot azért szükséges most megemlítenünk, mert az 1956. évi eseményeket követő években bizonyos amerikai és kanadai zsinagógák elleni merénylet kapcsán Klár Zoltánék és a többi baloldali sajtóorgánum ismét a „nyilasokat" emlegette és több cikkben hivatkoztak a Dohány utcai merényletre. A hungarista gondolat nem ismeri az erőszakot és eleve elutasít magától minden olyan kísérletet, amely a szellem eszközén túl brutalitással vagy terrorral van kapcsolatban. Tiszteli és megadja a megbecsülést minden vallásfelekezetnek, legyen az katolikus, református, mohamedán vagy zsidó. Hogy Szálasi Ferenc mennyire tiszteletben tartotta nemcsak a keresztény, hanem a zsidó vallásfelekezetet is, azt legjobban bizonyítja, hogy rövid, pár hónapos uralma alatt semmiféle merénylet nem történt a zsidó vallás, vagy a zsidó imaházak ellen. De ezen túlmenően a külföldre emigrált magyarországi zsidóság csak hálával emlékezhet meg Szálasi Ferencről, aki 1944 novemberében e sorok írójának jelenlétében utasította vissza Winkelmann budapesti SS főparancsnok azon követelését, hogy a csaknem háromszázezer főnyi pesti zsidóságot Németországba deportálják. Ha Szálasi Ferenc csak megközelítően is olyan lett volna, mint amilyennek a Himler Márton, Klár Zoltán sajtója lefestette, akkor Klár Zoltán sem szerkeszthetett volna újságot New Yorkban élete végéig és a budapesti AVH vezetőrétege is másképpen nézett volna ki.
Klár Zoltán New York-i lapja
A Dohány utcai zsinagóga-ellenes „merénylet" azonban visszafelé sült el, mert Budapest azon városok közé tartozott, amelyekben nem lehet titkot tartani. Pár nappal később már nemcsak a város, de az egész ország tudta az igazságot és tudták azt is, hogy az egész „merénylet" Keresztes-Fischer-Hetényiék által megrendezett propagandafogás volt. Ha valóban megrögzött és véreskezű antiszemiták hajtották volna végre, akkor nyilván nem hatástalanították volna a templomból kijövő tömeg közé dobott kézigránátot. De ettől eltekintve mondhatjuk, hogy egy-két gyerekes falra mázolt szövegtől eltekintve Magyarországon soha nem volt szervezett antiszemitizmus, soha nem volt zsinagóga-ellenes merénylet, ami a magyar nép politikai érettségét és minden vallást tisztelő meggyőződéséi bizonyítja. Amíg Lengyelországban, Romániában, Szlovákiában üszkös zsinagógafalak meredtek az égre, addig a sokat rágalmazott Magyarországon a vallásos zsidóság minden félelemtől mentesen tisztelhette a maga istenét. S mivel ez így volt, éppen ezért nevezhetjük a legnagyobb hálátlanságnak azokat az írásokat és különböző nyugati kormányokhoz szóló beadványokat, amelyeket Klár Zoltán és utódai küldtek és néha még ma is küldenek széjjel, akiknek fogalmuk sincs sem az általános humánumról, még kevésbé arról, hogy mi az magyarnak lenni és hogyan kell viselkednie egy magát magyarnak nevező emigránsnak? Ahelyett, hogy a lelkek megbékélését hirdetnék, a rágalmait özönével árasztják el az új hazát nyújtó államok kormányait. Ahogyan a választási propaganda-hadjárat szolgálatában álló Dohány utcai „merénylettel" kapcsolatban viselkedtek 1939-ben, éppen úgy viselkedtek külföldön a magyarsággal szemben. Ha valaki eredményesen öntözi a parlagi antiszemitizmus sárga virágait, akkor azt azok teszik, akik az előbb említett hazug rágalmakat és beadványokat megírják.

Minden rendőrség által rendezett bombamerénylet és egyéb választási propaganda-trükk ellenére is, ott ült az 1939. évi Parlament megnyitásakor az ötvenegy zöldinges képviselő. Az ülésrendezés során a valamikor 27 tagot számláló szociáldemokrata párt sorait foglalták el, balra az elnöki emelvénytől. Kissé paradoxul hatott a kép, hogy az úgynevezett szélsőjobboldali Magyarországot képviselő férfiak a szélsőbaloldalra kerültek. Ezeket a sorokat tulajdonképpen a szociáldemokraták számára tartották fenn, de azok a szabad választás ellenére is csak 5 mandátumot nyertek s egyetlen padsorba tömörültek a 7 mandátummal rendelkező és erős kormánytámogatást élvező kisgazdapártiakkal. A szociáldemokraták igen csendesek voltak, mert még azt sem mondhatták, hogy nyílt választáson utasította el őket az ország népe, hiszen a választások - ezt el kell ismernünk - teljesen megfeleltek a titkos szavazás követelményeinek. A legnagyobb vereséget az úgynevezett pesti „vörös övezetben" szenvedték a marxisták, amennyiben régi fellegváraikból verték ki őket az őszintébb és igazabb új világot hirdető képviselők, akik a szegedi Csillag Börtönben ülő Szálasi Ferenc nevét írták zászlajukra.

Amikor az ötvenegy nyilaskereszttel díszített képviselő bevonult a Duna-parti gótikus épület üléstermébe, akkor nemcsak a teremben jelenlévők, hanem az egész ország is őket figyelte. A győzelem szinte hihetetlen volt. Szemben a zöldingesekkel terpeszkedett a kormánypárt majdnem kétszáz fős társasága. Régi és öreg csáklyások, kipróbált mandátumszerzők néztek farkasszemet az új jövevényekkel. A régi Magyarország állott szemben az új Magyarországgal.
Teleki Pál gróf
A régi, illetve annak a bizonyos régi Magyarországnak a képviselői alapjában véve nem voltak rosszak, csak egy másik világot jelentettek és nem értették meg az országot. Jogászi fondorlatokkal, imitt-amott a hatalomra is támaszkodva szerették volna megőrizni a régi rendet és a régi főszolgabírói Magyarországot. A vezérük: Teleki Pál gróf ült a miniszterelnöki székben és vastag, sokdioptriás szemüvege mögül, alig észrevehető módon figyelte a magyar parlamenti élet novíciusait. Az ő személyisége szinte szintézise volt a régi Magyarországnak. Főiskolai tanár, európai hírű geológus és vérbeli arisztokrata volt egyszemélyben. Ennek a két különös emberfajtának minden jó és rossz tulajdonságát magával hozta akkor is, amikor a kormányzó kérésére szerepet vállalt a politikában. Pedáns tanár volt és gőgös arisztokrata. Ő nem beszélt a néppel, csak leereszkedett hozzá. Tudta, hogy családja és felmenő ősei becsületes és bátor szerepvivői voltak a magyar történelemnek. Ősei korrektségét és bátorságát magára nézve is kötelezőnek tartotta és azt hitte, hogy a maga módján valóban a legjobban szolgálja az ország ügyeit. De az ország nála a nagybirtoknál és a nagyvállalatoknál kezdődött és legfeljebb - népi vonalon - a cserkészmozgalomnál ért véget. Típusában hasonlított nagy elődjéhez, Gróf Tisza Istvánhoz. Lelkében ott hordozta annak minden férfias karakterét, a mai politikai életben már ritkán látható bátorságát, de minden hibáját is. Mindkettőjüknek erőteljesen előreugró álluk és erős jellemre mutató, szinte ajak nélküli, makacs, kemény szájuk volt. Az ilyen emberek tartották fent az országot sok évszázadon keresztül. Utódaik azonban már belesüllyedtek a hagyományok túlzó tiszteletébe és nem értették meg a kor követelményeit. Pedig Teleki Pál minden tömegmegvetése ellenére is ismerte a tömeget, tudott vele játszani már csak azért is, mert mélyen lenézte és megvetette azt. Okos volt. Órákig tudott beszélni anélkül, hogy mondott volna valamit.
Gróf Tisza István
Az 1939. évi parlamenti ülések első heteiben figyelmét a nyilaskeresztes képviselőkre koncentrálta, éberen figyelt és mérte a felszólalók tudását és erejét, hogy kiismerje és azután - kirekessze őket a parlamenti életből.

Amikor Horthy Miklós kormányzó a választások után a „nyilas" képviselők előretörése miatt szinte felelősségre vonta, akkor Teleki a maga fölényes, arisztokratikus módján megígérte a kormányzónak, hogy rövid időn belül szétszórja az egész „mezei társaságot". Ez részben sikerült is neki, részint erőszakkal, részint az újonnan bekerült ötvenegy szélsőjobboldali képviselő heterogén összetétele miatt. Ma már őszintén írhatunk ezekről a dolgokról és senki ellen nem követünk el kegyeletsértést, ha megírjuk, hogy az ötvenegy képviselő között alig egy tucatnyi volt, aki kellő szellemi fegyverzettel lépte át a magyar törvényhozás küszöbét. Az agyafúrtan gondolkodó rendszer egyik legnagyobb eredménye volt ez. Már jóval a választások előtt az 1921. 3. tc. alapján egymás után hozták a kisebb-nagyobb ítéleteket, amelyek lényege az volt, hogy az ezen törvénycikk alapján elítéltek nem lehettek sem képviselők, sem városi tanácstagok és - végül, de nem utoljára - még újságírók sem.

Pontosan lemérték a szélsőjobboldalon szereplő egyének szellemi képességeit és azok szerint jártak el velük. Ha valaki azonban mégis bejutott a képviselőházba, akkor a magyar alkotmány paragrafusai mindig módot adtak rá, hogy az illetőt megfosszák a mandátumától. Ezért figyelt Teleki és a mellette ülő Keresztes-Fischer belügyminiszter oly éberül az első napokban. A tervet már régen megcsinálták, csak végre kellett hajtani.

Folytatjuk!

(Szent Korona Rádió)

• Percről percre a Jobbik eredményvárójáról (lezárva, +videók és képek)